játszma

Valamiért sokakat vonz a vadnyugat világa, ahol a kopár vidéken minden fekete és fehér volt, tiszta szívű sheriff és a törvény emberei szálltak szembe a velejéig romlott banditák hordáival. Ez a vonzódás látszik meg már a társasjátékok világában is, hiszen évről-évre több western játék jelenik meg, most ezek közül mutatunk be kettőt, a frissen megjelent kétszemélyes Revolvert, és a mára már klasszikussá vált parti játékot, a Bang!-et.

Kezdjük ez utóbbival, hiszen a Bang! már majdnem tíz éve az egyik legnépszerűbb western játék, amit a balatoni strandoláshoz és a karácsonyi rokonlátogató körútra is szívesen vág zsebre az ember, hiszen bárhol lerendezhetjük a filmekbe illő vadnyugati csetepatét. Csak négy embert kell kerítenünk, és már kezdődhet is a lövöldözés! A játékosok kihúzzák titkos szerepüket a játék elején, ebből derül ki, hogy a partiban kik alakítják a törvény őreit, kik a banditákat illetve a szerencsevadász renegátot. Minden szereplőnek megvan a maga célja, ami leegyszerűsítve az, hogy időben lepuffantsuk az összes ellenfelünket. Egyre-másra dobáljuk a Bang! és Nem talált! lapokat, bújunk hordók mögé amíg .45-ös Coltunkról Gyorstüzelőre váltunk, kötünk szövetséget vélt társainkkal, majd támadhatjuk őket egy körrel később hátba a nagyobb zsákmány reményében! Egyszóval a Bang!-ben minden megvan, ami egy B kategóriás western filmben felbukkanhat. Próbáljuk megtalálni a saját oldalunkon állókat, blöffölünk és taktikázunk, de néha pont a legrosszabbkor fogy ki a tárunk. A nagyobb társaságokban tuti nyerő, pörgős, és vicces, csak nehogy sértődés legyen a vége, ha becsúszik egy-egy rossz lövés.

Én magam nem rajongok a western filmekért, a Bang! mégis nagy kedvencem lett kissé kaotikus játékmenetével együtt, a Revolver sem emiatt keltette fel az figyelmemet. A White Goblin Games társasjáték kiadó különösen szép játékokat adott ki az elmúlt években (példának okáért az Inca Empire, a Rattus, a Norenberc, vagy a Hotel Samoa) nemrégiben pedig egy különleges fémdobozos sorozattal rukkolt elő, ebben jelent meg a már bemutatott Panic Station, a Dragon’s Gold újrakiadása mellett a két személyes vadnyugati párbaj, a Revolver is.

Furcsa játék, az egyszer biztos. Első ránézésre tarol mindent a hangulatos grafika, ami egyrészt idézi a klasszikus western filmek hangulatát, de ugyanúgy fölfedezni vélem benne Guy Ritchie őrült alkotásainak stílusát, engem ez a kombináció azonnal megvett magának. A háttér sztori is ismerősen hat: egy csapat bandita kirabolja a Repentance Spring-ben álló bankot, majd a sheriff emberei elől menekülve igyekeznek elérni a rattlesnake-i állomásról induló vonatot, és a gazdag szabadságot. Második hullámban jöttek a szabályok, amelyek viszont hamar elbizonytalanítottak, hiszen túl egyszerűnek tűnik az egész. Helyszíneken szaladunk végig, fegyvereket, helybélieket és a természet erőit állítjuk magunk mellé, és akinek ezekből a kártyákból több „támadó pont” gyűlik össze a kör végén, az eldobathat embereket az ellenség csapatából. Ha a főbandita eléri élve a vonatot, ő nyer, ha nem, akkor a sheriff. Ennyi az egész. Elég kevésnek hangzik, igaz? Nekem is ez volt a benyomásom, szerencsére az első parti után eloszlottak a kételyeim. Mert, akárhogy is hangzik, a dolog nagyon jól működik! Jól kombinálhatjuk a lapjainkat, használhatjuk ki a terep és a karakterek adottságait, végig izgalmas mind a két oldalról nézve. Teljesen más észjárást igényel a bankrablókkal játszani, mint a törvény embereivel, így gyakran dupla partikat játszottunk, szerepet cserélve újra átélve az izgalmakat. Kell egy kis szerencse, hiszen néha a legjobbkor húzzuk fel a Gatling gépágyút, de az utolsó pillanatban is kötél kerülhet banditáink nyaka köré, ugyanakkor, ha jól játsszuk meg a lehetőségeinket, akkor már a véletlen sem állíthatja meg száguldó golyóinkat.

A képek forrása a Boardgamegeek.com

A társasjátékozás legfontosabb napjainak elébe nézünk. Nem, semmilyen jelentős fesztivál, díjkiosztó, vagy verseny nem lesz, mégis a Karácsony a játékok legfontosabb ünnepe, hiszen ekkor játszanak a legtöbben az emberek a világban. Sok társas kerül a fa alá, majd utána az asztalokra, és még olyanok is játszanak, akik az év más részében nem tennék. Tanítsatok örömmel játékokat, játszatok türelemmel, és élvezzétek ki, amikor tanítványaitok szemében felcsillan a játék öröme! A Játszma nevében kívánunk nektek kellemes ünnepeket, és aktív pihenést - természetesen minél több társasjátékkal! Most pár napra mi is pihenni megyünk, de aggodalomra semmi ok, még az Újév előtt jelentkezünk az egyik legjobb szilveszteri parti játékkal, majd jövőre újult erővel és új rovatokkal indulunk! Addig is mindenkitől várjuk írásos és képes beszámolókat, élményeket az ünnepi társasozásról a jatszma.postr@freemail.hu mailcímre, a legjobbaknak külön ajándékkal is készültünk! Boldog Karácsonyt!

A mára-már klasszikussá vált blöff játék, a balatoni vonat utak örök favoritja, a Csótánypóker mellé most egy új szivatós kártyajáték érkezett a Csaló Molyok személyében.

Az igazán jó parti játék az, aminek a szabályait egy perc alatt meg lehet tanulni, elfér a farzsebünkben és az alkalmi játékosok is dőlnek a röhögéstől. Ennek a legjobb példája a Csótánypóker! A játékosok kártyákat kapnak, amelyeken a csatornavilág legundorítóbb élőlényei, patkányok, varangyok, pókok és persze csótányok láthatóak. A játék során mindenki összes ravaszságával és legjobb pókerarcát elővéve próbálja a többiekre rásózni a különféle csúszómászókat. Sorra át kell nyújtanunk egy kártyát valamelyik ellenfelünknek, majd a szemébe nézve el kell vele hitetnünk, hogy az adott lapon milyen undormány látható. Lehet igazat mondani, vagy lódítani, a lényeg, hogy valamelyik ellenfelünk előtt mihamarabb összegyűljön egy állatfaj négy tagja. Ha elfogadjuk a bemondott állatot, akkor kirakjuk magunk elé, viszont ha nem hisszük el az állítást, akkor visszadobhatjuk, de csak akkor, ha az ellenfelünk tényleg blöffölni próbált.  Látszik, a szabály maga pofon egyszerű, viszont az biztos, hogy óriási siker lesz, mind a kocsmában két korsó sör között, mind a suli nagyszünetében. Csak a tanárnő meg ne lássa!

