játszma

Előfordult már…

…hogy másoktól tanultátok meg, hogy évekig rosszul játszottatok egy társasjátékot, mert a magyar szabályban rossz leírás szerepelt?

…hogy játék közben olyan kérdés merült fel a szabállyal kapcsolatban, amire sehol nem találtátok a választ?

…hogy egy nem túl bonyolult társasjáték szabálya fölött ülve tanácstalanul vakargattátok a fejeteket, mert nem tudtatok egyetérteni abban, hogy egy-egy mondatot pontosan hogyan is kellene értelmeznetek?

…hogy felszisszentetek kártyák, szabályok magyartalanságán?

…hogy esetleg a helyesírástól fogtátok a fejeteket (például nem értettétek, ki a fenének jutott kötőjelet rakni az egyébként minden bizonnyal jó játék Carcassonne "Téli-kiadás" méretes betűkkel nyomtatott címébe)?

Holnap, szenteste ajándékok, remélhetőleg társasjátékok is kerülnek a karácsonyfa alá. Ennek kapcsán inkább már nem konkrét játékokról írok, hanem arról a kérdésről, ami a játék kibontása után, a tábla felállítását követően, az első kockadobások megtörténtével, óvodás korú gyerekkel játszva még gyakran felbukkanhat a szülők fejében: hagyjuk nyerni vagy ne?

Tapasztalataim még korlátosak, de csaknem határozottan állíthatom, hogy egyértelmű válasz nem létezik erre a kérdésre.

Eredetileg másról írtam volna ebben a cikkben, újabb játszásokról, de a kényszerszünet miatt az időzítés is megváltozott: azt gondolom, bő egy héttel karácsony előtt, advent harmadik vasárnapján a legjobb az lesz, ha a vásárlást az utolsó hétre halasztóknak (és azoknak, akik megvárják, hogy vajon lesz-e december 22.) még esetleg némi praktikus információval szolgálhatok. Így aztán egyrészt összefoglalom, idén és mostanában mit szoktunk játszani a fiammal, aki az év elején három éves és négy hónapos volt, most pedig négy éves és három hónapos, másrészt leírom, hogy miként választottuk ki, hogy mit kérjünk karácsonyra. Ezért aztán ez a bejegyzés hosszabb is lesz a szokásosnál, olyan, mintha egyszerre kettő lenne…

Nem, egyelőre nem a téli szünetről írok, bár remélhetőleg a karácsonyfa alatt akad majd társasjáték bőven, amelyekkel el lehet majd ütni a szünet mínusz sokfokos, gyereket ki nem engedős napjain az időt, hanem inkább a hétvégi apuka rovat elmúlt pár heti, előre be nem jelentett szüneteltetéséről. Nem jelentettem be előre, mert magam sem számítottam rá.

Francia és magyar kártyával szinte mindenki tud pár egyszerűbb játékot, és sokaknak az úgynevezett "ütésszerző" (angolul: trick-taking) játékok sem ismeretlenek gondoljunk csak a snapszerre, az ultira, vagy a bridzsre. Rengeteg hasonló típusú játékot játszanak a két klasszikus kártyapaklival, most viszont szeretnék három olyan játékot bemutatni nektek, amelyek ezt a mechanizmust próbálták továbbgondolni, úgy, hogy a modern társasjátékok közt is megállják a helyüket.

Európában, és az egész világon is egyre nagyobb kultúrája van a társasjátékozásnak, egymást érik a vásárok, versenyek, és rendezvények, viszont sok helyen – köztük Magyarországon – a cél még mindig az, hogy megismertessük az emberekkel, hogy a társasozás már régóta nem a vasárnapi ebéd után vívott végeérhetetlen és kapzsi ingatlankereskedelmi Monopoly-t, vagy a céges karácsonyi bulik kihagyhatatlan Activity-zését jelenti. Hogy fölvegyük a versenyt, a magyar társasjátékos életnek is szerveződnie és aktivizálódnia kell, szerencsére az utóbbi évek törekvései, mind ebbe az irányba mutatnak, és idén először, december első hétvégéjén (dec 1-2.) – filmes, könyves és színházi mintára – kerül megszervezésre a Játékok Ünnepe.

A rendezvény középpontját az idén debütáló Társasjátékos Olympia adja, aminek döntőit a Corvin Művelődési Házban követhetjük figyelemmel, emellett azonban az Ünnep elsődleges célközönsége a társasozással még csak ismerkedők, akik számtalan játékot megtanulhatnak és kipróbálhatnak. Az Olympia mellett más kezdő és haladó játékosok is megmérettethetik magukat, játék bemutatókon vehetnek részt, nézelődhetnek és válogathatnak a játékvásár színes forgatagában, ráadásul a tombolán a szerencsénket is próbára tehetjük.

Mindenhonnan azt halljuk, hogy a mai elektronikával átszőtt kommunikációs világban egyre jobban háttérbe szorulnak az igazi emberi kapcsolatok. A közösségi médiák idejében érdekes módon sokkal kevésbé figyelünk oda a környezetünkre, a barátainkra és a családunkra. A szülők egyre kevesebbet játszanak a gyerekeikkel, kevesebb alkalom jut a baráti összejövetelekre, amikor mindenki tudja, hogy erre van a legnagyobb szükségünk. Itt az alkalom, hogy változtassunk ezen, és bizonyítsuk, hogy a játék nem csak a gyerekszobák kelléke, hanem egy generációkon átívelő közösség építő program! Mindenkit szeretettel várunk a Játékok Ünnepére, ahol a nagyszerűnek ígérkező programok mellett a Játszma blog íróival – azaz velünk, Lacxox-szal és Hegerobin-nal - is találkozhattok, ha nyitott szemmel jártok. Hogy ismertek meg minket? Annyit segítek: játszani fogunk!

Helyszín:

Corvin Muvelodési Ház, 1165 Budapest Hunyadvár utca 43/b

Belépodíj: 1000 Ft, amely a játékvásáron felhasználható utalvány is egyben.

Megközelítés: Az Örs vezér tere metróvégállomástól induló HÉV Imre utcai megállójánál, illetve a 176E és 276E autóbuszok Hunyadvár utcai megállójánál található.

Szeptember-október mindig az év legdolgosabb időszaka, így aztán sikerült az utolsó pillanatban eszünkbe jutnia, hogy az ősz első hónapjának nemcsak az elején, de a végén is illik ajándékkal ünnepelni a fiunkat - a nevenapja alkalmából. Gyorsan elrohantam hát a barátságos közeli társasjátékboltba, és keresni kezdtem valami, az ünnep jelentéktelenségéhez illően apró, de mégsem gagyi ajándékot. Nem akartam nagydobozosat, de lehetőleg olyat sem, ami nála nagyobbaknak való; azt akartam, hogy rögtön, amint játsszuk, élvezni tudja. Végül némi tépelődés után fejemben kételyekkel, táskámban pedig egy olyan dobozzal távoztam, amely a felirata szerint "3 éves kor felett" ajánlott.

Nem fogja vajon nagyon bugyutának érezni? - merült fel bennem a bugyuta kérdés. Mintha nem játszottunk volna magunk is szívesen például akár a "dob és lép" jellegű játékokkal is alsós iskolás korunkban… Aztán az interneten a Szivárványkígyóknak utánaolvasva csak csökkent a parám egy kissé; óvodás, sőt kisiskolás korú gyerekek szülei csupa jót írtak róla, ráadásul a tengerentúlon Hisss címen megjelent verziójának a dobozán még "age: 4+" szerepelt. Persze a puding próbája az evés: leginkább természetesen akkor nyugodtam meg, amikor az első játszma után a fiam rögtön újrajátszást követelt…

Számtalanszor szóba került már - sőt külön cikkekben is boncolgattuk a témát -, hogy a kiegészítők kiadása hogyan hatalmasodott el a társasjátékok felett. Egyrészről gondolhatjuk úgy, hogy csak egy újabb rókabőr lehúzásáról van szó egy sikeres márkanévről, újabb dobozra nyomhatjuk rá a Catan, Dominion, Ticket to Ride varázsszavakat, amelyek mesés bevételeket eredményeznek, hiszen a sikeres alapjáték rajongóinak érdeklődését úgyis felkelti, hogyan is lehet bővíteni, és variálni kedvencüket. Másrészről persze nehéz megtartóztatnunk magunkat, mert rengeteg remek kiegészítő jelenik meg a piacon, amelyek bőven megérik az árukat, sőt olyannal is találkoztunk már, hogy egy középszerű játékból egészen kiválót varázsolt pár új játék elem (és, hogy melyik lenne ilyen, azt kivételesen az olvasók fantáziájára és ízlésére bíznám). Én magam igyekszem mérlegelni, hogy mennyire éri meg egy bővítmény beszerzése, és többször elő is fordult, hogy pár játék után meg is váltam tőlük, ennek elle nére vannak olyan játékok, amelyeknél nem lehet kérdés, hogy ha valami új címmel rukkolnak elő, azt mi hamarabb beszerzem a gyűjteményembe - pontosan ilyen a 7 Wonders legújabb kiegészítője a Cities.

Néha én keresgélek újdonságokat Miskának, hogy játszhassunk valamivel, ami új és neki való. Néha viszont ő sem átall kutatást végezni az én játékaim között, és még az is előfordul, hogy valami izgalmasat talál, olyat, amit még játszani is tudunk egymással.

Ilyen játék volt szeptemberben a Bunte Runde, amellyel korábban két-két és fél éves korában találkozott, és annak a faelemein gyakoroltuk a színeket és a formákat (amit később Borcsával is eljátszottunk már). Korábban nem gondoltam volna, hogy egy hatéves kortól ajánlott játékot teljes nyugalommal fogok megtanítani neki négyéves korában, de a szabályok ismeretében most úgy éreztem, ezt könnyen meg fogja tanulni, még akkor is, ha a játék taktikai mélységeit nyilvánvalóan nem érzi még át.

Az igazat megvallva, ezen a megszállott társasozók számára vagy így, vagy úgy különleges hosszú hétvégén, amikor az év társasjátékos eseménye zajlott Essenben (a nemzetközi játékvásár) és vagy ötven társasozó gyülekezett négynapos maratoni társasozásra Kecskeméten, és még a játszma blog facebookos oldalát is esseni bemutatók özönlötték el, azt terveztem, hogy kivételesen nem írok hétvégi apukás bejegyzést. De aztán a legutóbbi bejegyzést követően kedvet kaptam ahhoz, hogy kipróbáljam a sztorikockákat a másik oldalról is, vagyis úgy, hogy a fiamnak adom oda a képekkel illusztrált kilenc dobókockát, lássuk, mit kezd velük.

A Glen More-ral kapcsolatban már fölmerült a Ravensburger kötelékeibe tartozó Alea, és közepes dobozos sorozata, amiben kompakt, egy óra játékidő körüli, ötletes társasjátékokat jelentetnek meg. A skót klánokról szóló gazdasági játék után a sorozatban következőként megjelenő Artus egy teljesen más világba kalauzol bennünket (még ha földrajzilag nem is megyünk messzire), viszont pontosan ugyanúgy próbál újat mutatni a saját műfaja keretei közt. A nagynevű, összeszokott szerzőpáros Michael Kiesling és Wolfgang Kramer neve eddig nagyobbrészt a tematikus(abb) játékokhoz fűződött (Tikal, Java, Torres, Asara), viszont az Artus tőlük szokatlan módon sokkal inkább egy számolós, taktikázós, de első sorban absztrakt típusú játék.

Játékok segítségével sok minden fejleszthető: memória, logika, szabályok betartása, taktika, stratégia és így tovább. Sőt. Nem túlzás azt állítani, hogy mindent lehet játékok segítségével fejleszteni: a játék talán mindennél hatékonyabb módja a tanulásnak.

A mentális fejlődésben a mese valami egészen hasonló funkciót lát el.

Szeptember 1-én Miska betöltötte a negyedik életévét. Ha már a kétéves lányomról is írtam egy afféle helyzetjelentést bő egy hónapja, megteszem ezt a fiamról is. Még akkor is, ha - talán érthető okokból - egyelőre inkább róla szólnak ezek a gyerekekkel játszós bejegyzések. Ezért pár olyan témát említek, amelyek talán kevésbé kaptak hangsúlyt egy-egy játék kipróbálásának leírásakor.

Terveztem, hogy írok még a játékdíjról a nyertesek kihirdetése előtt is, de a szokásos szeptemberi őrült munkamennyiség mellett erre mégsem jutott idő, sőt utána is totális elhavazás kerített hatalmába. Ezért aztán csak most, két héttel a díjátadó után firkantok ide pár szót a négy jelöltről és természetesen a díjnyertes játékról.

Ahogy az immár furcsamód kezd hagyománnyá válni, 30 nappal a lányom születésnapja után megünnepeltük a fiamét is: betöltötte a negyediket. Ebből az alkalomból többek között kapott egy társasjátékot ajándékba (még várom, hogy mikor fog erre "nahát, még egy nyakkendő!" arccal reagálni), amely egyébként nagyjából egy éve hevert már a szekrényem mélyén, várva, hogy a dobozon jelzett kort betöltse a kölyök.

Az első horgászós játék ismertetése közben jöttem rá egy nagy mulasztásomra: bár az elmúlt hónapokban sorra ismertettem azokat a 8 éves kortól ajánlott játékokat, amelyeket egyszerűsített szabállyal tavasszal-nyáron tanultunk, a nagy listából egy kimaradt, mégpedig a Panic Lab. Pedig ez az utóbbi idők egyik legviccesebb játéka.

Beköszöntött az ősz, és ez többek közt azt is jelenti, hogy karácsonyig rengeteg újdonsággal árasztanak el bennünket a kiadók és forgalmazók. Ugyan még messze az ajándékvásárlási dömping, azonban érdemes odafigyelni, olvasgatni, böngészni, hogy a legjobb társasjátékkal lephessük meg szeretteinket, akár az olyan friss megjelenések közül is, amiről még nem tudjuk begyűjteni az ajánlásokat a rokonlátogatáskor, szülői értekezlet előtt, vagy a kollegiális munkakerülés közben.

A meglepő sikert arató dobókockás-kártyás Kapásom van! után lelkesen vetettem be az izgalmasabbnak tűnő másik kölcsönjátékot, a szintén horgászós Funny Fishinget Miskánál. A játék azon ritka (négy éves kortól ajánlott) gyerektársasok közé tartozik, amely valami igazán eredetit kínál.

Bár nekünk idén is sikerült az évszak egyetlen esősebb hetét kifognunk a Balatonon, a nyár végére ismét egyre kínosabbá vált a magyar tenger apadása. Cserébe viszont, amikor hazatértem egy társasozásról, táskámban két kölcsönkapott, 4 éves kortól ajánlott társasjáték lapult, mindkettő a horgászás témakörében. Ha már a balatoni horgászok alól elfogyott a víz, legalább a tiszteletükre is játsszunk egy kicsit horgászósdit otthon, a napsütéstől felforrósodott tetőtéri szobában!

Amikor összeül egy társaság, hogy társasjátékozzon, rengeteg kritériumnak kell megfelelnie a kiválasztott játékoknak. Biztos tapasztaltuk már, hogy mindenkinek megvan a maga elvárása: ne legyen túl hosszú, lehessen többen is játszani, kis helyen is férjen el, ne legyen túl harcias, de azért legyen elegendő interakció, és még hosszan sorolhatnánk. És vannak olyan játékok, amelyek valahogy olyan jól egyesítik ezeket a gyakran elvárt kívánságokat, hogy azt vesszük észre, hogy már megint azt pakoljuk elő, amikor a legutóbbi alkalmakkor is ez volt a favorit. Vannak ilyen játékok, amelyek nem is tudjuk miért, de ilyen jól működnek - nekünk az utóbbi időben ilyen lett a Glen More, a sziklák, a skót klánok és a whisky játéka.

Felkérésre írtam ajánlót a Királyságokról. A játék most jelent meg magyar kiadásban, és én meglehetősen kedvelem, úgyhogy nem volt nehéz. Az azonban már a cikk kereteit feszegette volna, hogy részletekbe menően összehasonlítsam a már itthon is öt éve kapható (szintén a DeltaVision által magyarított) Beowulffal, amely a Királyságok rendszerére épül, azt gondolja tovább. De rájöttem, hogy vannak más fórumok, ahol ezt könnyedén megtehetem - például ezen a blogon.

Az iskolakezdés napján milyen jobb hírt kaphatnánk, mint hogy az elmúlt évek legszórakoztatóbb oktatójátéka (itt áradoztunk róla), a Timeline magyar kiadásban is meg fog jelenni, Idővonal címen. A játék alapjai természetesen megmaradnak, a játékosok egy idővonalban próbálják elhelyezni a történelem nagy találmányait, próbálva lehető legjobban belőni születésük évét, ugyanakkor a Gémklub magyar kiadásában a lefordított szövegek, és az újradizájnolt kártyák mellé (szerencsére a csodálatos illusztrációk megmaradtak) egy gyakorló CD-t is kapunk, amin a gyerekek addig gyakorolhatnak, míg csuklóból rá nem vágják a penicillin vagy a gőzgép feltalálásának évét, amire anyu csak annyit mondhat, „de hát te ezt most tanultad, én már nagyon rég voltam iskolás”. Nincs  több kifogás az unalmas évszámokra, játszunk Timeline-t (avagy mostantól Idővonal-at)!

A lányom augusztus 2-án töltötte be a második életévét. Ennek kapcsán eszembe jutott, amikor egy játékboltban az eladóval beszélgettem, és közben beállított a kedves vevő, aki tisztán, világosan tájékoztatott bennünket az igényeiről. Olyan játékot szeretne, amit játszhat a születésnapos, kétéves gyereke, de a gyerek apjának is izgalmas, érdekes. Nemigen lehetett elfogadtatni a vevővel a tényt...

Ilyen játék nem létezik.

Nyaralásra mindig viszünk magunkkal vagy egy tucat kis helyen is elférő társasjátékot, hogy amíg a gyerekek a délutáni alvásukból föl nem ébrednek, mi könnyed kikapcsolódásként vígan eljátszogathassunk. Ahogy azonban a gyerekek cseperednek (az egyik mindjárt kettő, a másik mindjárt négy), úgy válik egyre fontosabbá, hogy társasokkal rájuk is gondoljunk már. Nem beszélve arról, hogy a tavalyi nyaralás fontos tapasztalatai közé tartozott, hogy mit sem ér a vízpart pocsék időben, ezért gondoskodni kell gyerekfoglalkoztató alkalmatosságokról is.

Mivel a jelöltjei már ismertek, a nyertesét még nem tudjuk, mondhatni, aktualitásnak számít, hogy a Magyar Társasjátékdíjról beszéljek. Elsőként most a díj első két évéről, ha már az első két évben sikerült zsűritagként hozzájárulnom az év játékainak kiválasztásához.

