játszma

Azt hiszem, az absztrakt játékokról túl sokat beszéltünk az elmúlt hetekben, különösen, hogy azért a nem absztraktak mégiscsak élvezetesebbek az ovisok számára, és gyakrabban elő is kerülnek otthon. Foglalkozzunk hát az ellenkezőjükkel, egy olyan játékkal, amelyben a szerencse, a memória is fontos, de a történet(ek) a legfontosabb(ak)!

A négyéves kortól ajánlott Der kleine Sprechdachsban olyan játékok ötletei elegyednek, amelyekről már beszámoltam itt. Mechanizmusát tekintve a lényeg ugyanaz, mint az Alles Kanone! (Vita Memorita) esetében - helyszínkártyákhoz rendelt, különböző tárgyakat, személyeket ábrázoló kártyákra kell emlékeznünk. Ugyanakkor megjelenik itt a gyerekbarát "dob és lép" ötlete is, azonban még mindig nem ez a legfontosabb és legmókásabb mechanizmus - hanem a történetmesélés. Igen, Rory Sztorikockái már egy éve népszerűek otthon, és igen, Miska is mondott velük pár mesét, de általában mégis én mesélek sztorikockákkal, mert a gyerekek még inkább hallgatni szeretnek, akkor is, ha a mese esetleg háromnegyed órásra nyúlik. No, ebben a játékban viszont mesélni is kell… És ebben Miskára igazán számíthatunk.

Bár nem is olyan régen írtam ismételten a korhatárról, és tényleg tisztában vagyok a gyerekek képességeinek (és főleg: tapasztalatának) korlátaival, illetve azzal, hogy nem érdemes sürgetni a fejlődésüket, erőltetni a nagyobbaknak való játékokat, azért néha a legjobb szándék mellett is tévedhet az ember. Persze ebben közrejátszott az is, hogy ezt követően, főként Miska kérésére, főleg nagyobbaknak való játékokat tanultunk meg, olyanokat, mint a Rondo (6+), A Gyűrűk Ura (6+), az Abandon Ship (10+), az Alles Kanone (6+) és a Gold Nuggets (8+) - ezekről be is számoltam az elmúlt hetekben. Ezek alapján úgy gondoltam, hogy az igen egyszerű szabályú, bájos grafikájú Alles Käse! (a festményszerű táblás játékai kapcsán ismertebb Michael Menzel rajzaival), amelynek a dobozán 6+ szerepel, tökéletesen meg fog felelni Miskának.

Részben azért, mert sokat játszogatott Apa játékaival korábban, részben pedig a Maszkabál-rajzfilm és az óvodai farsang hatására (még a keresztfiam is kalóznak öltözött!), Miska elkezdte mondogatni, hogy ő bizony szeretne kalózos játékkal játszani. Csak egy probléma volt ezzel: Apa kalózos játékai még nem az ő korosztályának valók. Tiszta szerencse, hogy Apa egyébként is régen ki akarta már próbálni kedvenc tervezője gyerekbarát memóriajátékát, amely, a szerencsét végletekig fokozandó, tavaly ősszel éppen a harmadik áttematizált változatában - igen, kalózos grafikával - jelent meg.

Ennek a játéknak, amely eredeti címén az Alles Tomate! (Minden paradicsom!) címet viseli, régen megjelent már a magyar változata is Vita memorita néven. Az akkor még a "élet a tanyán" témával ellátott játék szépen megnyerte 2008-ban a Német Fejlesztőjátékíjat "6 éves kortól" kategóriában, de többek között a Kinderspiel des Jahres, vagyis az Év gyerekjátéka zsűrije is ajánlotta öt évvel ezelőtt. Nem csoda, hogy 2009-ben megjelent a folytatás Alles Trolli! (kb. Minden utazóbőrönd!) címmel, ezúttal az utazás tematikájára építve, majd 2012-ben az általam végül beszerzett Alles Kanone! (Minden ágyú!). Az eredeti szabályokat összehasonlítva megállapíthattam, hogy a játékszabály a három kis dobozban tökéletesen megegyezik - kizárólag a grafikák és a téma különböztetik meg a játékokat egymástól.

Kezdjük egy gyors magyarázkodással, ha már felmerült a kérdés, nem is először: nem, nem vagyok "hétvégi apuka" a szó elterjedt értelmében - boldog, szerető családban élek a feleségemmel és a gyerekeimmel, csupán általában este kevés időm jut a gyerekeimre, és főleg hétvégén próbáljuk minél jobban bepótolni a hétköznapi mulasztást. A rovat címe pedig azért lett Hétvégi apuka, mert ezzel hétvégenként jelentkezem lassan másfél éve, és azon bejegyzéseket akartam megkülönböztetni ezzel, amelyek a gyereke(i)mmel való társasjátékozásról szólnak. Hogy a blog jelenleg csak ebből a rovatból áll, az már más történet, és elmesélésére egy másik alkalommal kerül sor…

És akkor némi visszatekintés is a blog korábbi cikkeire: már a rovat legelső bejegyzésében írtam, hogyan kezdődött a társasozás a fiammal - észrevette, hogy a szekrény tele van "apajátékokkal", és kíváncsiságát nem tudta legyőzni, én pedig szívesen nyitottam ki vele esténként egy-egy dobozt, hogy megnézzük annak tartalmát, esetleg eljátszadozzunk vele. A Beppo der Bockot már három éve beszereztem, és Miska nemegyszer el is játszogatott az alkatrészeivel és különösen a két kis fémgolyóval, amelyek igen mókásan viselkednek a mágnes közelében. Éppen egy éve meg is említettem ezt már a blogban:

"a Beppo der Bock (…) remek kis játék. Ám ehhez már nemcsak ügyesség, de némi fizikai ismeret, legalábbis tapasztalat kellene: a társas, amelyben a kis vasgolyót úgy kell beindítanunk a mágnes felé, és a kecskefigurát úgy kell elhelyeznünk a mágnesen, hogy amikor a golyó hirtelen odapattan, a kecskét a megfelelő helyre lője ki, egyelőre teljesíthetetlen kihívást jelent. De ez nem jelenti azt, hogy immár legalább egy éve ne vennénk elő időről időre, hogy egy kicsit szórakozhassunk a vidám figurákon és a mágnes csodáján."

Amint megismerte a kezdőknek való verziót, Miskát teljesen magába szippantotta A Gyűrűk Ura (Reiner Knizia gyerek-társasjátéka) világa. Rögtön újrajátszást követelt, ráadásul a haladó szabályokkal. Ezek több témát, több (gyerekekre méretezett) döntést, és főleg: több mókát visznek a játékba, úgyhogy rögtön az első ismétléskor már a haladó szabályok szerint játszottunk.

Amint azt a legutóbb leírtam, a játékban a Megyétől jutnak el hobbitjaink (kockadobások segítségével) a Végzet hegyéig, Szauronhoz (ahogy Miskának elmagyaráztam, a nagyon rossz varázslóhoz). Útjuk során barátokra tesznek szert és ellenségekkel küzdenek (mindkettő lapkák formájában került a táblára, illetve az ellenfelünk útjának nehezítésére használt nazgűlok fabábukként); az nyer, akinek sikerül a pálya végén legyőznie Szauront.