A Drei Magier társasjáték kiadó kisdobozos kártyajátékait mind őrült, rekeszizom rengető szabályok uralják (a Csótánysalátáról és a Csótánylevesről majd egy későbbi bejegyzésben értekezünk), az illusztrációkon is nagyon mókás stílusban jelennek meg a különféle csúszómászók. És most megérkezett a sorozat legújabb része, amely, még agyamentebb, mint az eddigiek, a Mogel Motte, avagy a Csaló Molyok!

A legtöbb játékban nem szabad (és nem illik) csalni, meg is öli a játék lelkét, azonban a Csaló Molyokban nem csak lehet, hanem egyenesen elengedhetetlen a győzelemhez! A játék alapja, hogy különböző számokkal jelölt rovar kártyákat kell egymásra raknunk, mindig egy értékkel nagyobbat, vagy kisebbet az előzőnél. Játékba hozhatunk akciólapokat, mint a szúnyogot, amire rá kell csapnunk mihamarabb, mert aki utolsóként tesz így annak plusz lapot kell húznia, vagy például a kultikus csótánynál sikítva eldobhatunk egy lapot, így közelebb kerülve a győzelemhez. A legjobb az egészben mégis az, hogy a játékban, ahol csak tudunk, csalnunk kell, hogy megszabaduljunk lapjainktól! Ennek érdekében mindent bevethetünk, bedughatjuk a pulóverünk ujjába, több lapot szoríthatunk egybe lerakáskor, vagy egyszerűen csak az asztal alá ejthetjük, csak az Őrbogár észre ne vegye! Ugyanis, ha a kijelölt játékos csaláson kap minket, akkor büntetéssel sújthat minket, majd mi leszünk a rend új őre. Csalni, csalni és csalni, minél többet, ahogy csak bírunk, hogy minél hamarabb elfogyjon az összes lapunk!

Fergeteges hangulatot teremt, amint mindenki próbálja terelni a figyelmet, minél észrevétlenebbül hajigálja a háta mögé a lapokat, csak az arcunkra kiülő ravasz vigyor le ne buktasson!

Milyen lenne, ha a pókert zsetonok helyett színes kúpokkal játszanánk, egy pörgős, logikai játékban? Hát olyan, mint a Kabaleo!

Első érzésre a Kabaleo nekem – és még sokaknak – a pókert juttatta eszembe. Gyönyörű kivitelű műanyag kúpok, mint a zsetonok csilingelnek, hogy tornyokba halmozva egy nagyszerű blöffölős logikai játék főszereplői legyenek. De lássuk kicsit bővebben, hogy miért idézi a klasszikus kártyajátékot a Kabaleo. A játék elején mindenki húz egy fehér kúpot, aminek belsejében egy színes pötty jelzi titkosan, hogy melyik szín tartozik majd hozzánk a partiban (amikor ezt takarva megnézzük az is olyan, mint amikor a pókerben osztott két „hand” lapot óvatosan meglessük). Játéktérként kirakunk pár színes „kezdő” kúpot, majd a játékosok felváltva húznak a zsákban rejlő többi kúp közül, és ezeket sorban rárakják valamelyik kezdő kúpra. A játék célja igen kézenfekvő, hiszen az nyeri meg a partit, akinek a játék végén a legtöbb saját színű kúpja lesz a tornyok tetején. Húzunk, rakunk, ha azonos színek kerülnek egymásra, akkor levesszük őket, elég egyszerű, valljuk be. A játék igazi izgalmait azonban a titkos színek adják, ugyanis minden lépés mögött okokat keresünk, próbálunk blöffölni, egy-egy szín lerakásából vagy éppen levételéből következtetni ellenfeleink identitására, hogy mindenkit leelőzve a mi színünk dominálja a tornyokat.

A szabálykönyvben olvasható alapváltozatban a véletlenszerű húzás miatt gyakran kegyetlenül közbeszól a szerencse, viszont a játékvariációk közt szerepel egy olyan játékmód, amiben minden színből egyenlő számút kapunk a parti elején, részemről én ezt részesítem előnyben, hiszen sokkal jobban tudunk tervezni a kúpok beosztásával, bár itt sokszor az először elfogyó pár színt ki is lehet zárni a játékosoknál, hiszen mindenki a végjátékra tartalékol.

Remélem a beszámoló alapján nem csak nekem tűnik a póker újradizájnolt, megreformált változatának, de azt is remélem, hogy a színes műanyag kúpok csörgése legalább annyi embert elvarázsolt majd, mint az egyik legnépszerűbb kártyajáték zsetonjainak zenéje. Hisz végső soron itt is licitálunk, blöffölünk, és várunk a nyerő kombinációra, de végül mindenki kiteríti a lapjait. Vagyis, akarom mondani, a kúpjait…

A képeket a BGG-ről és Lacxox-tól kölcsönöztük

Nem létező "Arany kaviár" rovatunkban most olyan játékról írok, amely itthon nem kapható, külföldről aranyáron beszerezhető, ráadásul nem is biztos, hogy megéri.

Március. Még mindig csak két és fél éves a fiam, ami a szakirodalom szerint nagyjából háromszáz szavas szókincset jelent. Ennek fiam esetében máris részét képezték az olyan kifejezések, mint "tábla", "kártya", "szabály", "kocka", "dobókocka", "lapka", "korong", "jelölő"…

Csaknem elmaradt a heti magyar nyelvű olvasnivalókat kínálgató linkajánló, mert ezen a héten, az év végi hajrában a társasbloggerek nem nagyon tettek ki magukért (röpke megtorpanás még nálunk is érezhető volt), de azért hogy ne maradjatok teljesen olvasnivaló nélkül erre a hétre sem, mégis összegyűjtögettem szorgos Hive-méhecske módjára pár ismertetőt.

Ha valamiben a társasjátékok világában biztos voltam, az az volt, hogy egy élvezhető autós társasjátékot sosem fognak kiadni. Nem passzol a modern táblajátékokhoz, mert vagy túl gyerekesre sikeredik, vagy olyan szabályrendszert adnak mellé, aminek a bevágásától már rögtön elmegy a kedvünk. Hát erre az elképzelésemre cáfolt rá a Formula D újrakiadása, ami mindezen sztereotípiáim ellenére egy nagyon jól kitalált játék. Szkeptikusan ültem az asztalhoz, amikor az egyik ismerősöm beszerezte a játékot (igazándiból ő is elég nagy lutrinak tartotta a vásárlást), majd amikor kiterítette a táblát és rárakott egy maroknyi színes, sokoldalú kockát ha lehet még jobban elszomorodtam, hogy egy „ki dob nagyobbakat” körverseny veszi kezdetét. De bárki, aki első látásra így gondolja, felejtsen el mindent és hallgassa meg a tíz perc alatt elsajátítható szabályokat, és kezdődhet a Forma-1!