És még egy (talán egy ideig az utolsó) nyolcéves kortól ajánlott játék - rögtön hozzá is teszem, hogy Yahtzee-típusú kockadobálósdiról van szó, amely semmivel nem nehezebb vagy bonyolultabb az összehasonlítási alapul szolgáló mókánál, amelyet egyébként gyártója 6 éves kortól javasol játszásra. (Érdekesség, hogy az animációs filmes témával, másik kiadó által gyártott változat, az Igor: The Monster Making Game dobozán már 7+ szerepel, az is valószínűleg a horrortéma miatt.) Szóval a Code Cracker valójában már 6 éves kortól ajánlható játék, de hogyan is játsszuk mindezt egy három és háromnegyed évessel?

Íme eljött ez a pillanat is, kiváló játékokkal szegélyezett úton végre eljutottunk a nemzetközi társasjátékos honlap, a Boardgamegeek.com felhasználóinak véleménye alapján összeállított Toplista legjobb három társasához. Megkerülhetetlen, karakteres és korszakalkotó játékok kerültek a boncasztalunkra eddig is, és sokan mondanák, hogy ennyire a csúcson már nincs is igazi különbség, mi azonban szeretnénk kiemelni a jelenlegi uralkodó triumvirátust. A különféle ranglistákon csúcsra került alkotások - legyen szó könyvekről, filmekről vagy esetünkben társasjátékokról - mindig kapnak egyfajta plusz mázat magukra (ha akarják, ha nem). Egyrészt mindenkiben van egy egészséges sznobéria, így sokszor ítélhetünk meg egy magas pontszámot elérő játékot pozitívabban, mint azt amúgy tennénk, viszont másrészt sokak támadásának célkeresztjébe is bekerül kiemelt helyezése révén. Ezekben a kérdésekben nehéz igazságot tenni, egy módszert tudunk ajánlani mindenkinek: játsszon! Próbáljuk ki, beszéljük meg, mint mindenben, itt is lesz olyan, aki nem ért velünk egyet, és szinte biztos, hogy mindnyájunk más játékot juttatna be a halhatatlan 12 közé. De, hogy mit mond a világ tapasztalt játékosainak többsége? Hát ezt:

Éreztem én, hogy miután egy nyolcéves kortól ajánlott játékot kipróbáltunk, áttörve egy eddig általam fenntartott falat, nehezen fogunk visszatérni a kisebbeknek ajánlott játékok világába. Persze, azóta ezzel már kísérletezem, de ne haladjunk előre, maradjunk az időrendnél - íme, még egy 8+-os társasjáték, a Vegas után megint egy 2012-ben megjelent példány, és megint olyan, amelyről a Spiel des Jahres zsűrije említést tett, ha ezúttal "csak" ajánlás formájában is.

Ritka alkalom, amikor a világ legnagyobb társasjátékos honlapján, a Boardgamegeek.com "legforróbb", azaz legtöbbek által látogatott játékai közt fedezhetünk föl egy magyar fejlesztést (legutóbb a Krysis került föl esseni debütálásának napjaiban). A tömegek azonban most fölfigyeltek egy készülő magyar játékra, Ammo Domini: Fight for Europe to the Last Bullet című wargamere, ami nagy elődöket túlszárnyalva próbálja lemodellezni a második világháború szövevényes gazdasági, diplomáciai és harci eseményeit. Bár a játék pontos szabályairól még nem lehet sokat tudni, de a tervező, Tóth Roland, és a játékot gondozók elmondása szerint már csak apró csiszolgatások vannak hátra, és legjobb remények szerint már 2012-es év végére már kiadásra kerül az Ammo Domini Games első játékaként. A nyúlfarknyi bejegyzés apropóját az adja, hogy fölkerültek az első képek a játékról, íme, Csete Viktor által tervezett lélegzetelállító kártyák, amelyek szerintem minden történelmi érdeklődésű játékos szívébe fogják magukat lopni! Beszéljenek inkább a képek helyettem:

Megint egy inkább képes, mint szöveges összefoglaló. A kispesti városünnepen egy alapítvány különféle óriás szabadtéri társasjátékokat kínált a gyerekeknek - természetesen nem modern játékok, hanem régi "klasszikusok" megaverzióit.

Ilyen volt többek között a Ki nevet a végén?,

Egy élő, folyton formálódó toplistánál megeshet, hogy miközben módszeresen végigvesszük a legjobbnak ítélt társasjátékok listáját, a módszeresen statisztikák lassan őrlő kerekei meglódulnak, és helycsere történik a ranglistán. Szerencsére az előzés pont a most tárgyalt három versenyzőnk közt állt be, így egy könnyed fordulattal előrébb hozhatjuk a klasszikus energiagazdasági társasjátékot, a Power Grid-et ami kénytelen-kelletlen átadta a helyét az utóbbi év legfeltörekvőbb galaktikus civilizációépítő játékának, az Eclipse-nek. A kérdés már csak az, hogy mire a ranglista végére érünk, sikerül a legnagyobb történelmi civilizációs játékát, a Through the Ages-t is beérnie? A legjobb lesz, ha egy kicsit többet tudunk meg mindegyikről, és a végén talán mi is megjósolhatjuk a küzdelem kimenetelét.

A következő nyolcéves kortól ajánlott játék, ami otthon előkerült, egyben az Év játéka (Spiel des Jahres) díj három jelöljtének egyike is. Kíváncsiságból vettem meg, még mielőtt jelölték volna, kedvelvén a kockajátékokat, az adott játéksorozatot (a Ravensburger kiadó gyakorlottabb játékosokat célzó Alea sorozata közepes dobozú játékainak 8-as számot viselő példányáról van szó) és a tervezőt, Rüdiger Dornt is, akinek ez az egyik legújabb játéka (februárban jelent meg Nürnbergben), míg a legutóbb ismertetett Space Walk az egyik legrégebbije (még a múlt évezredből).

Nem kis meglepetést okozott, hogy a Vegas gyakorlatilag a fent említett korai zsengénél is könnyedebb, egyszerűbb (sőt olyan egyszerű, hogy a gyakorlottabb játékosok egy része fitymálóan meg is jegyezte, hogy a közepes minőségű, fiókban heverő játékterveik is komolyabbak és jobbak ennél). Barátokkal, ismerősökkel való játék során persze kiderült, hogy amilyen rém egyszerű valóban a játék, annyira élvezetes, szórakoztató is; hogy miért, az rejtély, de valahogyan működik; csak Dorn tudhatja a titkot (más játékával is ért már el ilyen furcsa hatást).

Van egy játék, amiről már akkor akartam írni nektek, amikor még meg sem jelent, aztán, amikor Amerikában piacra került, és olvashattam az első visszajelzéseket, ez a vágyam a kétszeresére növekedett. Úgy terveztem, hogy a Boardgamegeek Toplista sorozat után kerítek sort ezen játék bemutatására, hiszen szoros testvériségben áll a nemzetközi társasjátékos közösség véleménye szerint legjobbra értékelt társasával, a hidegháború éveit feldolgozó, kétszemélyes Twilight Struggle-al. Most viszont, amikor túl vagyok az első lejátszott partimon, úgy érzem, hogy a dolog nem várhat, hiszen egy olyan társasjátékról és egy olyan témáról van szó, ami reményeim szerint nagyon sokatok érdeklődésére számot tart majd.

A történelem mindig is fontos szerepet játszott a társasjáték kultúrában. Ha megnézzük a piacon lévő játékokat láthatjuk, hogy nagy részük az őskorba, az ókoron és a középkoron át a XX. századig az ember történetének valamiféle fontos, meghatározó időszakába röpít minket, kezünkbe helyezi a falanxok vezetését, az Újvilág meghódítását, vagy éppen az ipari forradalom gazdasági csatározásait. Mégis ritka pillanat, amikor egy olyan játékot vehetünk kezünkbe, aminek tematikája magyar vonatkozású, ráadásul Magyarországnak nagyon is fajsúlyos szerepe van benne. A hazai játékkiadás még csak éledezik, egyenlőre az újkori játékok megismertetése a cél, amiben összetett történelmi játékok nem kaphattak érdemben helyet, és nem is igazán álmodhattunk róla, hogy az egyik legnépszerűbb amerikai játéktervező, Jason Matthews, az egyik legnagyobb amerikai kiadónál, a GMT Games-nél egy olyan társasjátékot ad ki, aminek témája nem más, mint az 1989-es közép-kelet európai rendszerváltás, a Szabadság Hajnala.

A 8 éves kortól ajánlott Piranhas révén átléptünk a Rubiconon. Egész eddig kínosan ügyeltem rá, hogy nagyoknak való játékok szabályait ne ismertessem a három és fél éves gyerekkel, mert nem kis társasjátékos zsenit akarok nevelni, hanem csak kihasználni a játékok adta lehetőségeket a képességei fejlesztésére - továbbá persze megszerettetni vele a társasjátékok világát. Rakosgattuk apa játékainak lapkáit táblákra eddig is, de azért ezek szabályait még meg sem próbáltam ismertetni. Na, ezen a korszakon most túljutottunk: a fiam követeli, hogy az újabb és újabb játékaimnak már "az egész, rendes szabályát" mondjam el neki és úgy játsszunk. Én meg igyekezhetek kreatívan megoldani a játékok feltűnésmentes egyszerűsítését…

Németországban ezekben a pillanatokban hirdetik ki a Kennerspiel des Jahres (az év játéka gyakorlott játékosoknak) és a Spiel des Jahres (az év játéka) nyerteseit. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy bár a díj lehet (biztos), hogy nem az igazi "gémereknek" szól, és ízlések és pofonok nyilvánvalóan különböznek, a szakmai zsűri szinte minden évben rendkívül jó munkát végez, amikor megkeresi a legjobb, legélvezetes játékok közös nevezőjét, illetve tavaly óta nevezőit, amelyek a lehető legszélesebb közönségrétegnek nyújtanak minőségi szolgáltatást. Továbbá nem nevezhetjük jelentéktelennek a díjat, amelynek odaítélése legalább megharmincszorozza a játékok eladott példányszámát (a tavaly indult Kennerspiel kapcsán még nincsenek friss adataink, bár A 7 csodából első évben eladott 200 ezer példány hasonló sikert sugall).

Lássuk tehát, idén melyik játékok lettek a "szerencsések"!

A négyéves kortól ajánlott, valójában a korosztálynak a négy játék közül csak egyet kínáló Cards4You apai csalódásával (gyors közbevetés: a bejegyzés múlt heti megjelenése óta kétszer is játszottunk ezzel, vagyis a fiamnak ez biztosan nem csalódás) párhuzamosan egy fordított irányú tapasztalatra is szert tettem. A gyerek-kártyajátékkal párhuzamosan ugyanis rendeltem egy nyolcéves kortól ajánlott társast is külföldről; ki gondolta volna, hogy Miska jól fog szórakozni vele?

A mai információs világunkban már sokkal izgalmasabb (és nehezebb) olyan toplistákat tanulmányozni, mint a Boardgamegeek.com-on található társasjáték rangsort. Egyrészt könnyű szerrel betekintést nyerhetünk minden részadatba, rengeteg embertől begyűjtött vélemények halmazában gyönyörködhetünk, közeli, és távoli játékos ismerőseink értékelései alapján válogathatunk a játékok között, másrészt viszont nincsen benne semmi végleges, folyton alakul, az ember hetekig nem pillant rá, és már azt veszi észre, hogy valami amerikai sikerjáték beverekedte magát a legjobbak közé. A listának, a listaírásnak és a rangsorolásnak van egyfajta izgalma és mámora, ahogy azt már Umberto Eco vagy Erlend Loe is megírta már, úgyhogy szeretnék minden passzív és aktív olvasónkat megkérni, hogy egy komment formájában bátran ossza meg velünk a maga társasjátékos toplistáját, legyen akár csak 3 elemes, vagy épp egy tucat társasjáték hosszúságú! Inspirációul pedig folytassuk a BGG felhasználói által alakított Toplista kilencedik, nyolcadik és hetedik helyezettjével.

Akik elmélyültek már a társasjátékok világában, de azok is, akik csak szorgos olvasói blogunknak, bizonyára találkoztak már a világ legnagyobb játékos honlapjának nevével, a Boardgamegeek.com-al, ami egy óriási játék adatbázis és egy közösségi oldal ötvözeteként működik. Most ahelyett, hogy a teljes BGG-vel foglalkoznánk (ha olvasnátok erről is, akkor tessék csak bátran kommentben jelezni) inkább az efféle adatbázisok sajátosságával, a felhasználók értékelései alapján összeállított Toplistával. Egy adott játékot minél többen és minél magasabbra értékelnek egy 10-es skálán, annál előrébb lesz a BGG ranglistáján, így a tömegek véleménye alapján válogathatunk a legjobbnak ítélt játékok közül. A lista hosszú, és hemzseg a Magyarországon nehezen elérhető játékoktól, ráadásul az ember saját ízléséhez igazítva gyakran találkozik túlértékelt, vagy éppen érdemtelenül leminősített játékokkal, mégis azt hiszem, hogy ahogy az ember szívesen megpróbálkozik a közösség által nagyra értékelt filmekkel és könyvekkel, ugyanúgy érdemes mindenkinek megpróbálkozni a Boardgamegeek.com felhasználói által megszavazott társasjátékok krémjével, a legjobb 12-vel. A szemlét természetesen a végéről kezdjük, és lassanként haladunk a csúcs felé, ahol a cikk születésekor elérhető népszerűségi adatokon kívül a játékokról is többet megtudhattok.

Az év első felében részt vettem pár külföldi beszerzésben, és az adott külföldi ajánlatok között találtam olyan játékot, ami úgy tűnt, Miskának is jó lesz. Kártyajátékot kerestem, és a Cards4Yout találtam, amely négy játékot kínált, köztük három Reiner Knizia tervezte játék ígéretével, ráadásul négyéves kortól. Három és fél éves fiamra való tekintettel meg is rendeltem ezt a fémdobozba zárt kártyapaklit.

A nyár eleji nagy hajrá mindenkit leköt valamennyire (én magam is pár vizsga miatt tűntem el az utóbbi hetekben), viszont ahogy elindul a nyaralószezon, végre több időnk lesz a pihenésre, és természetesen a társasjátékozásra! A Drakula dühe című társasjáték sem témájában, sem hangulatában nem kötődik a napsütéshez, inkább ködös városok fölött pislákoló telihold képét idézi, mégis a játék tökéletes arra, hogy egy-egy esti sütögetés mellett bizonyítsuk ismerőseinknek, hogy könnyed, baráti kockadobálás sokkal izgalmasabb is lehet, mint a végeérhetetlen Rizikó vagy a Monopoly.

A játék a 19. század végi Európába kalauzol minket, ahol a titokzatos erdélyi nemes, Drakula gróf gyűjti erejét, hogy élőhalottak seregével népesítse be az egész kontinenst, ahogy azt Bram Stoker klasszikus rémregényéből ismerhetjük. A játékosok két csoportra válnak szét, egyikük a vámpírgróf szerepébe bújuk, és célja, hogy vérszívók hadával árassza el a világot, addig a többi játékos a négy bátor vadász köpönyegét öltik magukra, akik pedig körmük szakadtáig igyekeznek elpusztítani az ördögi Drakula grófot. A játékötlet alapja kísértetiesen hasonlít az egyik, manapság már lassan feledésbe merülő társasra, ami Scotland Yard, illetve magyar másolatként Police 07 néven futott. Aki nem emlékezne, annak röviden elmesélném, hogy a két játék arról szolt, hogy a négy nyomozó egy adott nagyvárosban (London vagy épp Budapest) igyekezett egy szökevény bűnöző, Mr. X nyomára akadni, aki különféle tömegközlekedési eszközökre szállva próbált az időt húzva kereket oldani. A Drakula dühében ezt az alapot turbózták föl a készítők, hiszen egyszerű menekülésen kívül, amolyan amerikai módra megspékelték egy rakat fegyverrel, misztikus eseményekkel és egy igazi vérre menő küzdelemmel.

A nagy hajtóvadászat kezdetén Drakula gróf tartózkodási helyét még homály fedi, az őt irányító játékos dönti el, melyik európai városban bújjon meg, majd a minden körben le kell raknia a táblán látható kártyasávra egy lefordított helyszín lapot, amelyen mindig egy város (vagy egy tenger) neve szerepel, rárak készletéből egy bonyodalom lapkát (farkasok, zsiványok, vihar, vagy épp köd) ezzel titkosan jelölve a vámpír útvonalát. A vadászok sorban utazgatnak Európa nagyvárosai között és igyekeznek Drakula nyomára lelni, hiszen ahol már járt a vámpír ott a grófot megszemélyesítő játékos fölfedi a megfelelő lapot és a rá helyezett bonyodalmat, amely életre kelti egyik csatlósát vagy egy misztikus természetfeletti jelenség próbálja hátráltatni az üldözőket. A sokszor életveszélyes nyomokra bukkanva a nyomozók igyekeznek fókuszálni erőiket, hogy kisakkozzák ellenfelük búvóhelyét, a földerített nyomvonalakból számolgatva lehet következtetni Drakula jelenlegi hollétére, hogy bekeríthessük és legyőzhessük a megfelelő pillanatban. A macska-egér harcot fűszerezi, hogy a napszakok váltakozására is figyelnie kell mindenkinek, hiszen a napfényben a vámpírok erejüket vesztik, viszont, amint leszáll az éj, természetfeletti hatalmukkal a legfelkészültebb ellenfeleit is képes elpusztítani. A harcrendszer egy kő-papír-olló (támadunk, kitérünk vagy menekülünk) és kockadobás ötletes ötvözete, amit természetesen különféle tárgyakkal, eseményekkel, és képességekkel fordíthatunk a saját javunkra.

Megmondom őszintén már régebben, a magyar megjelenés után próbáltam ki a játékot, tetszett is, de nem voltam tőle elájulva. Az ember manapság tobzódik az újdonságokban, és hajlamos úgy válogatni a társasjátékok között, hogy az összetettebb, szerencsétől függetlenített, agyalósabbakat választ, így most amikor újra előkerült a Drakula dühe, már csak legyintettem, hogy na, én az ilyeneken már túl vagyok. És persze olcsó sznobériámra jött az arculcsapás, amikor az embert elkapja egy játék hangulata, amikor eszeveszetten kezdi gyűjteni a karókat és az ezüst pisztolygolyókat, számolgatja, hogy hogyan is lehetne sarokba szorítani a vérszomjas grófot, hogy a hajnal virradtával lecsaphassunk rá. Egy hét telt el, és amikor a harmadik parti után győzködi ellenfeleit, hogy ugyan már, csak egy vércseppen múlott, igazán belefér egy visszavágó, akkor jössz rá, hogy nincs értelme összetettség alapján válogatni a játékokat, hiszen mindig az a lényeg, hogy jól szórakozzuk, legyen szó teljes civilizációk felvirágoztatásáról, egy vállalkozás beindításáról, vagy épp egy kis könnyed, esti vérszívásról.