A játék maga hihetetlenül egyszerű! A táblán látható versenypálya (amely a híres monacói pálya stilizált változata), ami apró mezőkre van felosztva. A kanyarok külön jelezve vannak, minél élesebb egy kanyar, annál többször kell a versenyzőknek megállniuk benne, amikor áthaladnak rajta. Ha túl gyorsak vagyunk, és túlcsúszunk a kanyaron, akkor egyszerűen kopik az autó gumija. Na de most jön a csavar az egészben! Minden játékos kap maga elé egy műszerfalat, amin egy váltó látható. A játékosok 1-es fokozatból indulnak, ilyenkor egy négyoldalú kockával dobnak, amivel egyet vagy kettőt léphet. A következő körben följebb lehet váltani, és immáron már a négyoldalúval dobhat kettőtől négyig. A sebességi fokozatok így mennek fölfelé egészen hatig, de nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy felvált a maximumra és gyorsan végigszáguld az egész pályán, mert amennyivel a kanyarokban túlcsúszik, annyival kopik az autó gumija. Óvatosan kell vezetni, hogy minden kanyarban meg tudjunk maradni, de közben néha rizikót vállalva törhessünk előre. A játék szabályainak gerince lényegében ennyit takarnak, percek alatt megtanulható és megérthető, az első játék után már mindenki profiként ülhet az autójába.

Mivel a játék hamar rutinná válhat, ezért az alkotók megleptek minket egy kétoldalas táblával, aminek másik oldalán egy haladó utcai verseny látható, különféle pályai sajátossággal, valamint különböző sofőrkarakterekkel, akik speciális képességekkel felvértezve vágnak neki a versenynek. Az igazi nehezítés viszont a kopási pontok felosztása: így lesz a gumikopáson kívül, fék, karosszéria, lengéscsillapító és egyéb eszközök állapotára vonatkozó értékek, amik még óvatosabbá, vagy éppen merészebbé teszik a versenyzőket.

A játék újrakiadásával együtt egy kiegészítő is napvilágot látott, Formula D – Sebring & Chicago címmel, ahol egy új táblán két új pálya látható, az egyik Forma-1-es, a másik az alapjátékhoz hasonlóan egy vadabb, utcai verseny. Mint ahogy a játék régebbi kiadásainál, itt is várhatóak az új pályák tucatjával, ami igen változatossá tehet egy-egy Formula D partit. A játék egyszerű szabályai és viszonylag gyors játékideje (1kör=1óra), nagyszerű családi és baráti játékká teszi, amit az ember szívesen elővesz, amikor a tévében éppen ellaposodik a Forma-1.

Lássuk, mi történt az elmúlt héten a társasjátékok világában!

• Akik gyerekként kedvelték a Kombi-kolor című, színcsereberélős játékot és azóta is szeretnék újra megtalálni, most örülhetnek: a Gryphon Games újra kiadja Sid Sackson 1967-es Bazaar című játékát, amelynek játékmenetét a nyolcvanas években sok más társassal egyetemben a Novoplast lenyúlta. A Bazaar heteken belül megérkezik a boltok polcaira, valószínűleg itthon is. Ami a játék kinézetét illeti, a doboz hátulja magáért beszél.

Két hónap telt el, minden este megnéztük közösen Apa egy-egy játékát. A fiam pedig két és fél éves lett, és eszembe jutott, hogy találkoztam már boltokban olyan társasokkal, amelyeket két és fél éves kortól ajánlanak. Itt volt az idő, hogy megvegyem Miska első társasjátékát!

A Hive címben jelzett kiegészítőioről akartam írni, de rájöttem, hogy talán sokan még az alapjátékot sem ismerik, úgyhogy annak ismertetésével kezdem. Entomológusok, sakk-kedvelők és a sakkot túl nehéznek találók, figyelem! Ez a játék nektek való.

Új, a jövőben csütörtökönként jelentkező rovatunkban a magyar olvasnivalók, főként, de nem kizárólag blogbejegyzések, játékismertetők közül válogatunk. Ezen a héten még nem vesszük szigorúan az egyhetes időintervallumot (november eleji cikkekre is felhívjuk a figyelmet), a jövő héttől már a heti válogatásra koncentrálunk.

Kísérleti alapon elindítjuk, aztán visszajelzéseitek alapján fejlesztjük heti társasjátékhír-rovatunkat. Jó? Akkor nekivágunk.

Lássuk, mi történt az elmúlt héten!

Egyik kedvenc német játékkiadóm az Eggertspiele, hiszen csúcsminőségben jelentetnek meg olyan nagyszerű játékokat, mint a Cuba, a Gran Cru és a Power Struggle. Már 15 éve vannak a piacon, ezért egy jubileumi játékkal rukkoltak elő, a legjobb tervezőik dolgoztak össze a Funfair-ben, hogy elrepítsenek minket a vidámparkok forgatagába!

Egy egyedülálló társasjáték antológiával állunk szemben, ugyanis a Funfair nyolc mini játékot tartalmaz, amiből minden partiban csak négy kerül sorra. Vannak ügyességi játékok, mint az Erő-mérő, ahol dobókockákból próbálunk tornyot építeni a megfelelő szabályok szerint, és a Játék-maró karom, amiben a játékosok az áhított kincset próbálják megszerezni a másik kezét mozgatva. Néha csapatokat is kell alkotnunk, a hullámvasúton egyszerre kell jobbra-balra hajolgatva sikítanunk a képzeletbeli kocsiban, a Jövendőmondónál megpróbáljuk becsapni egymást jóslatainkkal, és igyekszünk a Hajóhintán nem kidobni a taccsot. Őrült, pörgős, vicces küldetések teszik igazi parti játékká a Funfairt, hiszen a mások és saját bénázásain nehéz nem nevetni, amikor mindenki őrült iramban dobálja a kockáit a Lóversenyben vagy sikít fel egyszerre a Szellemvasút rémisztő kártyáira. Kiváló hangulatteremtő, ráadásul külön érdekessége a dolognak, hogy még csak nem is feltétlenül az nyeri meg a játékot, akinek a legtöbb pontja van a célba érve, hanem akinek a sorsjegyét kihúzzák az utolsó feladatban, így lett nálunk is szó szerint az utolsóból az első.

Akik ismerik az Eggertspiele játékait, és akik csak egy őrült parti játékra vágynak mind örömüket fogják lelni a legkiválóbb játéktervezők közös projectjében, ami viccet csinál mindenből és mindenkiből a társasjátékok vidámparkjában.

A képeket Lacxox készítette

Kísérleti, remélhetőleg hosszú jövő előtt álló, vasárnaponként jelentkező rovatomban arról igyekszem beszámolni, miként, miket szoktunk játszani a gyerekeimmel, különösen társasjáték-vonalon, egyelőre főként a fiammal. Ezúttal azt írom le, miként kezdődött az egész.

Valamikor karácsony tájt, 2 éves, 4 hónapos korában ébredhetett rá Miska arra, hogy Apa szekrénye tele van játékokkal, amelyeket ugyan nem igazán ért, de annál izgalmasabbak. Jó, jó, korábban is előfordult, hogy például nyaraláson alig tudtam visszaszerezni tőle a különféle játéktartozékokat,

Egyre több társasjáték versenyt rendeznek már Magyarországon is, legközelebb a Zöld klubban mérettethetjük meg magunkat a 2. Társasjátékos Triatlonon! A képlet egyszerű három kiváló játék: 7 Wonders, Qwirkle és Wizard, aki mindegyikből játszik egy partit december 17.-én a Társasjátékos Klubban, az eséllyel száll harcba az értékes sikerjátékokért. A verseny teljes kiírását itt olvashatjátok, jelentkezzetek, csak a játék kedvéért!

Igen, minden kisgyerekes anyában legalább egyszer-kétszer felmerül a vágy, hogy komoly kárt tegyen kibírhatatlan gyermekében, de ezúttal nem erre próbálok kreatív megoldást kínálni - csupán arra, miként kössük le izgalmas játékkal a kölyköket. Mert erre a célra a Rattlesnake remekül megfelel.

A Civilization-ről már írtam, de úgy döntöttem, hogy egy kis naplóban osztom meg veletek a legfrissebb játék élményeimet. Tegnap este került az asztalra újra a játék, amiben nekem már van pár parti gyakorlatom, de a többiek - ugyan ismerték a PC játékot - viszont még csak most ismerkedtek a társasjáték verzióval (ha ti is így vagytok vele, akkor érdemes előbb elolvasni a régebbi bejegyzést). Ezúttal is az egyiptomiak jutottak nekem, amit mindenki nagyon erősnek ítélt meg, hiszen ókori csodaként a Rhodosi kolosszust kaptam, ami 3 kereskedelmi pontot adott minden körben, így a technológiákban hamar sikerült az élre törnöm, ami hamar célponttá tett az ellenfeleim szemében. Izgalmas és feszült számolgatások folytak, hogy hány kör alatt tudom eljuttatni népemet az űrutazásig, vagy az oroszoknak sikerül időben lerombolni a fővárosomat. A maratoni négyszemélyes játék végén mégis a jól szövetkező Kína ért először célba, mert amíg a világ a mi konfliktusunkra figyelt, addig egy óriási kulturális gépezetet épített ki a háttérben. A tapasztalat az, hogy mindenre érdemes odafigyelni, de a katonaságot semmiképpen sem szabad elhanyagolni, mert ha valaki közel kerül a győzelemhez, akkor az ellenfelek nagyon erős szövetségeket köthetnek ellenünk. Én már megvenném a játék most megjelent kiegészítőjét a Fame and Fortune-t, de a többieknek is igaza van, hogy még így is rengeteg lehetőség van kiaknázatlanul a Civilization-ben, remélem legközelebb sikerül egy másik néppel is harcba szállnom.

Akik már maguk is próbálták a Civilization társasjátékot, írjátok meg, hogy mik a tapasztalataitok, szerintetek melyik néppel lehet legjobban érvényesülni? Kinél melyik győzelem a legjárhatóbb út? Írjátok meg, beszéljük ki!

Egy veszélyes közép-amerikai szigeten elszánt kalandorok keresik a letűnt civilizációk kincseit… hát, hogy is mondjam elég elcsépelt téma, a könyvek és filmek világában. A társasjátékok világában viszont igazi újdonság az Isla Dorada, aminek tervezésében több neves szerző (többek közt Bruno Faidutti, Alan R. Moon) is kivette a részét, így rögtön tudtam, hogy a jól ismert téma mögött valami egészen különleges ötlet lesz.

A titokzatos Dorada szigetén ér földet az expedíció léghajója, viszont annyi veszély leselkedik a felfedezőkre, hogy úgy döntenek, együtt vágnak neki a sziget felfedezésnek, viszont a nehezen megszerzett információikat az elrejtett kincsekről inkább mindenki megtartja magának, hiszen osztozni csak a pancserek szoktak. A játékosok kártyáikkal és vagyonukkal licitálnak, hogy eldöntsék, melyik ősvényen induljanak el: vegyék be magukat a buja dzsungelbe, másszanak hegyet vagy vándoroljanak a sivatagon keresztül. Egy bábút irányítunk közösen, próbálunk mindenkit úgy befolyásolni, hogy minden helyszínre eljussunk, ahol a kincsünk rejlik és további átok és sorskártyák is fűszerezik a nagy kalandot. Alkalmi társasozók is hamar ráéreznek a kincsvadászat ízére, de a haladóknak is tartogat a játék egy különösen taktikázós játékvariánst.

A magyar kiadással már bátran próbálkoztam a családban is, a gyönyörű grafika miatt rögtön megtetszett nekik, és kiderült, hogy nem csak a harcias játékosokkal, hanem a békés összedolgozással is igazán jó kalandjáték az Isla Dorada.

Nehéz olyan gyerekjátékot találni, ami ugyanolyan kihívást jelent a szülőnek, mint a gyerekeknek, ráadásul a különböző korú gyerekeket is sikerrel ülteti le egy játék köré. Az Elvarázsolt Labirintus egy trükkös memóriajáték, ahol minden játékos egy láthatatlan útvesztőben próbál mágikus kincseket összegyűjteni, mindezt egy olyan zseniális trükkel megvalósítva, ami mindenkit az első percben elvarázsol.

A játéktábla alatt egy tetszőleges nehézségűre beállítható labirintus húzódik, a felszínen mozgó mágneses bábúkra pedig alulról egy kis, fém golyót tapasztunk, majd igyekszünk úgy végigmenni a láthatatlan folyosókon, hogy nem ütközünk neki egy falnak se. Ha a figuránkat mégis áttoljuk egy fal fölött, akkor a mágnes elengedi a golyót, és az nagyot koppanva gurul ki a tábla egyik sarkához. Kiskapuként jelentkezett az ez első játékoknál, hogy lassan tolva bábunkat, a fal mellett meg lehet érezni, hogy a golyó ellenáll az akadálynak, de hamar kiegészítettük a szabályt azzal, hogy csak határozottan lehet lépni a két mező között, a kis házi szabállyal már tökéletesen működött a mechanika. Egyre-másra húzzunk kis korongokat, amikért a verseny folyik a játékban, miközben mindenki próbálja a fejében megrajzolt térképen kiigazodni.