Nem tudtam nem büszkeséggel észrevenni egy budapesti boltban a Spiel Mini új, második kiadását, amely már játékszabályokat is tartalmaz…

A Piccobello mellett egy másik társasjátékot is kölcsönvettem, hogy a fiam kipróbálhassa, a Rüsselbandét, amely afféle egyszerű dob és lép jellegű játék, a modernkori társasjátékozás egyik atyjának kései, 2000-es gyerekjátéka. A dobozon "4 éves kortól" szerepel, mint a legtöbb dob és lép társason; gondoltam, a három és fél eves lurkónak ez már pont jó lesz.

A hétvégi apuka rovat helyett ezúttal máshogyan foglalkozunk a gyerekjátékokkal, Németországban ugyanis kihirdették a Kinderspiel des Jahres nyertesét, ennek apropóján bemutatom a díj többi jelölt és ajánlott játékát is, hogy lássuk, gyerektársasjáték-fronton a zsűri szerint melyek voltak az elmúlt év legizgalmasabb újdonságai.

Kezdjük az ajánlott játékok listájával. Ahogy az lenni szokott, többnyire az állatok uralják a terepet, hiszen a célközönség ilyenkor még leginkább arról álmodik, hogy állatgondozó, idomár, zoológus, vagy éppen (mint a fiamból) állatorvos lesz belőle. Ezt a gyerekjáték-tervezők rútul ki is használják, csak győzzünk válogatni az állatos társasok közül!

Egy szép napon úgy döntöttem, hogy nem muszáj minden játékot megvennünk ahhoz, hogy pusztán kipróbáljuk: mi van, ha ismerősöktől kölcsönveszünk egyet? Így került hozzánk a Piccobello, amelyet porosodni látván választottam ki számos gyerekjáték közül. Szimpatikus volt persze a "3 és fél éves kortól" felirat is, hiszen márciusban fiam éppen betöltötte ezt a tiszteletre méltó kort.

A gond csak akkor támadt, amikor a dobozt kinyitottam. A reklámképek szerint ugyanis ez a ruhateregetős játék így néz ki:

Ám a dobozból csak a lényeg hiányzott - a kereszt alakban összerakható két kartonlap, és a négy darab oszlop, amelyeket ezek tartanának, hogy az oszlopok pedig a köteleket tudják kifeszíteni.

Ahogy a világban oly sok mindennel szemben, a társasjátékokkal szemben is lehetnek előítéleteink. Van, hogy egy kiadó, egy tervező, vagy egy mechanizmus miatt előre is kárhoztatunk egy játékot, és kedvetlenül állunk neki, bevallom én így voltam az utóbbi évek egyik siker játékával a Glory to Rome-al, ami magyar kiadásban a Dicsőség Rómának! címet kapta. Taszított az eredeti kiadás külső megjelenése, a többfunkciós lapok nagyon kaotikus játékmenetet sejtettek, de még mielőtt azt gondolnátok, hogy hosszú sorokon át fanyalogni akarok, el kell mondanom, hogy mint sok esetben, az előítéletek ez esetben is egy nagyon kellemes meglepetést eredményeztek.

A játék története az i.sz. 64. évben veszi fel a fonalat az ókori Rómában, amikor a nagy tűzvész pusztítása után soha nem látott ütemben kezdődnek meg az újjáépítések. A játékosok ezekbe az építkezésekbe csatlakoznak be, kereskednek, ügyeskednek, taktikáznak Róma, és persze a saját dicsőségükre. Egy igen összetett kártyajátékról van szó, bár körről-körre az ember egyre kevésbé érzi ezt a bonyolultságát, egyre jobban kikristályosodnak a különféle ötletes mechanizmusok, és így pár partival a hátam mögött már nem is mondanám komplikáltnak (bár az egyértelmű, hogy az első játékban az ember többnyire elveszik a rengeteg opció és megoldás között). A játékban mindennek a lelke a kártya, amit egyszerre lehet használni egy épület megépítésére, egyfajta akció végrehajtására, építkezési alapanyagnak és győzelmi pontnak, így a legjobb, ha a lapokon keresztül próbálunk megismerkedni a Dicsőség Rómának!-kal. Először is minden lapon láthatunk egy római polgárt a hat típust közül. A kezdő játékos a kezében tartott kártyákon lévő szerepek közül választ egyet minden körben, ehhez utána a többiek vagy csatlakoznak egy-egy azonos szerepet mutató lappal, vagy helyette kártyákat húznak a pakliból. A munkással alapanyagnak megfelelő lapokat szállíthatunk a piacról a raktárunkba, az építésszel és a kézművessel ezeket építhetjük be különböző módokon egy épületnek használt kártyákba, különböző előnyöket és győzelmi pontot érő építményeket felhúzva így a kerületünkben. Ezeken kívül van továbbá légiós szerepünk, amivel alapanyagokat foglalhatunk le a piacról és ellenfeleinktől, kereskedőnk, aki ezeket eladhatja győzelmi ponttért, valamint egy pártfogónk, aki az szerepek későbbi használatához nyújt majd segítséget. Nem is várható el, hogy bárki átlássa ennyiből, hiszen a teljes szabály olvasása után is kell idő, mire az embernek kitisztul a játékmenet, szétválnak a szerepek és a felhasználási lehetőségek, viszont ha az ember megérti a többfunkciós lapok felépítését, az már túl van a dolog nehezén. Minden egyes lapot ugyanúgy fölhasználhatunk egy konkrét épületként (például Templom, amit, ha befejezünk, több lap lehet a kezünkben, vagy épp a Palánk, ami az ellenfelek légiósaitól véd meg minket), választhatunk vele egy akciót (például lerakjuk a kezünkből az egyik kártyát, amin egy kézműves látható, ilyenkor végrehajtjuk az ide tartozó akciót) és használható így egy építkezésben alapanyagként (a kézművessel például egy másik kezünkben lévő lapot már, mint alapanyagot építhetünk be egy projektbe). Amilyen változatos a játékmenet, annyiféleképpen is érhet véget, hiszen lapok elfogyása és bizonyos épületek fölhúzása is a végső pontozáshoz vezethet, amiben szerepet kapnak a megépített épületek telkei, a kincstárba összeszedett vagyonunk és bizonyos speciális épületek.

Mint azt a bevezetőben írtam, súlyos fenntartásaim voltak a játékkal kapcsolatban, és az első, sokszemélyes parti végére is csak egy részük oszlott szét. Aztán lassanként, mint egy jó bor, érlelődött bennem a játékélmény, gondolkodtam rajta és megállapítottam, hogy azért ez egy jó játék. Aztán hamar megjött a kedvem egy újabb, majd egy újabb partihoz, és mostanra úgy érzem teljesen meg lettem győzve, hogy nem hiába volt egy eredeti kiadásában ilyen csúnya játék körül ekkora fölhajtás (sőt a kellemes magyar kiadás óta felbukkant egy újradizájnolt változat, ami egyszerűen gyönyörűre sikerült). Amint az ember átlátja az egyébként nem túlburjánzó szabályokat, nagyszerűen lehet agyalni melyik lappal mit tervezünk kezdeni, melyik győzelmi feltétel felé indulunk, milyen szereppel segítjük legkevésbé ellenfeleinket, és sokszor az is, hogy mikor vetünk véget a játéknak egy ügyes húzással. Ennek ellenére csak gyakorlott játékosoknak ajánlanám, közel sem egy Dominion vagy egy 7 Csoda szintű családi mókáról van szó, ezt le kell szögezni. Rengeteg lehetőség bújik meg a játékban, minden helyzetben jól kell tudnunk alkalmazkodni, és mint a jó játékok esetében ezekhez a manőverekhez minden adott, csak nekünk kell jól összehangolni a forrásainkat. Újonc vagyok a Glory to Rome-ban, ezt még nagyon érzem, most is csak az első tapasztalataimat osztottam meg veletek, de szinte biztos vagyok benne, hogy később, több játékkal a hátam mögött még terítékre fog kerülni a Dicsőség Rómának!.

A játékról készült képet Leaxe-tól kölcsönöztük

Amikor egy magyar tervezésű játék kerül piacra, mindig kicsit izgatottabban ülünk a kártyaasztal mellé, még ha sajnos az ilyen alkalmak meglehetősen ritkán is adódtak eddig. Legbelül mindig reménykedünk, hogy egy újabb Rubik féle világsikernek lehetünk részesei, hogy egy kreatív elme újra megmutatja a világnak, hogy mi a magyarok istene – de, ha ezt nem is, akkor legalább egy jót szórakozhatunk. 2009-ben jelent meg a két magyar tervező, Aczél Zoltán és Ágó Zoltán közös játéka a Krysis (Krájzisz? Krízis? ki tudja…), ami nem csak idehaza, hanem az Esseni játékkiállításon fölvonuló kiadók és vendégek érdeklődését is fölkeltette, ezzel újra felgyulladt az a kis remény, hogy a magyarországi társasjáték kultúra, ha lassan is, de elkezdhet kibontakozni. Ritka madár egy olyan magyar tervezésű társasjáték, ahol végre sikerült elszakadni a „dobunk-lépünk-körbeérünk” mechanizmustól, ami érthetetlen módon évről-évre felbukkan a piacon, mintha csak floppyt árulnának egy olyan világban, ahol már szinte mindenhol DVD-t használnak, de már Blue Ray is kezd elterjedni (persze játéknak azokat is lehet nevezni, mégsem nagyon tudom felfogni, hogy a modern társasjátékok mellett, hogy tud bárki örömöt lelni ezekben). A Krysis pedig jött, hódított, és ha nem is lett az új bűvös kocka, megmutatta, hogy egy magyar játék nem attól magyar, hogy ha dupla hatost dobunk, megvehetjük a Halászbástyát rögtön a startmező szomszédságában.

A Krysis háttér sztorija kicsit kusza, egyfajta poszt apokaliptikus fantasy környezetbe álmodták meg játékukat a tervezők, ahol a modern civilizációk túlhajszolása után a rablóbandákba verődött emberek és egyéb lények az elfeledett idők kincseiért – kristályokért és modern kori használati tárgyainkért háborúznak. Még ha az alaptörténet zavaros is, a játék grafikája egy nagyon hangulatos világot idéz meg nekünk, ami viszont igazán ütősen meghatározza a Krysist, az alcímként szolgáló frázis: „Ami kell, azt vedd el!”.

Minden játékos egy birodalom színeiben indul harcba, hogy az farkastörvényekkel megszabott játék végére a legtöbb pont értékű drágaköveket és leleteket gyűjtse össze. Minden forduló a bányászás fázissal kezdődik, amiben a játéktáblán látható tárnákban haladunk eggyel mélyebben fekvő szintre, ilyenkor mindenki a markába zár kristályokat, hogy ezzel licitáljon a bánya legtöbb kincset ígérő részeinek megszerzésére. A föld alól begyűjtött kristályokat és lelet kártyákat ilyenkor mindenki a paravánja előtti kis táborába rakja, és ekkor kezdetét veszi a játék legizgalmasabb része, az úgynevezett Ügynökfázis. Minden játékosnak van egy pakli ügynök-kártyája, amelyeken különféle lények láthatóak, amelyeket alapvetően kétfelé lehet osztani: vannak szállítóink és harcosaink. Ebben a fázisban minden játékos egyesével összeállít egy háromfős csapatot, akivel a továbbiakban tevékenykedni akar. Sok mindenre kell ilyenkor figyelni, hiszen a játékos sorrend az ügynökök gyorsaság értékének összege szerint alakul ki később (ez a lapokon a bal fölső sarokban látható szám), valamint a szállító lényeknél a teherbírással (hány kristályt bír magára málházni) a harcos lényeknél pedig a harci erővel is kell számolnunk. Amikor minden csapat készen áll, sorrendben mindenki dönthet, hogy megelégszik a saját táborában lévő kincsekkel, és ezeket békésen hazaszállítja a paravánja mögötti otthonába (esetleg a középáron vásárló bankba), vagy megtámadja egyik ellenfelét, hogy értékes kristályokat zsákmányoljon tőle. A játék igazi trükkje itt rejlik, hiszen csak azt a tábort tudjuk megtámadni, amelyik őreinél harcosaink erősebbek, viszont csak annyi kristályt tudunk zsákmányolni, ahányat szállító embereinkkel el tudunk hozni. Erre a fázisra épül az egész játék, a csapatunk összeállításánál, a megfelelő akció kiválasztásánál is nagyon oda kell figyelnünk a többiekre, hiszen, ha hagyunk magunkon egy gyenge pontot, akkor kíméletlenül le fognak minket rohanni, és kifosztják a megszerzett vagyonunkat. Esélyeinken módosíthatunk a lelet kártyákkal, amelyek nem csak pontokat érhetnek, de fel is használhatjuk őket az akciók közben, a fegyverekkel növelhetjük erőnket, szállító eszközeinkkel pedig kapacitásunkat növelhetjük. A játék végén, amikor a legmélyebb tárnát is meghódítottuk, a megszerzett kristályok, és a lelet kártyák gyűjteménye adja a győzelmi pontjainkat, és természetesen az a győztes, akinek a legtöbb pontot sikerült összegyűjtenie.

A Krysis legnagyobb érdeme ugyan az, mint a legnagyobb hátulütője: hihetetlenül agresszív. No persze nem amolyan videojáték stílusban, hanem a játék mentalitásában, hiszen ahhoz, hogy nyerjünk, gátlástalanul át kell taposni mindenkin. Bevallom őszintén én, és játékostársaim nagyon élveztük, hogy egy effajta gáncsoskodó rablóbanda szerepét ölthetjük magunkra, és nagyon pozitív meglepetést nyújtott az első Krysis partink, ugyanakkor már ekkor kiderült számomra, hogy ez a játék nem való mindenkinek. Rengeteg embertől azt hallom, hogy olyan játékokat keresnek leginkább, ahol semmiféle konfrontáció nincs, csak mindenki külön-külön sütögeti a pecsenyéjét, és ezt mérjük össze különböző módokon. Olyan játékokra mondták, hogy túl konfrontatív, mint az Agricola (egymás elől foglaljuk el az esetenként létfontosságú akciókat), a 7 Csoda (játékonként háromszor összehasonlítjuk harci erőnket) vagy a Dominion (némelyik lappal ellenfelünk pontjait és lehetőségeit csökkenthetjük), és aki játszott a Krysis-sel, az tudja, hogy ezek az említett játékok a béke szigetét képviselik a magyar fejlesztéssel szemben. Ugyanakkor azoknak, akiknél nem áll fönn a sértődés veszélye a játékasztalnál, és szívesen súrlódnának társaikkal, hogy megmutassák, hogy egy kegyetlen világban is helyt tudnak állni (például én látom magam előtt, amint ilyen menedzser típusú emberek csapatépítés keretei közt Krysis-eznek), azok nagy örömöt fognak lelni a magyar kristályháborúban.

Általában többé-kevésbé időrendben haladok ebben a rovatban és írni is írok bőven, de most gyereknap van, és ebből az alkalomból inkább egy képekkel teletűzdelt rövid beszámoló következik a tegnapi napról, amely egyben némileg programajánlóként is felfogható, hiszen a Kaland-vár Játékkiállítás és Vásár ma és holnap egész nap várja még látogatóit.

Hát ez van, amikor az ember még előre, jóhiszeműen megírja a cikkét egy Év Játéka díjra esélyes társasról, és akkor jön a pofára esés a Spiel des Jahres jelöléseivel, ugyanis a befutónak tartott játék még az ajánlott kategóriába se jutott be. A 7 Csodát is jegyző Antoine Bauza új játéka, a Takenoko nem csak a díjra tippelő listákon volt élvonalban, de én magam is a díj célközönségének szóló játékok között magasan kiemelkedve a legjobbnak tartottam, ehelyett az esélyt a történetmesélős partijáték Eselbrücke, a szerencsejáték témájú és mechanizmusú Vegas, és a könnyed területi stratégiájú Kingdom Builder kapta meg.

Az Év Játéka díj évről-évre „szelídülni” látszik, ez az idei jelöltekből is nagyon jól látszik. Egyesek szerint ezzel régi ázsióját teljesen elveszti, mások szerint pedig pont ellenkezőleg, sokkal több embert tud ma megszólítani, mint tíz évvel ezelőtt. Azzal, hogy a fő kategóriát tavaly két részre szakították, még bizonytalanabbak lettünk, hiszen a tapasztalt játékosokat megcélzó Kennerspiel kategória első kiosztásával sem az igazán összetett játékok közül választottak a 7 Csodával (föl is merül a kérdés melyik évben vezeti be a zsűri az Über-Kennerspiel des Jahres elismerést). Így képzeletemben már látom is a tavalyi Év Gémerjátékát megalkotó Bauzát, amint töri a fejét, hogy ha 7 Csoda túl összetett volt nekik, akkor idén milyen témát válasszok? Bambuszrügyet falatozó pandamackókat? És igen, a Zooloretto után csal elég idő telt el, hogy újabb állatos játékot válasszon a német zsűri. No persze nem csak ezért, hanem mert a Takenoko a tavalyi év egyik legjobban összerakott családi játéka, aminek közel sem csak olyan erénye vannak, mint, hogy „jaj de cuki ez a mackó”.

A játék ezúttal is a feudális japánba repít minket, (mondjuk erről csak a szabálykönyv elején látható kis képregényből értesülünk) ahol a császár kertésze egy csodálatos bambuszkert építésén fáradozik, amikor az uralkodó ajándékba kap Kínából egy pandamackót, aminek tudvalevőleg egyetlen tápláléka a bambuszrügy. A játék során egyfajta hasadt személyiséggel kel lennünk a kertésznek, aki minél magasabb és különlegesebb bambuszokat növeszt, tájépítész, aki a parcellák elhelyezkedésére ügyel, valamint maga a panda, aki ízlése szerinti különböző bambuszrügyeket tölt a bendőjébe. Mindezeket különféle célkártyákon kapunk kezünkbe, amelyek teljesítésével kisebb-nagyobb pontokhoz juthatunk hozzá, amivel a játék végi győzelmünket mérhetjük. Minden körben két akciót választhatunk az öt lehetséges közül, ezzel igyekezve a célkártyáinkon szereplő feladatokat teljesíteni. Az elsővel bővíthetjük a bambuszkertet egy hatszögletű kertlapkával, amit a kezdő tó laphoz, vagy a folyamatosan növekvő játéktérhez illeszthetünk. A kertek lehetnek zöldek, sárgák és rózsaszínűek, ettől függően nőhet rajtuk a megfelelő színű bambusz, viszont ügyelnünk kell, hogy ez csak a megfelelően öntözött mezőkön lehetséges, erre szolgál a második lehetséges akciónk, a csatorna lefektetés. A játékhoz két gyönyörűen festett figura is tartozik, a kertészé, és a pandáé, ezekkel egy-egy akció keretében mozoghatunk, és míg az elsővel a körülöttünk lévő bambuszokat növeszthetjük, addig az utóbbival egy mezőről elfogyaszthat egy darabot a növényből. A játékba családiassága okén egy kis szerencsét is csempésztek egy időjárás dobókockával, amivel minden körben dobva juthatunk extra akciókhoz, speciális segítő lapkákhoz. Amint valakinek sikerült a játékos számhoz mért számú célkártyát kiraknia, a játék véget ér és összeszámolhatjuk pontjainkat, hogy megállapíthassuk ki lett a bambuszkertek ura.

A rövid szabályleírásból valószínűleg nem mindenkinek kristályosodott ki, hogy hogy is kell képzelni egy Takenoko partit, pedig nagyon egyszerű: kidobjuk milyen időjárási tényező segít minket a körben, választunk két akciót az öt közül és megpróbálunk minél több feladat kártyát teljesíteni úgy, hogy a kertet építjük, a bambuszokat növesszük és a bélpoklos pandát etetjük. A gyönyörű kivitel és a szerencsefaktor ideális családi játékká teszi, viszont, ami véleményem szerint az Év Játéka díjra esélyessé tette volna az-az, hogy egyaránt szórakozást nyújt kezdő és tapasztalt játékosoknak, egyszerű játékrendszerébe ügyesen vannak beépítve a komolyabb játékokból ismert ötletes mechanizmusok. Ugyanúgy megjelennek a választható akciók, a különböző győzelmi pont szerzési ágak, és a titkos célok, mint sok-sok összetett játékban, viszont ez szerintem senkinek nem fog nehezére esni belerázódni. Hát, ezúttal nem jött össze a jóslat, hiszen a Takenoko nem jutott be a legrangosabb Spiel des Jahres díj 2012-es fináléjába, viszont ez ne szegje kedvünk, és bátran vessük be magunkat a bambuszrügyek játékába.

Kihirdették hát a Spiel des Jahres, a Kennerspiel des Jahres és a Kinderspiel des Jahres jelöltjeit. Ahogy arra számítottam is, a tippjeim nagyobbik része nem vált be…

Mielőtt a "klasszikus" társasjátékokhoz visszatérnénk, a múlt heti ügyességi játékok után lásuk még egy határterületét a társasoknak: az ügyességi játékokat!

Hétfőn hirdetik ki Németországban, hogy melyik 3 játékot jelölik Spiel des Jahresre, vagyis az Év játéka-díjra, és melyik 3 játékot Kennerspiel des Jahresre, amely ugyanennek a „komolyabb”, valamelyest gyakorlottabb játékosokat igénylő változata. Próbáljuk meg kitalálni, melyik címek jöhetnek szóba!

Mielőtt a saját kedvenceinket kezdenénk felsorolni, érdemes végiggondolni, hogy milyen játékokat díjaz a zsűri általában: ezek rendszerint valamelyest eredetiek, családbarát társasok, amelyeket nagy dobozban árusítanak, legalább 2-3 különböző játékosszámmal (lehetőleg 2-4 vagy 3-5) jól működnek és megjelentek németül valamikor tavaly május és idén április között, ráadásul tiszta, érthető szabályrendszerrel és játékszabállyal. Kusza igények? Pedig mindegyik elvárás érthető, ha olyan játékot akarnak díjazni, amely a lehető legnagyobb réteg megelégedésére szolgál, miután a díj(ak) logóját látva megveszik a dobozt a játékboltban.

No szóval, mik jöhetnek számításba idén? A Spiel des Jahres három jelöltjére öt tippem van, amivel persze lehet, hogy ordas módon mellélövök. Az egyik a francia díjazott Takenoko, amelynek legfőbb erényét bájos, eredeti, családbarát témája (a kertész és a panda tánca a bambuszligetben) és megjelenése jelenti, de eredeti is és kellőképpen könnyed-szerencsefüggő családi móka ahhoz, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Az egyetlen kérdés, ami felmerül ennek kapcsán, a szabály összetettsége (könnyű családi mókához képest egy kicsit sokféle akció közül kell választania a játékosnak) és az, hogy a német fordítás mennyire sikerült (az angol szabály katasztrofális) – ugyanis ha ezen a téren gondok vannak, könnyen válhat a Takenokóból az év Tobagója (a színvonalas, szép, eredeti Tobago annak idején elsősorban a szabályproblémái miatt nem került említésre sem a Spiel des Jahres kapcsán).

A másik a Kingdom Builder, a már díjazott Dominion tervezőjének új, könnyen bővíthető, rendkívül egyszerű és mégis mélységeket, de főleg újrajátszhatóságot kínáló, szép játéka, amely szinte biztosan legalább említésre kerül. A Hans im Glück kiadó,amely a díjak egyik főszereplője volt sok évig, már évek óta nem produkált semmi igazán említésre méltót, de most belehúzott, így a Santa Cruz is lehet esetleg titkos befutó a jelöltlistára: tervezője, Marcel-André Casasola Merkle már az Attikával is kapott említést annak idején, de a Santa Cruz szebb, jobb, családibb játék, így legalább az ajánlottak listáján befutó lesz, de jó esetben jelölést is kaphat.

A díj mindig hoz meglepetést a gyakorlott játékosok számára. Idén is jó eséllyel akad ilyen; kettő tippem lenne a sötét lovakra. Az egyik a Pictomania című partijáték Vladaa Chvátiltól, aki amellett, hogy a sokat társasozók nagy kedvence, már különdíjat is kapott korábban a Space Alertért. A rajzolós játék, amelyben mindenki egyszerre rajzol és próbálja kitalálni a többiek rajzát, a kritikusok körében nagy sikert aratott; csupán az a kérdés, hogy az állítólag elsőre kissé kusza szabály nem áll-e a díjra váltható siker útjába. A másik egy 2010-es játék, a Cornerstone, amelynek német kiadása csak tavaly ősszel jelent meg Turmbauer címen. A játék itt is a gyengén megírt német szabályon vérezhet el, noha a térbeli pepita tetris-elemekből épített toronyra építés közben minél magasabbra feljuttatandó emberek ötlete eredeti, ötletes és még esztétikai élményt is nyújt-

Említést valószínűleg igen, jelölést jóval kevesebb eséllyel kaphatnak olyan játékok, mint az Africana (Michael Schacht visszatérő vendég a Spiel des Jahres listáján), a Rapa Nui (Klaus-Jürgen Wrede ritka szereplése lehet ez a Carcassonne óta), illetve esetleg a Kalimambo és a Vegas. Reiner Knizia és a Ravensburger Take it Easy! nyomán született két új játéka, a Kreuz & Quer és az Indigo legfeljebb említést kaphat, de erre sem vennék mérget.

Nehezebb megtippelnem a Kennerspiel des Jahres esélyeseit, két fő okból is: egyrészt a díj túlságosan új ahhoz, hogy pontosan tudhassuk, milyen nehézségű játékoknak jár (valószínűleg nem a nagyon komplexeknek), másrészt jóval kevesebbet játszottam ezek közül. Ha nagyon összetett játékok mégis indulhatnak, akkor az Ora et Labora és a Trajan biztosan a jelöltek között lesz; máskülönben az ajánlott listán találhatjuk majd ezeket. A falusi stratégiát kínáló Village hiába felelne meg a legtöbb feltételnek, témája talán túl sötétnek számíthat a díjhoz. A Helvetia is hasonló problémákkal küzd, de leginkább az első kiadás gyengébb szabályain és a megjelenítés hiányosságain bukhatja el a jelölést. A Hans im Glück-féle Hawaii erős jelölt a kiadó részéről; kizárólag az a kérdés, hogy a zsűri eléggé szórakoztatónak is tartja-e ehhez. Utóbbi a kérdés Michael Schacht Coney Islandje kapcsán is; utóbbira a „nem” választ tippelem. Két játéknak adok még esélyt: a dobókockás Santiago de Cuba szép is, kellőképpen el is tér a szokásostól, családbarát is ahhoz, hogy ne hagyják figyelmen kívül (bár talán könnyedebb a kategóriánál?); a szép és eredeti történetű Last Will (amelyben milliomos-örökösként elsőként kell elköltenünk az összes pénzünket) pedig titkos befutó lehet.

Hétfőn tehát kiderül, kik lesznek a díjak idei jelöltjei… és a fenti okoskodás hirtelen idejétmúlttá, néhány pontján talán nevetségessé is válik majd…

Ha nem lennék apuka, el sem tudnám képzelni, a játszótereken hányféle logikai készségfejlesztő játék bújik meg a csúszdák, körhinták és mászókák között. Ha pedig gyerekjáték-tervező lennék, a játszóterekre járnék ihletet gyűjteni.

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb televíziós sorozata kétségtelenül a George R. R. Martin regényéből készített Trónok Harca. Az HBO csatorna kiváló, és megszokottan magas minőségű adaptációja újra felhívta az emberek figyelmét az amerikai Tolkiennek nevezett szerző epikus regényfolyamára, A jég és tűz dalára.  A tévésorozat második évada áprilistól kerül adásba (először feliratosan, de egy kicsivel lemaradva jön a szinkronos változat is), aki az elsőt látta az biztos repesve várja a folytatást, akik nem, azoknak pedig őszintén ajánlom a könyv és a film bepótlását. Ennek alkalmából szeretném nektek bemutatni a Westeros világában játszódó társasjátékokat.

A Game of Thrones – Trónok Harca

Az első Trónok Harca társasjáték ugyan egy gyűjtögetős kártyajáték volt, ami a mostani LCG játék család alapját képezte (erről kettővel lejjebb bővebben is), mégis a legszélesebb körben elterjedt, Westeros szigetén játszódó társasjáték a magyarul is megjelent, lényegre törő című Trónok Harca. A 2003-ban piacra dobott alkotás, közvetve a sorozat sikerének is köszönhetően mára a második kiadását éli, ami egy sokban feltuningolt változat, viszont a továbbiakban inkább az eredeti, magyar nyelven is megjelent kiadásról szeretnék nektek mesélni. Nehéz erről a játékról úgy beszélni, hogy az első regény egyik fontos fordulatát el ne sütnénk, ezért a leg égetőbb információkat fehérrel írtuk, tessék kijelölni, ha nem bírunk a kíváncsiságunkkal: !!!SPOILER - ON!!! a játék ott veszi föl a történet fonalát, ahol Westeros ura, a részeges és bujálkodó Robert Baratheon király egy vadkan vadászaton, balesetben vagy egy összeesküvés folyománya képen (ez mindenki döntse el maga) meghal, és a Hét Királyság nagy múltú házai hadba vonulnak a trónjáért. !!!SPOILER – OFF!!! A játékosok egy-egy olyan nemesi család irányítását kapják meg, mint az északi Stark-ok, a gazdag Lannister-ek, a bosszúvágyó Tyrell-ek, a lázadó Greyjoy-ok vagy a királyi Baratheon-ok, akiknek mind a Vastrónra fáj a foguk. A játékosok egy ilyen család irányítását veszik kezükbe, és céljuk az lesz, hogy véren, verítéken átgázolva végül legalább hét várost vagy várat birtokol. Mindenki otthonául szolgáló városából indul hadseregével, amelyet leegyszerűsítve két gyalogos, egy lovagi egység és egy tengeri flotta képvisel. A klasszikus Rizikótól elszakadva itt az eszetlen kockadobálás helyett egy ötletes, mégsem túl bonyolult harcrendszert kapunk, amelyben az örökös csatakiáltás mellett alaposan oda kell figyelnünk az utánpótlásra, a toborzásra és a megfelelő hatalmi jelképek birtoklására. Megszerzett területeinken lévő városok szabják meg, mennyi harcost tudunk magunk mellé állítani, a birtokolt hordó szimbólumok pedig azt, hogy mekkora hadsereget tudunk megfelelően ellátni és fönntartani. Licitálással igyekszünk megszerezni a segítő tárgyainkat, a Vastrónt, ami a játékos sorrendet határozza meg és tulajdonosa dönthet döntetlenek esetén, a Valyriai acélkardot, ami a csatákban fordíthatja felénk a mérleget, valamint a Hírvivő hollót, ami a parancsok kiadását könnyíti meg. És itt el is érkeztünk a Trónok Harca társasjáték legizgalmasabb részéhez, hiszen a parancskiadás okozza a legtöbb fejtörést a játékosoknak. Minden egységünk mellé lefordítva lehelyezünk egy-egy parancs korongot, amit egyszerre rakunk le, de csak játékos sorrend szerint hajthatunk végre. Ezekkel támadhatunk, támogathatunk szomszédos egységeket, portyázhatunk, vagy szilárdíthatjuk meg hatalmunkat a környéken. A szimultán parancs kiosztással előre meg kell próbálnunk lezongorázni az előttünk álló fordulót, de gyakran ér minket meglepetés ellenfeleink gondolatmenetének fejtegetése közben.

A Trónok Harca társasjáték egyértelműen az intrikák játéka, egy ízig-vérig háborús játék, ahol hadseregeinket szimbolizáló bábúinkat tologatva komoly stratégiai döntéseket kell hoznunk. Szövetkezni szinte kötelező, így csak edzett lelkű játékosoknak ajánlanám, de akik már unják a Rizikó kiszámítható kiszámíthatatlanságát, azoknak óriási élményt fognak nyújtani Westeros igazán véres háborúi.

Battles of Westeros

Míg az előző játék annál élvezetesebb, minél többen játsszák, addig a Battles of Westeros direkt két játékos részére lett kitalálva. A 2010-ben megjelent játékban a Starkok és a Lannisterek csatái kerülnek terítékre, királyságok helyett erdők és mezők, hadseregek helyett kisebb katonai egységek vívják harcukat. A játék alcímében láthatjuk, hogy egy Battlelore játékról van szó, amit a Commands & Colors-t és a Memoir ’44-t szintén jegyző Richard Borg alkotása, a tőle jól megszokott játékmechanizmust áttematizálva egy fantasy világba (sőt nemsokára jelenik meg tőle egy-egy hasonló működésű, távol keleti Samurai Battles, illetve sci-fi világban játszódó Abaddon is), ennek nyomán készítette Robert A. Kouba Westerosban játszódó változatát. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy nem csak a színfalakat festették át George R. R. Martin világára, hanem Borg alapjára építve egy teljesen új harci stratégiát kaptunk, ami nem csak témájában, de mechanikájában is nagyon jól átalakult a Jég és tűz dalához.

Az összes szabályt még fölvázolni is sok lenne, hiszen a Battles of Westeros a sorozat eddigi legkomplexebb darabja, viszont, aki már próbálta Richard Borg valamelyik háborús játékát, annak nem fog nehezére esni átlátni a játékot. A harcok során különböző típusú egységeket (lovasságot, gyalogosokat, íjászokat) mozgathatunk a terep különböző megkötéseivel, speciális kockák dobálásával adhatunk parancsot és támadhatjuk meg ellenfelünket. Különlegességnek számít, hogy a két család fontos szereplői saját hadvezér kártyával és figurával is megjelennek a játékban, és ezek alapján minden csatában a egyedi összeállítású parancs kártyákkal küzdhetünk. Figyelnünk kell a katonák moráljára, az egyes egységek specifikus képességeire, és a terep nyújtotta lehetőségekre, miközben igazi westerosi parancsnokoknak érezhetjük magunkat a regényfolyam háborúinak megvívása közben. Nagy fanatikusoknak a játék kiadója a Fantasy Flight Games (FFG) más sorozataikhoz híven számtalan kiegészítőt adott ki, így állnak csatasorba északi és nyugati szövetségesek, a Folyóvidék lovagjai és egy hamarosan megjelenő bővítményben a teljes Bartheon hadsereg.

A Game of Thrones: The Card Game (LCG)

Elsőre fölmerülő fontos kérdés, hogy mi is az az LCG? A Living Card Game angol rövidítése egy olyan kártyajátékot takar, amelyikben egy alap szetthez folyamatosan jelennek meg kiegészítők, ám a Trading Card Game-mel (TCG) ellentétben itt mindkét (esetleg mind a négy) játékos ugyanazokból a lapokból építkezhet, ezzel kissé megkerülve a hasonló kártyajátékok „ki öl bele több pénzt” mentalitását.

A játék történeti háttere itt is hasonló, mint az eddigiekben, minden család a Westeros fölötti teljes uralomra áhítozik, amit ebben a játékban 15 kis hatalom token testesít meg. Minden körben kijátszhatunk kártyákat, amelyeken ismert karakterek, helyszínek és események láthatóak, amelyekkel három különböző típusú próbán vehetünk részt. Van fegyveres harc, amivel ellenséges lapokat semmisíthetünk meg, lehet befolyásunkat kamatoztatva intrikázni, ezzel lapokat eldobatva ellenfelünk kezéből, valamint a hatalmi játszmákban elvehetünk ellenfelünk győzelmi pontjaiból. A játék a sok lehetőség miatt izgalmas és változatos, mégis egy idővel úgyis a kiegészítők beszerzésére sarkalja a játékosokat, ami előbb-utóbb komoly gyűjtőszenvedéllyé alakulhat. A játék sokban hasonlít az ismert gyűjtögetős kártyajátékokra, hol jól, hol rosszul felhasználva a mechanizmusokat, viszont George R. R. Martin rajongóinak a magasba emeli a játékot, hogy a történet imádott és gyűlölt szereplőivel szállhatnak harcba.