A gyerekek nálunk nagyon hamar ráéreztek a dolog ízére, egymás után szerezték meg a különböző mágikus tárgyakat ábrázoló tokeneket, és még a játék vége felé is volt olyan, hogy nagyon el kellett gondolkodnom, hogy egyes falak merre is húzódnak. A labirintusok egyre kuszábbak lettek az idővel, minden partinál bonyolultabb útvesztőket találtunk ki. Amikor csak a kicsik játszottak a pár éves korkülönbséget is kiegyenlítettük köztük úgy, hogy a kisebb oldalára eső részre kicsit kevesebb falat raktunk, így lett hamar a kedvenc gyerekjátékunk az Elvarázsolt Labirintus.

Mindenhonnan azt halljuk, hogy a mai elektronikával átszőtt kommunikációs világban egyre jobban háttérbe szorulnak az igazi emberi kapcsolatok. A közösségi médiák idejében érdekes módon sokkal kevésbé figyelünk oda a környezetünkre, a barátainkra és a családunkra. A szülők egyre kevesebbet játszanak a gyerekeikkel, kevesebb alkalom jut a baráti összejövetelekre, amikor mindenki tudja, hogy erre van a legnagyobb szükségünk.

A társasjátékok tervezői egyre jobban figyeltek erre a változásra, így igyekeznek olyan családi játékokat tervezni, amelyek valahogy közelebb hoznak bennünket, és egy hosszú, munkával töltött nap után is kimozdítanak minket a tévé és a számítógép képernyője elől, és össze tud hozni bennünket. Sok elvárást támasztanak a családi játékokkal szemben, a három legfontosabb általában az, hogy könnyen megtanulható legyen, ne legyen túl hosszú, és a gyerekek és felnőttek egyaránt jól szórakozzanak. Szerencsére már túl vagyunk a Gazdálkodj okosan és a Ki nevet a végén? sötét korszakán és a világ legjobb játékai is elérhetőek Magyarországon. A tavalyi évben a rangos Év Játéka díjat is besöprő Dixit a mesék világába kalauzol bennünket, ahol a játékosok egymás fantáziájának nyomába próbálnak eredni, asszociációs feladataival minél jobban rá kell éreznünk a többiek gondolataira. A szintén Év Játéka díjas Dominionban 500 kártyából próbál mindenki egy középkori birodalmat felépíteni, ennek köszönhetően a fél órás játékban jól megfér a stratégia, a taktika és persze a szerencse is. Az Elvarázsolt Labirintus is az ideális családi társasjátékok közé tartozik, itt a gyerekek és felnőttek, egy láthatatlan labirintusban próbálnak kincseket gyűjteni mágneses figurák és mozgatható falak segítségével.

Mindenkit más játék fog meg igazán, így érdemes elolvasni a blogon található családi játékokról szóló bejegyzéseket. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy egy igazán jó társasjáték össze tudja hozni a család apraját-nagyját, amiben mindenki megtalálja az örömét, legyen felnőtt vagy gyerek, és akárhányszor elővesszük, tudjuk, hogy egy kellemes óra elé nézünk a mai rohanó világunkban.

Amikor először láttam Sudoku rejtvényt, fogalmam sem volt, hogy miért rajonganak érte annyian. Egyszerű rejtvény, ahol egy kilencszer kilences táblázatban minden sorban és oszlopban 1-től 9-ig kell ismétlődniük a számoknak, így próbáljuk a megadott számokból kilogikázni a hiányzó számokat. A Kakuzu ennek a rejtvénynek a társasjáték változata.

A játékosok egy közös rejtvényt próbálnak meg megfejteni úgy, hogy a számokat kis kövecskék takarják, és a játékosok tippelve, vagy a Sudokuból ismert logika szerint próbálják kitalálni, hogy melyik szám lehet az adott kövek alatt, ha eltaláljuk, akkor pontozásként megkapjuk a rajta lévő kövecskét. A játék az elején inkább a szerencse dominál ugyanis, elsőre csak tippelni tudunk az első számokra. A későbbiekben már inkább a memória kap nagyobb szerepet, ugyanis a téves tippekkor felfedett számok köveit később már jó emlékezőtehetséggel meg tudjuk találni a táblán. Amikor már elég szám lesz látható, akkor viszont a kő kemény logikáé lesz a szerep, hiszen a Sudokuból ismert módszerekkel ki lehet silabizálni több szám pontos helyét is.

A Kakuzu legnagyobb erénye sokrétűsége, hiszen ugyanúgy van szükség a memóriára, mint a penge logikára és végső soron a szerencsénkre is. Azóta én is a Sudoku szerelmese lettem, de szerintem, sokkal szórakoztatóbb, ha többen, egymással versengve fejtjük meg a Kakuzu rejtélyeit.

Amikor az ember beszabadul a Gémklub játékboltba, akkor pár percnyi ámuldozás után szomorúan konstatálja, hogy fantasztikus a választék, de akkor lenne az igazi, ha ki is lehetne próbálni a játékokat. Szerda esténként erre lehetőség is nyílik az év nagy részében, ahogy leszáll az éj, az üzlet asztalaira előkerülnek a klasszikus táblajátékok és a legfrissebb újdonságok, és szinte minden vízszintes felületen folyik a játék.

Nagyon megörültem, amikor először közölték velem, hogy a város szívében működik egy ilyen társasjáték klub, ahol egy bejáratott játékos közösségen kívül bárkit szívesen látnak, ráadásul – sok más klubbal ellentétben – teljesen ingyen! Hat óra körül már gyűlnek a klubozók, és nem tartott sokáig, amíg belesodródtam egy friss esseni megjelenésű (Essen: a társasjátékos világ európai központja, ahol minden év októberében tartott játékvásáron mutatják be a legtöbb újdonságot) játék partiba, a középkori Nürnberg céhei közt játszódó Norenbercbe. A játékban mindenki a pékek, szabók, serfőzők és suszterek céhmesterének befolyásáért verseng, különböző árukat adunk-veszünk, pár befolyásos polgárt is magunk mellé állítunk, hogy a négy kör végére mi lehessünk a város leghatalmasabb embere. Játék közben több érdeklődő is figyelte a partinkat, később én is sok izgalmas játékba tekinthettem bele, egyszóval olyan volt, mintha az említett esseni játékvásár forgatagát idézték volna meg a Ráday utcában.

Ennek már több mint egy éve, azóta gyakran ellátogatok a klubba szerda esténként, pár játékos kedvű ismerősömet is elcsábítva, egy igazán nyitott és kellemes közösségben találtuk magunkat. Ha ti is eljöttök, meglátjátok, hogy mindenki talál az ízléséhez illő játékot, legyen gyakorlott játékos, vagy a társasjátékokkal még csak ismerkedő. Remélem találkozunk!