Pár kisebb próbálkozástól eltekintve, egyelőre ez a három jelentősebb Trónok Harca játék került piacra, de a könyvek és a sorozat töretlen sikerét tekintve szinte biztos vagyok benne, hogy a nagy kiadók nem csak kiegészítők tömegével fognak elárasztani bennünket. Ahogy George R. R. Martin-t az amerikai Tolkien-nek szokták nevezni, úgy a Trónok Harca társasjátékok is jellemzően amerikai típusúak. A háborúskodás témája főként ebben a világban érzi otthon magát, ezért is passzolnak nagyon jól a mechanizmusok a történethez mindhárom játéknál, kicsit jobban, vagy kevésbé. Hogy melyik-melyik? Itt csak teljesen szubjektíven sorrendet felállítva tartanám a cikk felsorolását, így nekem legjobban az egész szigeten stratégiázó Trónok Harca jött be, azzal együtt, hogy nagy a súrlódás a játékosok közt, így minden mozzanatnál nagyon észnél kell lennünk. Ezt követi a Battles of Westeros commands & colors csatatere, ami csak azért maradt le az első helyről, mert az ilyen típusú játékokból nem ezt próbáltam először, így a kategóriában a Memoir ’44 elvitte előle a pálmát, annak ellenére, hogy „középkori” terepen kétségtelenül ez a legjobb. Utolsó helyre szorult a Trónok Harca LCG, ami ötletes, a karakterek és helyszínek révén jól kötődik a regényekhez, viszont még úgy sem elég erős, hogy megpróbálták leszakítani a gyűjtögetős kártyák univerzumáról. Kinek ez, kinek az jön be inkább, viszont abban biztos vagyok, hogy a történet minden rajongója szívesen ül le egy Trónok Harca játék mellé a sorozat aktuális epizódja után, hogy megvívja saját csatáit Westeroson.

Még ma is mindenki ismeri Poszeidón elsüllyedt birodalmának, Atlantisznak történetét, egy mesés gazdagságú szigetét, amit rejtélyes módon nyelt el a tenger. A téma szinte társasjátékért kiált, több darab is készült, de a legjobb közülük kétségtelenül a mára klasszikusnak számító Cathagena szerzőjének, Leo Colovini-nek játéka, ami egy egyszerű, de kiváló játékot kanyarintott az elsüllyedt város legendája köré. Az Atlantis két éve idehaza a Piatnik gondozásában is megjelent, ennek ellenére nem keltette fel sokak figyelmét, pedig véleményem szerint méltó helye lenne az olyan népszerű, társasjátékok világába kiváló belépőt jelentő családi játékok közt, mint a Carcassonne, a Catan telepesei vagy az Alhambra.

A játék története megegyezik Atlantisz mitológiájával, a játékosok itt is a süllyedő szigetről igyekeznek minél több kincset kimenekíteni a kontinensre, hogy a letűnő civilizáció gazdagságából megőrizzenek valamit. Tábla helyett kapunk rengeteg négyszögletű kincs lapkát, rajtuk 1-től 7-ig jelzett értékkel és hétféle színnel jelölt tárgyak, ezekből kell a játék elején egy hosszú, kacskaringós utat kiépítenünk a szárazföldig. Minden játékos kap három figurát, ezekkel indulunk el a habokba merülő szigetről, és célunk az lesz, hogy az úton minden emberünkkel végighaladva a legtöbb pontot gyűjtsük a kincsek megszerzésével. Mindenki kap véletlenszerűen egy pakliból a kincsek színeivel párosítható kártyákat, ezek közül kell minden körben kijátszanunk legalább egyet, hogy egyik figuránkat mozgathassuk. Például, ha lerakunk egy sárga, koronával jelölt lapot, akkor egyik figuránkkal annyit kell előrelépnünk, hogy a legközelebbi korona lapkán álljunk meg. Minden lépésünk után egy kincset is megszerzünk, úgy hogy a mögöttünk lévő első szabad mező lapkát magunkhoz vesszük, és egy víz lapot teszünk a helyére (van, ahol két kincs lap van egymáson, ebben az esetben csak az alsó elvétele után jelenik meg a víz). Így jönnek sorra a játékosok egymás után, haladnak előre egyre több kincset szedhetünk fel, ugyanakkor a víz is útját fogja állni a mögöttünk haladóknak, ugyanis ha egy tenger mezőn át akarunk lépni, akkor ki kell fizetnünk a révpénzt. Ez mindig annyit kóstál, mint az átjáró két partján lévő kincs lapkák közül a kisebbik értéke. Ilyenkor fizetőeszköznek is a megszerzett kincs lapokat használjuk, és rendszerint kínzó agytornát jelent az, hogy nincs módunk váltásra, tehát ha csak egy hatos értékű lapunk van és át akarunk kelni egy kettőbe kerülő vízmosáson, akkor kénytelenek vagyunk háromszoros díjat fizetni visszajáró hiányában. Súlyosabb esetekre minden játékosnak rendelkezésére áll egy-egy híd elem, amelyeket lerakva megspórolhatunk egy átkelti díjat, viszont ezzel a mögöttünk jövőknek is könnyítünk a helyzetén, így ezzel is ügyesen kell bánnunk, nehogy nagyobb előnyt szerezzünk ellenfeleinknek, mint amit mi nyertünk vele. Amikor valaki elsőként jut három emberével a kontinensre, levonjuk a többiek lemaradását, és összeszámoljuk kinek sikerült a legnagyobb vagyont kimenekítenie Atlantiszról, ő lesz a játék győztese.

A dolog, mint ahogy azt a röviden felvázolt szabálya is mutatja, nagyon egyszerű alapokon nyugszik, gyakorlatilag öt perc alatt meg lehet tanítani bárkinek. Az igazi szépsége azonban csak később, a játék közben jön meg, amikor az első döntésünket kell megfontolnunk. Előreszaladjak az egyik emberemmel, vagy csapatban haladva érdemesebb menekülni? Kisebb értékeket gyűjtsünk, hogy könnyebben előrehaladhassunk, vagy már az elején pakoljuk föl a nagy értékű szobrokat, vázákat és páncélokat? Minden lépésünknél sokrétű döntéseket kell hoznunk, mégsem lehet tökéletesen kitaktikázni a menekülésünket, így általában nem fenyeget, hogy a sok számolgatás miatt leüljön a játék. Első partink alkalmával sikerült egy szabályt félrenéznünk (a bábúnk alól és nem mögül vettük el a kincs lapkákat és helyettesítettük vízzel), amit játék közben sikerült korrigáltunk, de még így is rögtön érződött, hogy egy nagyon okos játékról van szó. Ebben a bizonyos partiban könnyedén kerekedtek fölém ellenfeleim, mégis olyan lelkesen álltam fel az asztal mellől, amit kevés vesztes játszma alkalmával érzek, azóta pedig az Atlantis lett az egyik kedvenc családi játékom, ami mellé könnyen oda lehet csábítani kezdő és haladó játékosokat is bármikor.

A játékról készült kép Lacxox munkája

Előbb-utóbb mindenkit elér a közösségi média világa, így mostantól a Játszma a Facebook keretein belül is elérhető: www.facebook.com/Jatszma. Minden bejegyzést igyekszünk még frissiben feltölteni, így első kézből olvashatjátok és oszthatjátok meg ismerőseitekkel! Like?

Az óvodának két játékot vettünk a jótékonysági aukcióból befolyt pénzből: a Pappsattról legutóbb írtam, hogy igen pozitív volt a fogadtatása. Nem volt ez csoda a kedves téma mellett amiatt sem, mert az óvónők már korábban tájékoztattak bennünket arról, hogy a kicsik körében (persze a babákon és kisautókon kívül) a legnépszerűbbek a memóriajátékok és az építőkockák. A Smart Car inkább az építőkockákat és az autókat ötvözi, a nevében is jelzett "smart", vagyis "furfangos, okos" módon.

Carcassonne-ból sosem elég, és aki egyszer kipróbált egy kiegészítőt az meg sem fog tudni állni, most nézzük meg a hátralévő, nagydobozos bővítményeket, amelyek sok meglepetést tartogatnak.

Az ötödikként érkező Apátság és polgármester kisebb kiegészítő elemek gyűjteménye, ami sokkal inkább az alapjáték taktikai szellemében készült, az előző két bővítmény. Kaptunk apátság lapkákat, amelyek amolyan dzsókerként rakhatóak be az ellehetetlenített lyukak betömésére, fölfújt nadrágú polgármester figurákat, amelynek erejét a várban található pajzsok száma határozza meg, vannak játék közben parasztot felszabadító istállók, és értékelés után rögtön továbbmozgatható szekerek. Egyszerű, mégis nagyszerű kis mini-kiegészítőket csomagoltak össze nekünk, amiket külön-külön bevezetve csavarhatunk egyet minden partinkon.

Az előzőhöz hasonló gyűjteményként funkcionál a Gróf, király és szentély kiegészítő is, azonban ezúttal változatos figurák helyett a lapkák vannak többségben. Első lehetőség a Király és a Rabló lovag lap megszerzése, ami a Catan bónusz pontjaira hajazva, a leghosszabb út, illetve a legnagyobb vár tulajdonosának ad a játék végén extra pontokat az összes megnevezett, befejezett épület után. Öt szentély lapkára amolyan ellen-szerzetes eretneket helyezhetünk, kihívva ellenfelünket egy párbajra, amit az nyer, aki előbb befejezi spirituális épületét (ilyenkor a másik nem kap pontot). Kapunk egy szintén mini-kiegészítőből összegyűjtött elemet, a folyót, amit a játék elején felépítünk, és a későbbiekben csak „útban” lesz mindenkinek, mindenesetre egy kis víz feldobja a tájképünket. A legnagyobb elemként kapott címszereplő Gróf és Carcassonne nagy vára kiegészítés. Kis lapkákból összeépítünk egy nagy várat, amiben négy kisebb terület kapott helyet: kastély, kovácsműhely, katedrális, és a piac. A játék során bármikor a játékos kivált egy értékelést, de maga nem részesül belőle, akkor egy ember a nagy vár egyik hozzá tartozó épületébe helyezhet.  Amikor bármilyen értékelés bekövetkezik, akkor a hozzá tartozó épületből kiküldhetjük alattvalóinkat (értelemszerűen a pont megszerzése érdekében), így befolyásolva minden pontozást. A gróf szerepe annyiban ki is merül, hogy minden várba berakott emberünk után átmozgathatjuk, és ő ilyenkor az adott épületben tartózkodókat visszafogja, tehát őket nem lehet kiküldeni, amíg az várúr ott tartózkodik. Alapjában véve jó kiegészítő lenne, viszont a gróf és a nagy vár játékelem rettentően lehúzza a többit, szerény véleményem szerint elég felesleges és zavaró a játék jól ismert stílusához viszonyítva.

A sok komolykodás, mindenféle különleges bábú és taktikus szabályok után a Carcassonne kicsit kibújt a bőréből és a Katapult kiegészítővel egy mókás pari játékot oltottak az eredetibe. Kapunk piaccal jelölt terület lapkákat, amelyeket lehelyezve egy külön katapult-forduló veszi kezdetét. Ennek során a játékosok sorban a játékhoz kapott, leegyszerűsített katapulttal hajtanak végre egyet a négy feladat közül. Az első tortacsata névre hallgatóban kilőtt lapkánkkal megpróbálunk eltalálni táblán álló, ellenséges alattvalókat, hogy azt levehessük. A másodikban, a csábításban, közel lőve igyekszünk közel lőni ellenfelünk egyik bábujához, hogy azt kicserélhessük sajátunkra. A harmadikban a piac lapkához igyekszünk minél közelebb lőni, 5 pontért cserébe, míg a negyedikben szintén ennyi bónuszért igyekszünk, hogy elkapjuk ellenfelünk lövését. A dolgot nem kell igazán komolyan venni, aki folyton igazgatja a lapkákat, hogy szép rendben legyenek, annak biztos nem jön majd be, hogy a szabályok szerint kell földúlnunk a játékteret, ellenben így sokkal könnyedebb parti játék válhat a Carcassonne-ból.

Végül, de nem utolsó sorban a nyolcadik kiegészítőként jelent meg a Várak, hidak, vásárok, ami ismét egy kis gyűjteménynek tekinthető, vegyük is sorra melyik mit nyújt a játékosoknak. A gyengébb végérő kezdve, még egy új táj, amit a lapkákon fölbukkanhat, a vásár, amivel egy külön licit kör következik, aminek keretei közt egy egykörös licitben vásárolhatjuk meg pontjainkért cserébe az elkövetkező körök lapjait. Jó ötletnek tűnhet, de teljesen felesleges játékelem az aukció, hiszen teljesen egyértelműek a lapok értékei, és csak ha nem jön föl valami különleges kombináció, akkor csak felesleges időhúzás a plusz elosztási forduló. Na, de nincs veszve minden, hiszen a második játékelemként kapott hidak már sokkal jobban működnek, ezzel megszakadt utakat folytathatunk át városokon és bármilyen zavaró táj elemen. A harmadik és legjobb címszereplő egyértelműen a vár, amivel nagyon jó taktikai elemek nyílnak meg a játékosok előtt. A vár lapkákat a kis „babvárakra” építhetjük rá, és ezután az őt körülvevő hat mezőre kell figyelnünk, ugyanis ha ezekhez kapcsolódva bármilyen építkezés befejeződik, akkor a vár tulajdonosa is megkapja az érte járó pontokat. Kiváló trükközési lehetőség a nagy várak mellé települni, hogy mi is részesüljünk a dicsőségben, és haszonban.

Sok-sok új szabállyal és játékelemmel bővült eddig a népszerű Carcassonne sorozat, a bemutatott nagydobozos kiegészítők mellett számtalan mini-kegészítővel. Szinte biztos, hogy nincs megállás, 2012-re is több nagy (Gabonakörök, pestis és alagutak) és kis kiegészítővel készül a kiadó, csűrve-csavarva az egyébként magában is kiváló társasjátékot.

Ezeket a kérdéseket gyakran teszik fel nekem kollégák, távoli ismerősök, amikor megtudják, hogy sokat játszom mostanság és nagy társasjáték-készletet halmoztam fel. Ilyenkor rögtön visszakérdezek: te milyen könyvet, milyen zenét ajánlanál? Melyik a legjobb könyv vagy zene?

A társasjátékok bővítésének dilemmája még mindig fönnáll, hiszen az ember szívesen frissíti föl kedvenceit egy-egy újabb játékelemmel, mégis a számtalan kiadott kiegészítő közt elveszve sokszor az ember nem is tudja, merre kapjon. A sorozat első részében már szó esett a nagy klasszikus Catan telepeseiről és az újabb sikerjátékról, a 7 Csodáról, és ez alkalommal a Catan melletti legismertebb úttörőről, a Carcassonne-ról kell szót ejtenünk, ami a játékok világában majdnem a legtöbb bővítményt kapta meg az eredeti játék 2001-es megjelenése óta. Az Év játéka díjas francia „tájépítő verseny” kiegészítői mindenütt nagy népszerűségnek örvendenek, azonban hazugság lenne, ha azt mondanánk, hogy mindegyik tökéletes lett és megéri a pénzét,  így most egyfajta útmutatóként, nézzük meg sorban, melyik mit nyújt a játékosoknak.

Elsőként érkezett a Fogadók és katedrálisok névre hallgató bővítmény, amiben bizton mondhatom, hogy minden Carcassonne rajongó meg fogja lelni az örömét, ugyanis szinte ugyanazt nyújtja, mint az alapjáték, csak kicsivel többet. Először is dobozban lapul egy plusz, szürke figurakészlet arra az esetre, ha hatan szállnánk harcba, valamint minden játékos kap egy nagy figurát, ami az értékelésekkor kettő kisebbnek felel majd meg. A 18 új lapkával két új játékelem kerül a játékba a címben említett fogadók és székesegyházak, amelyek egyfajta szorzóként szerepelnek, előbbi a befejezett utunk pontjait duplázza meg, az utóbbi pedig a kész várakban ad plusz 1 pontot minden területért és címerért. A kiegészítő igazi előnye, hogy változatosabb lapkákból építkezhetünk, és az alapjátékhoz képest a felértékelődött utakért és várakért ádázabb küzdelem folyik, amibe sokszor döntő lehet, hogy hova helyezzük a kettőt érő, nagy alattvalónkat.

Egy évre rá már második Carcassonne bővítés, a Kereskedő és építész, ami új figurákkal és egy „kereskedelmi” pontszerzési lehetőséggel fűszerezi az alapjátékot. Alattvalóink mellé új segítőként érkeznek az építészek, akiket útra vagy várra helyezve tudjuk a „duplázás” akciót kihasználni. Amikor egy olyan építményt bővítünk, amin egy építész bábúnk áll, akkor rögtön húzhatunk és rakhatunk le egy újabb terület lapkát. A másik figura a disznó, ami a mezőkre lerakott parasztokat segíti, ezzel a végső pontozásnál három helyett négy pontot kapunk minden mezőnkön lévő, befejezett várért. A bábuk mellett az új terület lapkáinkon három féle kereskedelmi árú jele is látható a várakban: bor, búza és textil, amelyeket mindig a várat befejező játékos kap meg. A játék végén minden játékos, aki egy adott áru típusból a legtöbbet gyűjtötte, kap 10-10 pontot, így ez is egy fontos lehetőséget biztosít a pontszerzésre.

A mesés középkort idézi meg a harmadik kiegészítőnk, a Hercegnő és a sárkány, amiben az újdonságok sok gonoszkodásra adnak lehetőséget. A legfontosabb játékelem a sárkány figurája, amit egy vulkán lap lerakásával tudunk játékba hozni, hogy később egy-egy sárkány ikonnal jelölt lapkával útjára indítsuk. Amikor ez utóbbi lap kerül lerakásra, a játékosok sorban mozgathatják a sárkány figurát egy-egy mezővel arrébb, összesen hat lépésig, aminek során minden érintett alattvaló (vagy más kiegészítőből származó bábu) visszakerül tulajdonosához. Ez alól csak a másik figura, a tündér nyújthat oltalmat, akit egy saját alattvaló lerakása helyett tudunk magunkhoz hívni. Ez nem csak azért előnyös, mert megvéd a sárkány pusztításától, hanem az általa érintett értékeléseknél is plusz pontokat ad, illetve aktuális pártfogóját minden kör elején megadományozza egy ponttal. A figurák mellé a lapkákra nyomtatva érkezik még a címben szereplő hercegnő, akivel lerakója elűzhet egy lovagot a várából, valamint egy mágikus kapu, amivel alattvalóinkat más lapokra is áthelyezhetjük. Összességében sokrétű, több játékos esetén szinte kötelező kiegészítő, hiszen a sárkány ámokfutása megbontja a hosszú várakozást a sorra kerülésig.