Amikor az ember egy nagy társasjátékos délutánt tervez, és végre befut mindenki, akkor egyszerűen nincs szíve rögtön egy bonyolult stratégiai játék szabályait megtanítani a többieknek, vagy ha már ismerik, akkor is nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember hipp-hopp egy Civilization nehézségű játékban találja magát. Na, erre találták ki az úgynevezett "bevezető" játékokat. A bevezető játék legfőbb ismérve, hogy egy parti maximum fél órás, a szabályok maximum öt perc alatt megérthetőek és megfelelően hangulatba hozzák a társaságot. Amikor először szembetalálkoztam a Heimlich & Co.-val, tudtam, hogy ez az egyik legjobb bevezető játék, ráadásul még az Év Játéka díjat is elnyerte 1986-ban! Azóta többször került terítékre előételként egy nagyobb játék délután alkalmával, viszont hamar megszerette a család is, mert kevés ilyen egyszerű, megunhatatlan blöff játékot találhatunk a polcon.

A játék felépítése nagyon triviális: a játék tábláján látható egy utca, amiben van 12 ház. Minden házon van egy szám, nullától tízig, valamint egy elhagyatott romház, amin mínusz három olvasható. Ebbe az utcába jönnek a kémeink a világ minden tájáról, hogy megszerezzék az egyik házban álló széfben elrejtett, szigorúan titkos iratokat. A Kémek színes bábúi házról-házra lépkednek az utcában, majd amikor valamelyikük arra az épületre lép, amiben éppen a széf található, akkor mindegyik kém annyi pontot kap, ahányas számú házon áll. Egyszerűen hangzik, ugye? Mert az is. De természetesen van itt még egy nagy csavar. Senki sem tudja, hogy a többiek milyen színű bábúval vannak, ugyanis saját körében bárki bármelyik bábuval léphet, ha lehetséges akár többel is egyszerre!Minden egyes szín gyűjti a pontjait, majd a széfet átrakjuk egy másik házba, és újra kezdődik a helyezkedés és a taktikázás. A játék igazi trükkje az inkognitónk megőrzésében és a többiek személyazonosságának megfejtésében rejlik. Az ember igyekszik minél több ponthoz jutatnia magát és a feltételezett ellenfeleit pedig minél kevesebbhez, de csak akkora előnyre szert tenni, hogy senkinek ne legyen nyilvánvaló a valódi kilétünk, mert ha ezt ellenfeleink kiszagolják, onnan csak úgy halmozhatjuk majd a mínusz három pontokat. Ha a játék végére rájövünk, hogy ellenfeleink melyik színnel jelölt kém bőrébe bújtak, akkor ezért az információért plusz pontokat kaphatunk, ami a végén akár az egész játék állását átformálhatja.

Kár csépelni a szót, ha az ember kipróbálja, rögtön ráérez az ízére, főleg ha minél többen szállnak be a partiba. Gyanakvás, blöffölés, taktikázás... tökéletes parti játék, ahol próbálunk egymás arcrezdülésein kiigazodni, vagy pókerarccal becsapni mindenkit a játék végéig. Legyen nagy játékosoknak bemelegítő, fergeteges parti játék, vagy könnyed családi móka, a Heimlich & Co. biztosan az egyik legjobb blöffölős társasjáték a piacon.

Rejtő Jenő klasszikus alakjai már nem csak az irodalom és a képregények legendái, hanem a legújabb magyar társasjáték is a füstös lebujok, borostás matrózok és duhaj légiósok világába repít minket. Rajongok a Rejtő regényekért, Korcsmáros képregényein is mind nagyon jól szórakoztam, így nagyon érdekelt a Piszkos Fred, a kapitány ami végre egy olyan társasjáték volt magyar szerzőktől, ami megállja a helyét a modern társasjátékok világában.

Mindenki egy-egy bandavezér bőrébe bújva küldi embereit a város legrosszabb hírű kocsmáiba, hogy a három legendás alak Fülig Jimmy, Vadsuhanc és Piszkos Fred nyomába eredhessenek egy nagy csetepaté után. A játékosok igyekeznek többséget szerezni a játékban szereplő négy csehóban, így különböző értékű befolyás kártyákat szerezve, amiket később egy nagy balhéban hasznosíthatnak. A játék igazán nagy ötlete, hogy a mechanizmusok mindenhol a lemaradó játékosokat segíti, ugyanis ha valahol döntetlen lép föl a bunyókban, akkor mindig a pontozósávon hátrébb álló játékos van előnyben, és a nagy balhéban is a kevesebb ponttal rendelkező játékosnak van esélye nagyobb zsákmányt begyűjteni. Trükközni, taktikázni és gyakran blöffölnünk kell, hogy minden buliból a lehető legjobban jöhessünk ki, és a játék végén – de csak a legvégén mi legyünk legelöl!

Hamar nagy kedvencünk lett, hiszen két játékostól, akár tíz játékos is harcba szállhat benne, könnyen megtanulható, és nagyon pörgős játék, így szinte minden játékos kedvű társaságban elő lehet venni, persze akik Rejtő könyveinek lapjain is találkoztak Piszkos Freddel és társaival, azoknak már az meggyőző, hogy kedvenceik egy társasjáték lapjairól köszönnek vissza. Ravasz taktika, számolgatás és blöffölés, mindez Rejtő Jenő utolérhetetlen világában!

A Ticket to Ride 2004-ben nyerte el a legrangosabb Év játéka díjat, így igazán méltó a mára már játék családdá növekedett játék, hogy foglalkozzunk vele. Tovább fokozza a dolgot, hogy a játékot a Days of Wonder kiadó gondozásában jelent meg, akik a kiváló minőségű és magas színvonalú játékaikról híresek. A Ticket to Ride a századfordulós amerikai vasútépítési hullámot vette alapul, amikor a vállalkozók egymással versenyezve fektették le a vonatsíneket, behálózva velük az egész Egyesült Államokat.

Minden játékos kap a játék kezdetén különböző "menetjegyeket" amelyeken két, a játéktáblán feltüntetett város neve és elhelyezkedése szerepel. A játékosok célja, hogy ezt a két város minél hamarabb összekössék saját, kis, műanyag vasúti kocsijaikat végigrakva az útvonalon. A játékosok különféle színes vagon lapokat kell gyűjteniük, a két célváros közötti kisebb útvonalaknak megfelelően, ugyanis egy útvonalat csak akkor köthetünk be a hálózatunkba, ha ki tudjuk fizetni az úton látható színű és számú kártyát. A játékosok a játék közben vállalhatnak még újabb küldetéseket, viszont ez nagy rizikóval jár, mert ha ezeket nem sikerül a játék végéi teljesíteni, akkor az súlyos büntetőpontokkal ját együtt. Mindenki tervezget, huzigálja a lapokat, gyűjtögetnek, majd hirtelen megépítenek hosszú kilométernyi vasutakat. A játékban nagy szerepet kap a szerencse, mind a színes kártyáknál, mind a küldetéseknél, de ez még sem von le semmit a játék értékéből, mert az útvonalak kigondolásával és a megfelelő időzítéssel sokat fordíthatunk a rossz szerencsénken. Kellemes családi társasjáték, 7 éves kortól nyugodtan mindenkit össze lehet csődíteni egy parti Ticket to Ride-ra. Persze csak ha egynél meg tudnak állni...