Ha a Hercegnő és a sárkány-ra azt mondtuk, hogy taktikus és támadó játékot kíván tőlünk, akkor a Torony kiegészítővel együtt el kell gondolkodnunk, hogy miért nem valami harci stratégiai társasjátékot választunk inkább. De a viccet félretéve a kiegészítőkkel együtt egyre jobban távolodunk a békés, építkezős játék műfajától, viszont ebben a kategóriában az egyik legjobban sikerült darab egyértelműen a Torony lett. Kapunk kis, natúr torony elemeket, valamint új lapkákat, amelyeken alapok láthatóak az új építményeinkhez. Minden körben egy alattvaló lehelyezése helyett választhatunk egy torony akciót, amellyel egy alapra ráhelyezhet egy elemet, egy már meglévőt növelhet, vagy egy saját figurájával lezárhatja azt. A torony építésének segítségével foglyokat ejthetünk olyan módon, hogy a levehetünk egy ellenséges figurát a torony pontjától vízszintesen és függőlegesen egy vonalban lévő lapkákról, olyan hatótávolságra, amilyen magas ez az építmény. A rabul ejtett embereket fogolycserében kiválthatjuk, vagy 3 győzelmi pontért megválthatjuk. A térbeli építkezés miatt kicsit más síkban vagyunk kénytelenek gondolkodni, és az ember tartalékok fosztogatása sokszor nagy fejfájást tud okozni, ráadásul mindezek mellé még egy pöpec lapkatartó torony is helyet kapott a kiegészítőben.

Első nekifutásra ennyi, de nem kell sokat várni és bemutatjuk a többi Carcassonne kiegészítőt, jönnek még apátságok, grófok, katapultok, hidak, és még sok-sok minden.

Az év vége felé jótékonysági társasjátékos aukció indult, és én gondoltam, beszállok, felkínálva licitre pár régen nyakamon lévő, nem rossz, de egyszerűen nem nekem való játékomat (ezek egy részét magam is nyertem), és a befolyt összeget megtoldva néhány, az óvodának szánt játék megvásárlására költöm. Bár a bevételek nem szárnyaltak az egekig, azért végül két játékot is beszereztem és átadtam az óvodának: a Pappsatt és a Smart Car címűt. Ezek kiválasztásában közrejátszott az is, hogy nem sokkal előtte, a szülői értekezleten az óvónők beszámoltak arról, hogy a gyerekek két kedvenc benti játéka a memória és a fa építőkockák.

Előbbivel még nem jutott volna eszembe ellátni az ovi mini csoportját (amelybe január végén három-három és fél éves kölykök jártak), hiszen a korhatár-besorolása 4+ év, és nyilvánvalóan ezek a besorolások viszonylag jól működnek a gyerekek átlagát tekintve. Azonban azt hallottam, hogy a keresztfiamék az ő ovijukban állatkerti, állatetetős játékot játszanak, amelyben kockával kell dobni és körbe kell menni a ketrecek körül, márpedig ez alapján a németül Pappsatt, angolul Feeding Time névre hallgató társast véltem felismerni. Ezért aztán erre esett a választásom, de biztos ami biztos, vasárnap kinyitottam Miskával, hogy kipróbálhassuk, mielőtt az ovinak valami egyelőre használhatatlant adományoznánk. Ekkor láttam, hogy valójában csak nagyon is korrekt volt a kiadó: míg más esetekben gyakran látni alacsony korhatárbesorolást, amikor egy játéknak csak egyetlen, gyengus szabályváltozatát tudják játszani a kicsik, itt a 4 éves kortól való ajánlás a teljes szabályra vonatkozik, miközben némi javasolt módosítással a kisebbek számára is élvezetes lehet.

A kártyázás után egyszer csak áttértünk a lapkarakosgatásra. Korábban is szívesen játszadoztunk már a Blokushoz hasonló, Callisto elnevezésű játék tetris-elemeivel, amelyekkel igyekeztünk közösen kitölteni a teljes műanyag játéktáblát - Miska leginkább az egynégyzetnyi alapterületű oszlopokat szerette elhelyezgetni, úgyhogy kezdetben, amikor még inkább én befolyásoltam a lerakás menetét, folyamatosan kreálgattam neki az egynégyzetes lyukakat.

Sok-sok játék után a játékos ember már azt hiszi (persze hibásan), hogy csak az ezer mütyürből álló, nagyon összetett újdonságok tudnak neki igazi meglepetést okozni, erre jön egy játék, ami egyszerű, mint a bot, mégis olyan fantasztikusan ötletes és szórakoztató, amilyennel nem minden nap találkozhatunk. A hirtelen fellángolt rajongásom tárgya az Asmodee kiadó által 2010-ben megjelentett Timeline, ami dizájnos fémdobozával zsebre vágva egyszerűen kívánkozik egy-egy gyors parti lejátszásához – csak aztán nehogy késés legyen a vége!

Nap, mint nap felkapcsoljuk a villanyt, leülünk a számítógép elé, ceruzával lefirkantunk valamit egy papírra, majd egy radírral korrigáljuk tévedésünket, az óránkra pillantunk és rohanunk az autónk felé – de mégis mióta tartoznak ezek a dolgok az emberiséghez? A Timeline kártyajátékban nem lesz más feladatunk, mint hogy a történelem ezen nagy felfedezéseit sorba kell állítanunk. Minden játékos kap a találmányokat (néha épületeket, műalkotásokat vagy felfedezéseket) ábrázoló kártyák közül ötöt, amit magunk elé rakunk sorban, majd a játéktér közepére fölcsapunk egyet, ami az idővonalunk kezdőpontját fogja adni. Minden lap egyik oldalán egy hangulatos illusztrációt láthatunk még a túloldalán ez egésztik ki a fölfedezés évszámával (és néha a feltaláló nevével, ami sajnos elég felületes lett, többek közt például a golyóstoll mellől lemaradt hazán fia, Bíró László neve). Az eső játékostól kezdve mindenki a saját körében választ egy lapot az előtte fekvőkből, majd megpróbálja a középre lerakott, évszámmal megjelölt laphoz – később lapokhoz – illeszteni. Ilyenkor a lerakott lapot fel kell fordítani, és ha a rajta olvasható évszám stimmel a többihez, akkor sikerrel járt, és jöhet a következő játékos, viszont ha nem akkor a hibásan tájolt lapot el kell dobnia, és helyette újat kell húzni a pakliból. A játékot az nyeri, aki elől először fogy el az összes találmány kártya, mert mindet sikerült beillesztenie az idővonalba.

A játék nem több és nem kevesebb, mégis nagyon szórakoztató ebben a játékos „iskolai feladatban” részt venni. Az egyre több elemet tartalmazó kártyasorba már jóval nehezebb betájolnunk a fogkefét, az ágyút vagy a konzervnyitót, és sokszor az utolsó lapunkat kell újra és újrahúzni, hogy végre betaláljunk a megfelelővel. És ugye, hogy a játékok másik erényét is kielégítse, a Timeline nem csak szórakoztat, hanem oktat is, hiszen a partik során rengeteg egyébként nehezen megjegyezhető évszám ivódik az eszünkbe, sőt bónusz információként gyakran a feltalálók neveit is megtanulhatjuk, csoda, hogy még nincs ott a játék minden általános iskolai történelemórán. A játék egyetlen hibája biztos már sok olvasóban megfogalmazódott, mégpedig, hogy a kártyák és évszámok megismerése után mennyire játszható újra a Timeline? A válasz az, hogy sokkal többször, mint elsőre hinnénk, főleg ha ugyanannál a társaságnál kerül elő újra meg újra (hiszen ilyenkor arányosan ismerkedik meg mindenki a lapkészlettel és a megoldásokkal), viszont egy új játékos ellen a könnyebb kétszemélyes és a fogósabb többszemélyes partikban is komoly előnyt jelent a játék ismerete. A dobozban található 109 kártyát nehéz mind megjegyezni, azonban hogy az évszámok kavalkádjában újra nehéz legyen kiigazodni, érdemes beszerezni a helyüket külön is megálló „kiegészítőkre”, amelyek a Felfedezések, az Események és a Művészeti alkotások témáit ölelik fel.

Összegezve mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki a Timeline-t, nem is gondolnánk, hogy a különböző találmányok évszámainak viszonyítgatásából egy ennyire jó parti játék sülhet ki. Ehhez a játékhoz is kapcsolódik egy hét kérdése, amit szerintem érdemes lenne megvitatnunk a hozzászólások közt (mindenki bátran csatlakozzon!), mégpedig az, hogy szerintetek milyen játékokat lehetne felhasználni az iskolai oktatásban? Jöhetnek konkrét fölvetések vagy általános kérdések, szerintem egy olyan fontos témakör, amiről mindenképp érdemes beszélnünk!

A képeket Rafal Szczepkowski készítette

Japán kétségtelenül a világ egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb országa, a feudális kor szamurájainak és gésáinak, vagy a modern mangáknak és csúcstechnológiának is rengeteg rajongója van a világban. Sajátos kultúrája nyugaton is népszerű, számtalan könyvet, filmet és természetesen társasjátékot inspirált már a felkelő nap országa, a blogon most ezekből szeretnék sorra venni párat, köztük nagy klasszikusokkal és friss újdonságokkal. Rögtön itt a végén kezdeném a Japánnal foglalkozó játékok illusztris sorát, és a 2011-ben megjelent Ninjatot mutatnám be nektek.

A sötétben néma léptekkel osonó, fekete ruhás bérgyilkosok legendája ugyan távol áll a valóságból, azonban a Ninjato által megidézett XII. századi Heian-kor klánháborúiban valóban fölbukkantak magasan képzett álruhás kémek, és harcosok, akik fontos szerepet játszottak a családok közti hatalmi játszmákban. A játékunkban minden játékos egy csapat ninja vezetését veszi át, akik a háborúskodás káoszát kihasználva igyekeznek a legnagyobb hírnévre szert tenni, hogy a győztes lehessen a leendő császár Láthatatlan Kardja, a játék nevét adó, misztikus Ninjato.

A játéktáblánkon egy éjszakai város van megidézve előttünk, ahol a Minamoto, a Taira és Go-Shirakawa klánok által uralt házak versengenek egymással, és felbérelt ninjákkal próbálnak rajtaütni riválisaikon. Egy munkáslehelyezős mechanizmussal minden körben három akciót hajthatunk végre, úgy hogy egy-egy fa shurikent (dobócsillagot) leteszünk a tábla valamelyik épületéhez. Első akciónkkal tudunk 1-től 5-ig számozott Dojo kártyákhoz jutni, amelyeket a későbbiekben az egyes házak megtámadásában tudunk majd fölhasználni. Minden ház meg van jelölve egy pecséttel, ami egy adott klán befolyását jelzi, találhatóak benne különböző értékű kincsek (legyezők, tekercsek, korsók, jáde szobrok vagy dzsókerként funkcionáló aranyérmék), és mindig egy őrt ábrázoló kártya található a bejáratánál. Ha meg akarunk támadni egy házat, akkor el kell döntenünk, hogy nyílt harccal, vagy lopakodással akarunk bejutni, ehhez mérten nagyobb, illetve kisebb értékű dojo lapot kell kiraknunk, mint ami az őr kártyáján látható. Támadó lapjainkat módosíthatjuk a Sensei házában tanulható képességekkel, amelyeket körönként egyszer használhatunk fel, és elsajátításuk sorsdöntő lehet egy-egy harcunkban. Amikor sikerült túljutnunk egy őrön, elvehetjük a legkisebb értékű kincs korongot, majd Banzai! kiáltással tovább léphetünk a hát következő termébe, ehhez egy újabb őrt kell felcsapnunk. Támadásainknál nem csak kincseket gyűjthetünk, hanem ha sikerül egy házat teljesen kifosztanunk, akkor annak klán-jelzőjét megváltoztathatjuk egy számunkra jobban megfelelőre. És, hogy mi a megfelelő? Erre a Palota akcióban kapunk választ, amikor a házakban megszerzett kincsekkel különböző klánhoz tartozó nemeseket vesztegethetünk meg, akiket így magunk mellé tudunk állítani. A nemesek egyrészt azért hasznosak, mert a nekik leadott kincseket rögtön győzelmi pontokra válthatjuk, másrészt a játék során háromszor megtartott értékelésekkor a klánoknál szerzett többséggel tudjuk a házak pecsétjein látható győzelmi pontokat megszerezni (érdekessé teszi a dolgot, hogy döntetlen esetén a nemesek életkora dönt, így például ádáz harc folyik egy 70 éves főúr megszerzéséért). A kincseinket átválthatjuk pontszámra még a Pavilonban is, ahol Szóbeszédnek nevezett lapokat szerezhetünk meg, amelyek a játék végén adnak pontokat különböző begyűjtött kártyáink után, például nemeseinkért, legyőzött különleges őrökért vagy más szóbeszéd lapokért. A szóbeszédek pontozása „megalapozottságukon” múlik, tehát egy adott típusúból minél többel rendelkezel a játék végén, annál nagyobb szorzót ad a célként megszerzendő lapokra.

Elsőre nagyon összetettnek tűnhet, hiszen a Ninjato-ban szinte minden van, munkáslehelyezés, többség szerzés, területi harcok, hosszú és rövidtávú célok mind megtalálhatóak a játékban, mégis a nagyon jól összecsiszolt ötletek miatt hamar át lehet látni a sokrétű intrikával és karddal vívott csatákat. Fontos, hogy a játék közben is elég pontot gyűjtsünk a kincsek beváltásával, és az értékelésénél is a legbefolyásosabb család mellé kell állnunk, de ugyanakkor igyekeznünk kell a játék végén pontot hozó szóbeszédekre is elég figyelmet fordítani. A téma és a megoldások nagyon jól működnek együtt, a házakban való rajtaütések igazán izgalmasak, hiszen megvan bennünk a kellő kiszámíthatatlanság, viszont a tanult képességeinkkel, és kártyáinkkal mégis jól föl lehet mérni a lehetőségeinket. A három klánban szerzett érdekeltségek nagy intrikázásokat szülnek, sokszor köttetnek szövetségek a monopóliumba kerülő játékos ellen, viszont végi tudnunk kell, hogy mindig egyedül vagyunk, és egy alku sem tarthat örökké.

Eleinte szkeptikus voltam, hogy mennyire fekszik a téma egy európai típusú társasjátékban, viszont hamar megkedveltem, amit mi sem bizonyítja jobban, hogy három nap alatt három Ninjato partin vagyok túl, párban és csapatban is igazán izgalmas volt. Egy kis újításként begyűjtöttem pár rövid véleményt játékostársaimtól a változatosság kedvéért:

"A harcok és a dojo kártyák izgalmasak voltak, és a dobócsillagok is nagyon jól néznek ki." - Ruben (8)

"Nagyon pörgős és gyors volt végig, egy pillanatra sem ült le, mindig volt min gondolkodni. A játék kidolgozása gyönyörű, az illusztrációk és a fa shurikenek nagyon szépek, jól idézik meg a feudális Japán hangulatát” - Kinga (42)

"Kellemes meglepetés volt a játék, a megszokott többségszerzés mellett nagyon jól működik a házak megtámadása, amely mintegy játék a játékban. Kicsit szűknek éreztem az akciók számát, valahogy sosem volt mindenre elég dobócsillagom, viszont ezek a döntések teszik ennyire kiélezetté a versengést" - Zsolt (31)

A Ninjato még egy éve sem jelent meg, így még nem tudni mi lesz a sorsa a játékok történelmében, viszont a legközelebb bemutatásra kerülő, szintén Japánt megidéző társasjáték a Reiner Knizia féle Samurai, ami viszont kétségtelenül a legnagyobb klasszikusok közé tartozik!

A törpés kártya (amelynek, Baloghné Simon Ágnesnek hála, most már a mai nevét - Meserét - is tudom, így hamarosan be fogjuk szerezni) helyett magyar kártyával játszott pirospacsi szinte azonnal meghozta az étvágyat további kártyajátékok megismerésére, így a különböző, éppen kézbe akadó kártyakészletekkel további játékok megismerésére nyílt lehetőség

Mivel Miskával alig több mint kétéves kora óta folyamatosan nézegettünk "apajátékokat", valamelyest állandóvá vált a kezdeti, kártyagyűrős kézügyetlenségből fakadó házi szabály: kártyákhoz nem nyúlunk! Aztán ebbe úgy belekényelmesedtünk, hogy meglepve hallottam Miskánál két hónappal fiatalabb keresztfiam apjától, hogy ők bizony már pirospacsizni szoktak.

"Ejha, akkor bele kell húznunk!', gondoltam, mert keresztfiam apja az általam ismert legjobb kártyajátékos, és mégsem lenne jó, ha a gyerekeink között is ekkora különbség lenne kártyavetés terén.

Ma ünnepelné százhetedik születésnapját Reich Jenő, vagy, ahogy mindenki ismeri Rejtő Jenő! Az ő neve mára egybeforrt az utánozhatatlan stílusú, humoros kalandregényeivel, és rövid alkotóidőszaka ellenére, rengeteg máig kultikus történet fűződik a nevéhez. A keményöklű légiósok, részeges matrózok és veszedelmes alvilági kalandorokból álló világa a mai napig sokak kedvence, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy 2010-ben megjelent (és már a második kiadást éli) az első igazi rejtői ihletésű társasjáték, a Piszkos Fred a kapitány!

Az irodalom és a társasjáték kéz a kézben jár, rengeteg jó történetből született már játék, és akármennyire is furcsa lassanként a dolog fordítva is működni kezd! Már megjelent, és Németországban sikeres is lett a méltán népszerű Catan telepeseiből készült könyv, valamint már több helyen olvasható, hogy a Parker Brothers kiadó olyan kultikus játékaiból készül könyv illetve film, mint a Monopoly, a Rizikó vagy a Cluedo. Ki tudja mekkora jövője lesz ezeknek a kezdeményezésnek, ugyanakkor egyre több díjnyertes regényes ihletésű társasjáték jelenik meg a piacon. De mi a helyzet idehaza? Sajnos a magyar társasjáték kultúra, és a társasjáték kiadás még nagyon gyerekcipőben jár, kicsi a piac, rengeteg a külföldi „bestseller”, így szinte alig lehet magyar irodalmi vonatkozású játékot. Néhány kvízjátékon és egy-egy említésre sem méltó „dobunk és lépünk” játék került csak piacra egészen 2010-ig, amikor Aczél Zoltán és Árvai Péter játéka, a Piszkos Fred, a kapitány társasjáték megjelenésével végre a figyelem középpontjába kerülhetett – a magyar irodalom egyik kultikus alakja mellett – egy modern és magyar társasjáték!

És a siker nem maradt el, a karácsonyi szezonban és év közben is rengetegen keresték, vették meg és játszottak vele, és majdnem minden külföldi címet kenterbe vert abban az évben idehaza, megadva az esélyt, hogy végre Magyarországon is észrevegyék az emberek, hogy a társasjáték már rég nem a Ki nevet a végén?-t jelenti. De mégis minek köszönheti a sikerét a Piszkos Fred? Nézzünk bele bővebben a játékba, és hamar ki fog derülni mindenki számára!

A játékot pár egyszerű, mégis ötletes szabály uralja, így pár perc alatt előpakoljuk, pikk-pakk megtaníthatjuk, és már mehet is a parti, amikor majd minden úgyis eldől. A játékosok a rejtői kocsmavilág egy-egy rosszarcú bandavezérét alakítják, akik fogdmeg legényeiket megformáló figuráikat küldik ki egyesével a négy mulatóba, hogy ott egy-egy csetepatéban maguk mellé állíthassanak egy-egy jól ismert rejtői szereplőt. Minden kocsmában a többséget megszerző játékos választ először a két véletlenszerűen lerakott, számozott lap közül, a második helyezett pedig a másik kártyát veheti a kezébe, és ezekért a jelzett pontot leléphetjük a győzelmi pont jelölőnkkel. A regényekből, és a Korcsmáros képregényekből ismert szereplők kártyáit megszerezve egy csapatot szervezhetünk belőlük, hogy bevessük őket a forduló második felében, a Nagy Balhéban. Itt egy számsort igyekszünk az összegyűjtött lapokból kirakni, akár az előző játékosokét fölhasználva próbáljuk a legtöbb pontot itt is bezsebelni. Minden forduló két ilyen kisebb fázisból áll, először a banditáinkkal próbálunk a lehető legjobban helyezkedni, hogy a nagy értékű és később használható lapokat begyűjtsük, majd a Nagy Balhéban minél nagyobb sort kiteríteni a tábla közepére. Ilyen egyszerű lenne? Igen is, meg nem is, hiszen azért van a dologban egy csavar! A „Piszkos Fred-trükk”-nek keresztelt fordulat az, hogy a játék minden esetben a lemaradó, azaz a kevesebb ponttal rendelkező játékost segíti. Amikor a kocsmákban igyekszünk többséget szerezni, akkor döntetlen esetén az a játékos van előnyben, akinek a pontjelzője hátrébb áll, ráadásul ő nem csak beelőz, hanem mindkét kártyát elveheti a helyéről, így tehet szert előnyre. A Nagy Balhéban a játékosok pontszámuk szerinti sorrendben következnek, így is a lemaradó játékosok juthatnak előnyhöz, hiszen lapjaikat az előttük lerakott lapokhoz illeszthetik, így extra pontokat begyűjtve.

A Piszkos Fred, a kapitány Rejtő utánozhatatlan irodalmi világát és Korcsmáros Pál képregényeit idézi meg a táblán és a kártyákon, mindehhez kapcsolódik egy ötletes és pörgős játékmenet, ez teszi a Piszkos Fredet egy igazán jó családi- és kocsmajátékká! Rejtő történeteinek szerelmesei külön élvezettel fognak felröhögni, amikor a Vadsuhanc vagy Fülig Jimmy vigyorog vissza rájuk egy-egy kártyáról, ugyanakkor, akiknek még nem volt szerencséjük egyik remekműhöz sem, azok lehet, hogy pont a játéktól fognak kedvet kapni. Mindig az van előnyben, aki lemaradt, mégis a célunk, hogy minél több pontot gyűjtsünk – ez teszi igazán ötletessé, és trükkössé a legjobb magyar irodalmi ihletésű társasjátékot! Én magam részéről remélem, hogy ez a siker jelzi a magyar tervezőknek, hogy egy-egy ötlet sokkal izgalmasabb, ha valami ismerős téma köszön róla vissza, szerintem mindnyájan szívesebben ülnénk le egy magyar vonatkozású társasjáték mellé. Persze a sikerhez kell még egy jól működő ötlet, elszánt tesztelés, és valami kis trükk, amire mindenki emlékezni fog!

Múltkori kérdésre kiderült, hogy legszívesebben Nemes István Warlukjában, Gárdonyi Egri várában vagy Böszörményi Világfáján játszódó társasjátékot próbálnátok ki. Mostani kérdésem az lenne, hogy szerintetek milyennek kellene lennie egy sikeres, magyar irodalmi társasjátéknak? Egyszerű szabályok uralta családi játéknak vannak jobb lehetőségei a magyar vásárlóknál, vagy inkább az összetettebb, részlet gazdag irodalmi játékok fognák meg a rajongókat?

Rögtön javítsuk is inszektológiailag a címet: a Hive készletben mindössze két pár bogár található, de pongyola köznyelvi fogalmazásban minden ízeltlábú bogár. Miska például "bogaras játék" néven emlegeti a Hive-ot, amivel idővel a párkeresőnél is izgalmasabb játékokat sikerült kitalálni.

Cipőt a cipőboltból, játékot a játékboltból, írhatnám és írom is. De mégis előfordul, nem is ritkán, hogy egy megvásárolt játék mégsem nyeri el a tetszésünket (vagy nekünk tetszik, de nincs kivel játszanunk), vagy csupán ráuntunk, kinőttek belőle a gyerekek és így tovább. Ilyenkor szokás eladásra meghirdetni a saját játékainkat - de mennyiért? Hogyan?

Az alábbiak nem próbálnak erre a kérdéskörre átfogó "társasjáték-eladás kezdőknek" tanácsadással szolgálni, csupán az elmúlt időkben, amikor sok ilyen tranzakcióban részt vettem, két téma addig érlelődött bennem, hogy végül leírásra érdemesnek gondoltam - így kerülnek ide az alábbi gondolatok.

A lányomról eleddig kevés szó esett ebben a rovatban, ami nem is meglepő, hiszen most is még csak másfél esztendős, vagyis még nem jár társasjáték-kompatibilis korban. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretne részt venni a nagy és okos bátyja és/vagy a felnőttek játékaiban.

Alig múlt egyéves, még csak szeptember volt, amikor Miskával a Qwirkle lapkáit rakosgattuk egymás mellé a padlón; a fiam módszeresen a színek alapján csoportosította ezeket. Ekkor Borcsa odatipegett, felemelt és lerakott egy lapkát két, vele megegyező ábrát mutató lapka mellé. Ebbe beletrafált, gondoltam, de Borcsa, talán hitetlen gondolataimat megérezve, újabb lapkát vett fel, és megint az ábrák szerint megfelelő helyre rakta le. Ekkor kicsit elámultam: lányom ezt megelőzően még nem gyakran adott sem pozitív, sem negatív tanúbizonyságot értelmi képességeiről, de itt egyértelműen logikus és értelmes módon kapcsolódott be a lapkarakosgatásba - nem beszélve arról, hogy rögtön megmutatta: ő másképpen gondolkodik, mint bátyja.

Később Miskával mindig igyekeznünk kellett, hogy ha már a hároméveseknek való játékokkal játszottunk, Borcsa is kapjon valamit - egy nem használt játékelemet, egy fölös dobókockát, bármit, mert a lányom is aktívan részt akart venni a játékban. Amikor a Spiel 121 kockás piramisát építettük és romboltuk le újra és újra Miskával, aközben Borcsa a Spiel Mini 20 kockás piramisát építgette, 15 hónapos korához mérten igen ügyesen. Bár még csak mi ismerjük fel a szavait, a dobókockára egyértelműen a "totta" (kocka) szót használta, mielőtt valamikor meglepetésszerűen átváltott volna a "bobó" (dobó) szócskára. Ja, és naponta néhányszor előáll a "gyádé" (játék) követeléssel, ami nem a korosztályának megfelelő kis játékokat jelentik, hanem kizárólag Miska vagy Apa játékait…

Akadtak Borcsa-specifikus apajátékok is: Miska például nemigen tudta értékelni a Bunte Runde elemeit, míg a másfél éves kora felé közeledő kislány szívesen eljátszogatott vele - és az apjával - januárban. Bár a doboz kisebbekre szabott, állatfigurás korongokat és nagyobbaknak való faformákat egyaránt tartalmaz, ő ellentmondást nem tűrően az utóbbiakkal akart foglalkozni. Remekül meg is felelt az afféle kihívásoknak, amikor a kezembe vettem egy ovális elemet és kértem tőle a többit, színenként, vagy egy piros elemet, és kértem a többi pirosat. Bár bátyja sem kutya, úgy érzem, mintha logika terén még őt is lepipálná a kiscsaj. Gyorsan megpróbál felzárkózni, az biztos.

Január végi estén történt, hogy amíg Miskával a kockadobálós Hupikék törpikék társasjátékot játszottuk, Borcsa a többi törpikét pakolgatta ki és be azok megfelelő formájú helyére a dobozban.

A társasjáték ipar egyre nagyobb virágzását éli, így gyakorlatilag egy teljes, új kulturális ágazat alakult ki, amit ezért sokan a könyv- és filmiparhoz hasonlítanak. Vannak befutott szerzők és kiadók, minden országnak saját szakmai díjai vannak, és nagy fesztiválokon, vásárokon gyűlnek össze révről-évre a játékok szerelmesei. Ahogy a film- és a könyvkultúra rendszeresen összefonódik, sikerregényekből készülnek blockbuster mozik, és sokszor egy-egy mozgófilmet adaptálnak bestseller reményű könyvekké, úgy egyre gyorsabban zárkózik föl a társasjátékok világa. A nagy márkának számító történeteknek már szinte mind vannak saját játékaik, elég ha csak az olyan klasszikus fantasykre gondolunk, mint a Gyűrűk Ura (a legismertebbek a War of the Ring, a LOTR: The Card Game, vagy a Knizia féle Gyűrűk Ura), a Lovecraft Cthulhu-legenda (Arkham Horror, Elder Sign, Witch of Salem) vagy épp az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Trónok Harca (Battles of Westeros, valamint a Trónok Harca táblás és kártyajáték). Lehetne sorolni még rengeteg klasszikust, amit elért a társasjáték adaptáció, akár a Dűnét, a Drakulát vagy a Három testőrt megemlítve, de kevés olyan nagyszerű irodalmi-társasjáték látott eddig napvilágot, mint a Ken Follett díjesőben úszó történelmi regényeiből készült Pillars of Earth és a folytatásként aposztrofálható World Without End.

Pillats of Earth – A katedrális

 Mindkét játékot egy összeszokott szerzőpáros, Michael Rieneck és Stefan Stadler jegyzi, akik saját bevallásuk szerint különös kihívást láttak a népszerű könyvek „társasjátékosításában”, miközben igyekezték az adaptációk minden rákfenéjét kiirtani játékukból. A magyarul Katedrális címen megjelent történet a XIII. századi Angliába kalauzol el minket, ahol a királyi és egyházi intrikák közepette épül a középkori Britannia leghatalmasabb temploma. A játékosok építészek bőrébe bújnak, és a céljuk, hogy szakértelmüket bemutatva a lehető legnagyobb hírnévre tegyenek szert. A feladataink közt van az erőforrások beszerzése, amire munkásainkat kell beosztanunk, a különféle mesteremberek felfogadása és gyakran magunknak is fel kell keresnünk a királyi udvart, a helyi rendházat vagy a bíboros otthonát.

A játék egyik érdekessége, hogy magára a katedrális épülésére nincs befolyásunk, hiszen hat fordulóban mindenképp felépülnek az épület egyes részei, mi csak a kitermelt nyersanyagokat tudjuk mestereinkkel győzelmi pontokká alakítani. Szobrokat faragtatunk, falakat huzatunk fel vagy éppen önttetünk, a lehető legjobban kihasználva lehetőségeinket. Amíg folyamatosan ezekkel kalkulálunk, számolgatjuk, hogy is lesz a legkifizetődőbb, addig minden körben igyekszünk a vidék regényből ismert fontos embereinél kulcsolni, és erre is egy igazán különleges mechanizmussal rukkoltak elő az alkotók. Minden játékosnak van három építészfigurája, amelyeket egy vászonzsákba rakunk, majd a kezdő játékos sorra húz belőlük. A kihúzott színhez tartozó játékos eldöntheti, hogy fizet és fölhasználja az építész figuráját, vagy passzol. A döntés azért nehéz, mert az elsőnek kihúzott bábú fölhasználása 7 aranyba kerül, a második 6-ba, a harmadik 5-be és így tovább. A passzolt figurákat a játékosok később sorban kiküldheti ingyen, de az igazán fontos helyszínekre időben oda kell érni, az igazán égető kérdés, hogy ez mennyit ér meg nekünk. Az építészeinkkel szerezhetünk további munkásokat és mestereket, felkereshetjük a királyt az adó elengedéséért, vagy éppen a bíboros oltalmát kérhetjük a zavaros időkben.

A Pillars of Earth nagyszerűen használja a munkáslehelyezős mechanikát egy két körös rendszerben, mindezt megfűszerezve a regényből ismert karakterekkel és eseményekkel. Jól elegyednek a jól bevált játékelemek és az ötletes, újító megoldások, így nagyszerűen működik családi és gémer játékként is, nem is csoda, hogy a játékot szinte minden fontosabb díjra jelölték. Mindenképp meg kell említenünk mindkét játéknál grafikai munkát, ami szó szerint lélegzetelállító! A festménynek is beillő tábláért és kártyákért Michael Menzel felel (többek közt az ő munkáit csodálhatjuk a Dominion-ban, Stone Age-ben vagy a Thurn und Taxies-ban, hogy tényleg csak kapargassuk a hatalmas és páratlan munkásságának csúcsát), aki minden ecsetvonásával tökéletesen idézte meg a középkori Kingsbridge vidékét.

World Without End – Az idők végezetéig

A Pillars of Earth hamar nagy siker lett a játékosok körében, és az eredeti regény rajongóit is közelebb hozta a társasjátékok világához, így kérdés sem volt, hogy hamarosan Ken Follett következő regényéből is hamar megszületik a társasjáték változat. Az idők végezetéig csak részben tekinthető folytatásnak – a regény és a társasjáték változat egyaránt -, hiszen a történet maga 200 évvel később veszi fel az események fonalát Kingsbridgeben. Az idő átformálta a várost, és a világot egyaránt, az ismert szereplőknek csak távoli leszármazottai élnek a vidéken, és az Európát megmételyező Fekete Halál is gyorsan közeledik a kontinensről. Ehhez mérten a társasjáték változat is igyekezett a regény történetéből egy szintén újszerű, mégis kicsit ismerős világot teremteni, ami méltó „folytatása” lehet sikeres elődjének.

Az alapötlet itt is egy gazdasági jellegű erőforrás menedzsment, ahol több célunk és kötelezettségünk között próbáljuk a lehető legpraktikusabb utat megtalálni, mégis a két játék hasonlósága ennyiben ki is merül. Kikerült a kétfordulós munkáslehelyezés, ehelyett kaptunk egy 12 lapból álló akciókártya paklit, amelyből minden körben kiválasztunk egyet, amit érvényesíteni szeretnénk, és egy másikat, amit eldobva már teljesen kizárunk az adott fordulóra (ebből négy van minden partiban, amit hat kisebb körre osztunk, így fogy el a tizenkét lapunk minden fordulónkban). Ez az játékötlet nagyon komoly tervezést kíván meg a játékosoktól, hiszen előre ki kell találnunk melyik hat akcióra lesz szükségünk, és sokszor vész esetére is kell készülnünk alternatívákkal. Az akciókkal lehetőségünk van nyersanyagokhoz jutni, a városba tervezett épületek fölhúzásában segédkezni, a piacon üzletelni vagy éppen többek közt imádkozni. Ez utóbbinak fontos szerepe van hiszen ez az egyik útja hogy Vallásosság tokenhez jussunk, amire nagy szükségünk lesz a fordulók végi közterhek lerovásához. Minden ilyen szakasz végén a játékosoknak meg kell etetniük a családjukat két gabona visszaadásával (most biztos sokaknak az Agricola ugrott be), ki kell fizetnünk a dobókockával meghatározott királyi adót aranyban, és az említett vallásosság tokenből kettővel bizonyítanunk kell az egyház felé is minden alkalommal. Amennyiben ezeket nem tudjuk teljesíteni, kénytelenek vagyunk győzelmi pontokkal bűnhődni és a megfelelő hátráltató büntetést magunkra vállalni a következő szakaszra, így kénytelenek vagyunk Koldulni, a Királyi bíróság elé állni vagy Bűnbánatot bemutatni. Sokszor érdemes kalkulálni ezekkel a büntetésekkel, mert lehet, hogy a „templomi ima” elmulasztásával föl tudunk húzni egy házat a városban, ami végső soron több hasznot hozhat, mint, amit a büntetéssel elvesznek tőlünk.

A World Without End-ben is bőséggel vanak a regényre utaló esemény kártyák, azonban ezek itt a külső események befolyásán kívül egy újabb szerepet kaptak. A kezdő játékos húz egy lapot az aktuális forduló paklijából, végrehajtja az eseményt, majd irányítottan le kell helyeznie a táblára. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a lap négy sarkában látható javakat a megfelelő irányba ülő játékosok kapják meg, valamint a lapon látható kis nyíllal megszabja, hogy 0-tól 3-ig hányat lép a tábla Kegy sávján, amin különböző plusz győzelmi pont és anyagszerzési lehetőségek láthatóak. Mint eddig, itt is nagy a dilemma, hogy a lap forgatásával kinek mit osszunk, sokszor a Kegyek nyújtotta lehetőségek is bezavarnak a döntésünkbe.

Ha ez még nem lenne elég, a játék felétől beköszöntenek a pestis sötét évei, amit a tervezők nem csak a különösen gonosz eseményekkel idéztek meg, hanem külön lehetőségünk van a Kingsbridgei betegek gyógyítására. A játék elejétől gyűjthetünk orvosi szakértelmet jelző könyvecskéket, amelyekkel a körönként megbetegedő helyieket gyógyíthatjuk, ha megvan hozzá a megfelelő mennyiségű szaktudásunk, ezzel szintén győzelmi pontokhoz és hálaajándékokhoz jutva pácienseinktől. A járvány berobbanását és a lassanként elcsendesedő pusztítás és az ellene folytatott küzdelem is nagyon jól beleillik a mechanikába és a tematikába, érdemes mindenkinek odafigyelnie a sok építkezés közepette a betegek ápolására.

Két nem mindennapi társasjátékról beszélünk, amit bizton állíthatok, nem csak Ken Follett olvasói fognak élvezni, hanem minden játékos kedvű ember. Mert egyszerűen mindkét játék nagyon jól működik! Kiválóan összecsiszolt mechanizmusok és ötletek, egy varázslatos történelmi kor, mindezt Menzel csodálatos tálalásában, könnyű beleszeretni mindkét játékba. Az irodalom nagyon jól megfér a társasjátékokkal, és sokkal kellemesebben lehet kezelni ezeket a játék adaptációkat, mint a sokszor szidott filmes változatokat, csak az a fontos, hogy a tervezők ne a téma hátán akarják elvinni az egész projektjüket, hanem maguk is dolgozzanak meg kétszeresen a sikerért.