A Ticket to Ride sikerét megérezve a kiadó majd egy tucat kiegészítőt dobott piacra, több-kevesebb sikerrel. Elsőként jött a Ticket to Ride Europa, amiben már Európa vidékein kezdődhetett meg a versengés, kiegészülve az alagutak, állomások és a komp szabályaival. A Ticket to Ride Switzerland kiegészítő csak egy új, Svájcot ábrázoló térképet tartalmaz, ami 2 illetve 3 játékos részére teszi kiélezettebbé a küzdelmet. A Nordic Countries verzióban szintén a kis létszámú játéktársaságokra figyeltek, de itt a teljes játék havas hangulatba öltözött, stílusosa a skandináv országok vasútjaihoz. A Märklin Edition-ben Németországon pöföghetünk végig, a klasszikus modellvasutak stílusában, mivel a játékban minden kártyán egyedi vasúti kocsik láthatóak, valamint az utasok szállítása is szerepet kap, és a városok elhelyezkedése miatt különösen erős rajta a küzdelem. Továbbá megjelentek az alap játékhoz bónusz kártyákat tartalmazó kiegészítők, valamint kocka illetve kártyajátékok formában is felkerültek a polcokra, bár ezek messze nem közelítik meg az eredeti játék hangulatát. Nemrégiben a játék kiadója egy térkép tervező megmérettetést indított, rengeteg pályamű közül egy Kétoldalas ázsiai térképpel és egy indiai versennyel bővült a kollekció, legnagyobb bánatunkra az Osztrák-Magyar Monarchia térképe nem került a döntőbe, így arra még várnunk kell.

Nagy izgalommal vártam az Airlines Europe megjelenését, hiszen a játékot a méltán híres Ticket to Ride szerzője jegyzi, aki a mára klasszikussá vált vasúthálózat építő társasjátékot gondolta tovább és helyezte át a repülés hőskorába.

Allan R. Moon legújabb játéka minden elvárásomat fölülmúlta, hiszen a jól megszokott gyönyörű játékelemeken felül egy egyszerű szabályokra épülő nagyon rafinált, taktikázós játékot alkotott. A játék során tíz légitársaság terjeszkedését irányíthatjuk Európában, amelyek különböző városok közt indított járatokkal próbálnak minél nagyobb légi hálózatot kialakítani. Elsőre én is féltem, hogy a szerző csak a levegőbe helyezte át ismert vonatos játékát, viszont a szabályt olvasva hamar kiderül a dolog nyitja, hiszen a légitársaságok nem a játékosok tulajdonában vannak, hanem csak azok részvényesei. Mindenki terjeszkedhet minden színnel Európában növelve a társaság hírnevét, azonban csak akkor profitálhatnak belőle a legtöbbet, ha ők rendelkeznek a legtöbb részvénnyel, amikor értékelésre kerül a sor. Elég egyszerűek a szabályok, mégis nagyon jól ki lett benne élezve a verseny, hiszen mindenki igyekszik a lehető legtöbb részvényt begyűjteni a legnagyobb társaságoktól, de közben a kisebbekben is birtokolni egy-egy tulajdonrészt pár pontért.

Az Airlines Europe családi játékdélutánokon is jól szerepelt, mert a gyerekek is sikerrel kiszoríthatják a szüleiket egyik másik légitársaság vezetőségéből, viszont a felnőttek közti partin is mindenkinek bejött a verseny az ég meghódításáét!

Az egyik kollegám nyomta a kezembe először ezt a kis, fehér dobozkát, mondván ez egy olyan játék, amivel játszi könnyedséggel érthetem meg az elemi fizika kvarkokkal, leptonokkal és hadronokkal teli kaotikusnak tűnő világát. És mivel játszani szeretek és a fizika összetettebb része is magas nekem, kézenfekvő volt, hogy próbára teszem magam és a Részecskés kártyajátékot.

A Magyar Tudományos Akadémia, a nívós Science Magazin és a svájci részecskegyorsítójáról híres CERN is elismerően nyilatkozott a magyar fizikusok által tervezett kártyajátékról, ami állítása szerint 5 éves kortól fölfelé mindenkivel meg tudja szerettetni a részecske fizikát. Csörgő Judit, Török Csaba és Csörgő tamás találmánya egy kis könyvecskéből és egy pakli kártyából áll, a könyvben teljesen érhetően bontották le a szerzők az atomnál is kisebb részecskék világát, és annak törvényszerűségeit, majd négy különböző nehézségű játékban ismerhetjük meg ezeket a gyakorlatban is. A játékokban a könyv elején megismertetett fizikai törvényeket kell alkalmaznunk, színtöltési szabályok és a részecskék természete, felfedezett folyamatait ülteti át a gyakorlatba. Az ember megpróbálja párosítani a fizikai modell szerint a megfelelő anyagokat, így a pörgős, általában felismerési jellegű játékokban az agyunkba vésődnek a bonyolultnak tűnő szabályok. Az óvodás korban ajánlott variánsban még csak szín felismerés és párosítás, később a még ismeretlen jelek szabályos összeillesztése, középiskolás kortól pedig már a teljes játékkal realizálhatjuk az ismereteket.

Az oktatás mindig is célja volt a játékoknak, viszont álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valaki egy ilyen abszurdnak tűnő ötletet valósít meg ilyen jó módszerekkel. Úgy érzem közelebb került hozzám ez a szubatomikus világ, és már nem fogok bambán bámulni, ha valaki hogy a nehézion ütköztetés során keletkező kvarkanyagról beszél nekem.

A mi generációnk még rengeteg indiánregényt olvasott gyerekkorában, így nem kell magyaráznunk, hogy a Coyote nem más, mint a prérifarkas indián neve, mostantól pedig egy nagyszerű parti játék is eszünkbe juthat róla.

Már ott elkapott minket a röhögő görcs, amikor a játékban található indián fejpántokat felvettük, és az egész játék megjelenése is ezt a humoros indiánosdi hangulatát hozza. A játék egyébként pofon egyszerű, minden játékos húz egy tollat, amin különböző számok láthatóak, és látatlanul a homlokpántja mögé tűzi, úgy, hogy rajta kívül mindenki láthassa a rajta lévő számot. A játékosok sorban licitálva próbálják megtippelni a törzs tollainak összértékét, majd amikor valaki szerint egyik társa túl nagy számot mondott, akkor bekiabálja, hogy „Coyote!” és akkor meg kell néznünk, hogy tényleg túlmentünk az összegen, vagy nem. A tévedő játékos kap egy karton tomahawkot a pántja mögé, majd új kör következik. A játékot megfűszerezik a különleges értékű tollak, amik meg is duplázhatják az értéket, de negatívra is válhatja, és sok más hasonló trükkel is számolnunk kell.

Próbálunk mindenki arcán olvasni, és közben a többiek tippjéből igyekszünk a saját tollunk értékét kitalálni. Egy igazi pörgős parti játékról van szó, ahol mindenki indiánná lényegül, blöfföl és nagyokat nevet.

A Játék napja rendezvénysorozat minden hónap 12.-én igyekszik valamit hozzáadni a magyar társasjátékos kultúrához, ami 2012-12-12.-ig, a kultikus dátumig szeretné kicsit megváltoztatni a világot a játékos emberek közösségével. Idén októberben a játék napjára időzítették az egyik legnépszerűbb stratégiai kártyajátékának, a Dominionnak világbajnoki selejtezőjét. Kifejezetten szeretem a Dominiont, mert egy gyors, pörgős játék ellenére nagyon sok taktikázásra ad lehetőséget, így gondoltam én is belevetem magam a megmérettetésbe a magam amatőr szintjén.

Az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam, hogy mennyi ember várakozik a Gémklub előtt a kezdésre várva. Hétköznap ellenére több mint hetven ember nevezett, a kecsegtető fődíj, egy esseni utazás reményében, ahol majd a világ legprofibb játékosaival mérhetik össze tudásukat. Hamar összesorsolták az asztalokat, rögtön bele a mélyvízbe, hiszen ellenfeleim hosszas gyakorlással és kigondolt stratégiával érkeztek, így az első körben rögtön sikerült utolsónak lennem. A svájci játékrendszernek köszönhetően a második fordulóban már hozzám hasonló szintű játékosokkal kerültem egy asztalhoz, és már a magam spontán játékstílusával is sikerült érvényesülnöm. A verseny fordulóinak végeztével sikerült a középmezőnybe sorolnom, és rengeteg olyan emberrel küzdhettem meg, akik akárcsak én, a játék öröméért keverték a kártyákat, és hasonló örömmel fogadták a győzelmet és a vereséget.

A győzelem végül a tényleg maximumot nyújtó Geszler Döméé lett, aki képviselte hazánkat is a nemzetközi megmérettetésen, de szerintem senki nem bánta, hogy benevezett a versenyre, hiszen kellemes játékkal és szimpatikus emberekkel tölthettük napunkat. Várjuk a további megmérettetéseket!

A társasjáték újdonságokat felvonultató esseni játékvásár már évek óta rendszeresen ellátogat a Gémklub szerdai játékestjeire. Az asztalokon mindenki kipróbálhatja a friss megjelenéseket, így kerültem egy igazán különleges játék partiba, ahol a Painic Stationt próbálhattuk ki.

A történet szerint a távoli jövő egy elhagyott bányász állomásán járunk, ahol egy elszabadult parazita faj irtotta ki az embereket, így a kormány utolsó elkeseredésében egy jól képzett emberekből és androidokból álló csapatokat küld az idegenek elpusztítására. Minden játékos egy ilyen csapatot irányít az elhagyatott bázis folyosóin, igyekezve felkutatni és elpusztítani a paraziták fészkét, azonban a küldetés elején súlyos hiba történik, ugyanis az egyik csapatot megfertőzi az idegen faj vírusa! A játék innen kezd izgalmas lenni, ugyanis senki nem tudja, hogy melyik játékos fertőzött, és áll a rossz oldalon, és ki küzd tényleg a jó célért. Mindenki gyanakszik, próbálja felkutatni a fészket, megfelelő használati tárgyakat, fegyvereket gyűjteni és küzdeni a borzasztó idegenekkel. Ahhoz, hogy az emberek győzni tudjanak elengedhetetlen, hogy együttműködjenek, viszont ha valakinek a bizalmába férkőzik egy fertőzött társa, akkor őt is megfertőzve állítja át a gonosz oldalra, és innentől az a feladata, hogy minden embert elpusztítsanak!

A sötét sci-fi világban játszódó, paranoiás hangulat nagyon izgalmassá teszi a játékot, a megfelelő kommunikáció, blöffölés és ármány legalább olyan fontos, mint hogy elég töltény legyen a puskánkban. „Odaadok neked egy benzineskannát, hogy felgyújthasd a fészket!” és közben egy fertőzést kapunk, „Adj töltény és megölöm a parazitát, amíg te bemész az orvosi szobába!” – és a töltényt betárazva szétloccsantják a falon, szóval a játék legnagyobb tapasztalata, hogy soha ne bízz senkiben! Főleg, ha egy parazitáról van szó…

Eddig azt hittem, hogy ha egy PC játékot próbálnak meg társasjátékra adaptálni, annak csak rossz vége lehet, hiszen bármennyire is jól kitaláltak a táblás játékok, nem tudják a számítógépes stratégiai játékok komplexitását lemodellezni. Sok félresikerült próbálkozással találkoztam már, így kicsit szkeptikus voltam, amikor a haverom beállított a Sid Meier zseniális civilizációépítő játékának társas változatával a, nem nagyon hittem benne, hogy a nagy klasszikus nyomába érhet.

Kipakoltuk, fantasztikus grafika, minőség fogadott, és a szabályok összetettségük ellenére meglepően egyértelműek voltak. Nagy civilizációk sorsát vettük a kezünkbe, a harcos Németország és a fejlett technológiájú Kína ellen szálltam harcba Egyiptommal, akiknek előnyként már egy ókori csoda is rendelkezésükre áll a játék elején, majd kezdetét vette a történelem! A szabályok pár kör alatt kikristályosodtak, és lehetőségek sokasága nyílt meg: a gazdasággal vagy a technológiával törjünk előre? Fejlett haditechnikánkkal sakkban tudjuk tartani ellenfeleink kulturális törekvéseit? Végig feszülten kell figyelnünk a többi civilizáció ténykedéseire, köthetünk szövetségeket, majd rúghatjuk fel egy kör alatt, igazi stratégia volt a javából. Az első partink kicsit elhúzódott, a második összecsapásunk már szűk három órába belefért, de szinte fel sem tűnt az idő repülése annyira feszülten figyelnünk kellett minden mozzanatra.

Végre megszületett egy olyan PC játék adaptáció, ami felveszi a versenyt az eredetivel, ez hamar nyilvánvalóvá vált, hiszen abban a három órában egy reális, sokrétű és agyalós játékot kaptunk, amibe sokkal szívesebben szál be mind a harci stratégia kedvelői, mind a gazdasági játékok szerelmesei. Sid Meier számítógépes játékának zsenialitását szerintünk sikerrel ültették át a táblás verzióba, kicsit letisztultabb lett a dolog, de a rengeteg lehetőség miatt hihetetlenül változatos több játék után is. Úgy érzem fogunk még játszani vele… sokat!