Mindenhol keressük a hazai ízeket, így az irodalmi társasjátékokban is, szerencsére már van egy Piszkos Fred-ünk, amiről legközelebb olvashattok kicsit bővebben, viszont addig is szeretnék minden olvasót megkérni, hogy kommentben írjátok meg bátran milyen könyv játékváltozatát próbálnátok ki, és melyik az a regény, aminek hiánya már nagyon égető a társasjáték piacon! Gyertek, beszélgessünk róla, és a végén még lehet, hogy ötletet is adunk valakinek a jövő sikerjátékához!

Októberben az Essenből hazahozott Obstgärtchen (Kis gyümölcsöskert) olyan nagy sikert aratott, hogy bár eredetileg más terveim voltak, végül úgy döntöttem, karácsonyra beszerzem Miskának az "eredeti", "nagy" változatot, Anneliese Farkaschovsky 1986-os játékát, amelynek sikere nyomán a gyümölcsöskert Németországban franchise-zá nőtte ki magát számos kis játékkiadvánnyal, de még mesékkel is ellátva az apró rajongókat.

A LogicBox 1 és 2 után íme, egy másik logikai egyszemélyes játék a rendkívül termékeny tervezőtől, Reiner Kniziától! Ezúttal városnegyedeket fogunk építeni…

A 2010-es év játéka Dixit mára már tényleg az igazi klasszikusok közé került, és több száz cikk született róla, hogy milyen egy különös és egyedülálló társasjáték is (mi is kivettük a részünket a blog indulásakor). Egy idő elteltével azonban a kezdeti lelkesedés mellé történetek, újdonságok és tapasztalatok társultak, amelyek számomra színesebbé és sokkal meghatározóbb játékká tették a Dixitet, most ezekről szeretnék nektek mesélni egy kicsit.

A Dixit-re sokan mondták, hogy tökéletes játék azoknak, akik nem szeretnek játszani. Ezzel annyiban nem értek egyet, hogy szerintem nincsen olyan ember, aki ne szeretne játszani, inkább csak olyan, aki nem szokott, vagy akinek rossz tapasztalatai vannak az „asztali játékokkal” kapcsolatban. A MENSA HungarIQa Köki Terminálba szervezett társasjátékos fesztiválján sok modern társasjátékokkal csak ismerkedővel volt alkalmam találkozni, mégis a legpozitívabb visszacsatolást egyik ismerősöm kislányától kaptam. Amikor megérkeztek teljesen belefúrta magát apukájába, fél méternél messzebb nem is merészkedett tőle. Az ismerősömnek azonban egy fontos találkozója lett volna a közelben, de a kislány csak nem szakadt le róla, így mondtam nekik, hogy játsszunk valami gyorsat. Előkerült a Dixit, az apuka kénytelen-kelletlen beszállt egy gyors partiba, és ekkor lassan megtörtént a csoda. A kislány körről-körre jobban feloldódott, egyre cifrábbakat mesélt és a végén a pakli elfogyása után is folytatta volna szíve szerint a játékot. Ezután már nyugodtan elengedte siető apukáját, és érdeklődve vetettük bele magunkat vele két másik családi játékba, a következtetésre épülő, kincsvadászos Tobago-ba és a szintén Év játéka díjas, Scrabble reformer Qwirkle-be.  A történet különlegessége, hogy az abszolút tapasztalatlan kislány a Qwirkle-re nem csak hamar ráérzett, de gyakorlatilag az első partijában rommá vert minket! Egy a játékot ismerő, felnőtt pár, és én, mint tapasztaltnak mondható gémer, csak úgy pislogtunk, hogy húz el Dixitben „meglágyult” ellenfelünk, de nekem sokkal többet jelentett az, hogy még egy emberben éleszthettük fel a játék örömét. Mert mindenkiben ott van ez, szinte ösztönösen, csak a megfelelő emberek és játék kell, hogy a felszínre törhessen. Abban mindenképp igaza van a játék méltatóinak, hogy a Dixitet nagyon könnyű megszeretni, és megszerettetni, és az egyik legjobb bevezető a modern társasjátékok színes világába.

A másik különleges tapasztalatom a Dixittel szintén a gyerekekhez kapcsolódik, ugyanis egy nagyszerű kezdeményezésnek köszönhetően a játék az általános iskolákba is eljutott. Szinte ragyog az osztályterem polcán a sok butus, retró társas között, nem is csoda, hogy ez kerül elő leggyakrabban a napköziben, vagy rossz idő esetén a nagyszünetben. Az egyik tanítónővel beszélgetve megtudtam, hogy sztereotípiáimmal ellentétben a Dixittel főleg a fiúk szoktak játszani, játékról-játékra tökélyre fejlesztve az ideális mesélést, óriási pontszámokkal zárnak nap, mint nap. Sok helyen jogosan szorgalmazzák, hogy a társasjátékoknak az oktatás szerves részévé kell válniuk, és a Dixit különösen alkalmas rá, hogy a teljesen lecsupaszított, absztrakt logikai játékok mellett a kreativitást igénylő játékok is elnyerjék létjogosultságukat az iskolákban.

A tapasztalatok mellé szeretnék pár rövid hírrel szolgálni a Dixit szerelmeseinek, hiszen az első kártyás kiegészítés, a Dixit 2 és a bővített szabályrendszerű alapjáték, a Dixit Odyssey után újabb mesélős, asszociációs játékokkal folytatódik a francia sikerszéria!

Az első – kisebb meglepetésnek számító – megjelenés a Dixit 3, ami elődjéhez hasonlóan 84 új, megszokottan szürreális Dixit kártyával örvendeztet meg minket, ezúttal a belga művész, Xavier Collette fantasztikus illusztrációival. A másik újdonság (amiről már Nürnberg kapcsán Lacxox hírt adott) azonban már formabontóbb, hiszen a Dixit Jinx esetében az új tervezőtől egy teljesen különálló alapjátékot kapunk, ismerős motívumokkal, de egy teljesen megújított játékmenettel. A játék kártyái ezúttal nem szürreálisak, hanem inkább az absztraktba hajlanak, ezekből kell kiterítenünk egy háromszor hármas játékteret. A játékosok egyike itt is mesélővé változik, aki húz egy „pozíció kártyát”, ami megmutatja neki, hogy az alakzatban lévő lapok közül melyikről kell mondania valamit. Szokás szerint lehet, történet, dal vagy akár egy szó, azonban itt a játékosoknak a gyorsaságuk is fontos, hiszen, aki először mutat rá a megcélzott kártyára, az kap egy pontot, majd fölveszi a mesélő szerepét. Viszont, ha senki nem mutat a megfelelő kártyára, akkor a mesélő egy pontot veszít. A Dixit Jinx szokás szerint pofon egyszerű, mégis elődjeihez hasonlóan egy igazán jó, hangulatteremtő parti játék született.

Az ember keveset lát abból, hogy az óvodában milyen játékokkal játszik a gyereke. Miska társasozós fejlődésének így van egy fontos ága, amelyről keveset tudok, de azért igyekszem megfigyelni. Azt például látom, milyen társasjátékok vannak a polcokon - leginkább semmilyenek (a májusban megismert Make 'n' Break a nagycsoportosoké volt, nekik is való). Ezért aztán szívesen segítenék, amikor a szülők körében a csoportnak vásárolandó karácsonyi ajándékokról esik szó.

Bár felnőtt fejjel túl sok élvezetet nehéz találni benne, gyerekkori emlékek is arra ösztönzik az embert, hogy igenis néha üljön le játszani a fiával olyan játékokat, amelyeknek az indiai Kígyók és létrák jelenthetik az alapját: dobunk kockával, lépünk a dobásnak megfelelően, az elért mezőn esetleg végrehajtjuk a mezőhöz kapcsolódó utasításokat, ha vannak ilyenek, majd aki előbb végigjut a kanyargós útvonalon, az nyer. (Zárójeles megjegyzés: sokan a felnőttek közül azért nem ülnek le társasozni egyáltalán, mert azt gondolják, a társasjáték egyenlő az effélékkel, a Ki nevet a végén?-nel és társaival).

A páros játékoknál már szóba került az egyik legnagyobb második világháborús játékcsalád, a Memoir ’44. A normandiai partraszállást és a nyugati hadjáratot bemutató küldetések sikerével egyértelművé vált, hogy csúcsminőséget képviselő Days of Wonder bővítéseivel lehetőséget fog nyújtani a teljes Világégés végigharcolására. Most ígéretemhez híven bemutatom ezeket a jobb és rosszabb kiegészítőket, hogy minden katonás lelkű társasjátékos megtalálja a neki valót!

Elsőként jött a Terrain Pack, ami nevéhez híven a terep adta lehetőségeket igyekezett minél jobban kiszélesíteni. Az új vidékeken a mozgást megkönnyítő utak, stratégiailag fontos vasutak, bevehetetlen hegyek, tavak, épületek a világítótoronytól kezdve, a temetőn át a radarig mind-mind külön hexát kaptak. Néhány speciális egység mellé bekerültek a filmekbe illő titkos akciók, így némely küldetésben szabotálnunk kell német gátakat és vonatokat, vagy éppen egy fogolytáborból kell kiszabadítanunk embereinket. A különböző tereptárgyak rengeteg lehetőséget hordoznak magukban, mégis a Terrain Pack-nél érezhető legjobban, hogy kidolgozatlanok a szabályok. A szerző jóformán ránk hagyja, melyik épületnek milyen szerepet szabunk, és a szabályfüzethez csatolt négy küldetés is borzasztóan kevés.

Ugyanebben az évben már jött a második bővítés, az Eastern Front, ami már sokkal erősebbre sikerült elődjénél. A keleti fronttal együtt megkaptunk minden ide tartozó elemet, a behavazott faluk, befagyott folyók, sártenger és természetesen a teljes szovjet hadsereg figurakészlete. Az orosz vidék és hadviselés specialitásai nagyon jól át lettek ültetve a szabályokba és a küldetésekbe, így külön öröm harcba szállni a finn síelő alakulatokkal, megfontolni, hogy rámerészkedjünk e- a befagyott Gniloj-Tikics jegére, vagy kifüstölni a Sztálingrádi mesterlövészeket. A politikai komisszár szabálynak köszönhetően a szovjet játékos döntéseit félelmek között, egy körrel előre kénytelen meghozni, ami szintén súlyos áldozatokba kerülhet az orosz hidegben.

Az új hadszíntér sikerére jött egy újabb sereggel a Pacific Theater, ami a csendes-óceáni harcok megvívására ad lehetőséget. A japán császár katonái a helyi barlangok ismeretével és fanatikus harcmodorukkal próbálnak küzdeni az amerikai rombolókkal támogatott tengerészgyalogosok ellen. A fülledt dzsungelekkel, bambusz kunyhókkal és rizsföldekkel borított szigeteken dúló harcokhoz egy-egy specifikus szabályt kapunk, viszont a kiegészítő erejét a küldetések és kivitelezés hangulata adja, nincsenek benne olyan erős ötletek, mint például az Eastern Frontban.

Menetrend szerint jött az új kiegészítő, az Air Pack, ahol Richard Borg valami igazán újat akart adni, mégis a Memoir sorozat legnagyobb félresiklása lett belőle. Az alapötlet remek, hiszen így a repülők nem csak kártyaként, hanem teljes valójukban berepülhetnek a harcmezők fölé, mégis a megvalósítás az első csata után eloszlatta a reményeimet. A repülők egy külön lappal hozhatóak játékba, folyamatosan mozgatnunk kell és bombázhatja azokat az egységeket, amelyek fölött átrepült. A kör végén a pozíciója alapján a gépek veszélynek teszik ki magukat a szomszédos városok, tereptárgyak és ellenséges egységek után, ezek után kell dobnia, és így eshet ki a játékból. A repülők a kiegészítőben teljesen külön síkon mozognak, effektív nem lehet őket lelőni, csak a közelségünkkel „veszélyeztetni” őket, és folytonos mozgatásuk összességében több erőnket vonja el, mint amennyire az offenzívánkat támogathatja (és ezzel a blitzkrieg potenciálját veszi semmibe a kiegészítő).

A gyengécske bővítmény után visszatértek a jól bevált hadsereg kiegészítőhöz, így jött a Mediterranean Theater, ahol már az észak-afrikai brit csapatokkal is küzdhetünk a sivatag olajkészleteiért. A kopár vidékhez csak pár sivatagi tereptárgy jár, homokdűnék, meredélyek és kiszáradt vádik, mégis az egyik különlegessége az észak-afrikai harcoknak, hogy nyílt színen kell taktikáznunk, sokszor teljes tankfrontoknak kell nekirontanunk, hiszen nem bújhatunk meg az erdőkben és falvakban. Itt is a terephez szabott szabályok finomítják a dolgot, valamint kapunk külön tankelhárító figurákat, amelyek gyakorlatilag csak kicsit látványosabbá tesznek egy-egy aknavetős brit egységet, akik különösen hatékonyak Rommel Tigrisei ellen. A sivatagi harcok erőssége egyértelműen a nyílt terep miatt megváltozott hadviselés és az a bizonyos hangulat, amit majd minden Memoire ’44 játék magán hordoz.

Kicsit előreugorva, 2010-ben jött az eddig megjelent utolsó „dobozos” kiegészítő, a téli hadviselés viszontagságait megerősítő Winter Wars. A dolog azonban kicsit csalóka, hiszen míg az eddigi kiegészítők külön is bevethetőek voltak, addig ez inkább az Eastern Front bővítésének tekinthető. A tereptárgyak ugyanúgy behavazott tájakat ábrázolnak, pár havas úton és vasúti sínen kívül csak a Keleti front elemeiből kapunk többet, ha egy nagyobb téli csatához szükségünk lenne a sok-sok hexára. A kiegészítőben helyet kapott egy úgynevezett Breakthrough kártyapakli, ami egy másik táblás kiegészítőt segít ki, ahol a szokott táblaméret dupláján harcolhatunk, sokkal több szerepet adva az előrenyomuló mozgatásnak. Van egy téli akció paklink is, ami pár időjárási viszonyt imitáló szabállyal idézi meg a hidegben vívott harcok nehézségeit, így küldhetünk ellenfelünkre jegyes utakat, fagy ölthetnek katonáink fehér kamuflázst. A kiegészítő mérlege sajnos rossz irányba dől nálam, hiszen az ember nagyon úgy érzi, hogy a plusz hexák és az egyik pakli kártya csak a Breakthrough kiegészítő támogatására jött ki, hogy az ottani havas küldetésekhez legyen elég tér elemünk. A téli akciólapok és szabályok javítanak csak az összképen, ezek szerintem nagyon hangulatosak, de visszás, hogynyugodt szívvel hozzácsomagolhatták volna az Eastern Front kiegészítőhöz.

A dobozos kiegészítők mellett a Days of Wonder előrukkolt egy Térkép sorozattal is, ahol két előre elkészített overlord (két normál tábla szélességű arcvonalon vívott csata) küldetéseket harcolhattunk végig. A térképek számomra borzasztó poszter papírra nyomtatott táblákat ábrázolnak, amelyekre már nem kell hexákat fölpakolnunk, csak az egységeinket kell a megjelölt helyekre fölraknunk. A kiadott négy overlord térkép mindegyikéhez járt valami kis különlegesség, az „instant” előpakolás mellett ezek szólnak igazán a térkép sorozat mellett. Az elsőben, a Hedgerow Hell-ben, kis ellátó teherautókat kapunk, amelyekkel a leharcolt egységeinket tudjuk felgyógyítani, egy-egy teherautó figura levételével. Másodikként érkezett a Tigers in  the Snow, amiben egy-egy legendás Tigris tank figura található, ami a harcban erősebb, de a védelme az igazi, hiszen ellenfelünknek minden találatát újra kell dobnia, és ha ilyenkor gránát jön ki, csak akkor tudja megsemmisíteni az egységet. Következett a Sword of Stalingrad, amiben ezúttal nem figurát, hanem egy pakli városi harc kártyát, ami a Winter Wars téli lapjaihoz hasonlóan működik, és a háztól-házig való küzdelem hangulatát erősíti meg. Az eddig megjelentek közül utolsóként futott be a Disaster at Dieppe, amiben egy partraszállásos és egy sivatagi küldetéshez kapunk két féle igen erős figurát, egy katonai dzsippet és egy féllánctalpas járművet.

És végül, de reméljük nem utolsósorban meg kell említenem a Memoir ’44 brand egyik legjobb kiegészítőjét, a Campaign Book-ot! Igen, nem teljesen kiegészítő, hanem inkább egy új szabálykönyv és küldetés füzet, mégis annyi új élményt ad, amit elsőre ki sem néztem belőle. A könyvünkben három nagy kampányt harcolhatunk végig, amelyek 3-5 kisebb csatasorozatból állnak össze. A küldetéseket különleges szabályokkal fűzte össze a szerző, tehát komoly befolyással van a harc eredménye a következő ütközetre, és a végső győzelemre is. A három kampány Franciaország lerohanását, Normandia visszafoglalását, illetve a keleti fronton a Barbarossa hadműveletet eleveníti meg, mindegyikben az adott történelmi helyzet fűszerezi a szabályokat. Tehát, ha nem csak a világba akarunk össze-vissza csatákat vívni, hanem összefüggő, nagyobb hadmozdulatokat akarunk vezényelni, akkor a Campain Book kiváló választás, borsos ára ellenére tényleg nagyszerű élményt nyújt a Memoir ’44 szerelmeseinek. A sikere nagy volt, így már meg is jelent a Campaign Book 2. kötete egy-egy új kampánnyal a Csendes-óceán szigetein, Lengyelországban és Normandiában, összesen 46 új küldetéssel, ezt is mihamarabb ki fogom próbálni.

Remélem, hogy a hosszúra nyúlt bemutatóban minden Memoir ’44-et és más háborús játékot kedvelő megtalálta a számára hasznos információkat, hiszen ez az a társasjáték család, ahol az óriási kiegészítő választék gyakran kedvét szegi az érdeklődőknek. Az alapjátékot egy idő után mindenképpen érdemes bővíteni, hiszen sokkal változatosabb és sokrétűbb csatákat vívhatunk, de nem érdemes túlzásokba esni, mert egy idő után már a játék alap mechanikája nem bírja el a sok ráaggatott változtatást. Kezdésnek választható legjobb kiegészítő egyértelműen az Eastern Front, ebben kapjuk azt hiszem a legtöbb újítást és ötletes küldetést, a gyakorlott harctéri rókák pedig a Campaign Book-ban fogják a legtöbb örömüket lelni!

Évekkel ezelőtt lelkes vásárlója voltam a Logika magazinnak, amely változatos nehézségű és típusú logikai fejtörők sorát kínálta minden hónapban. Azóta sem teljesen tudtam megérteni, hogy a játékboltokban kapható, sok ezer forintos, pár tucat feladványt tartalmazó játékok miért is számítanak a játékiparban olyan sikerágazatnak, hogy ilyen mennyiségben jelennek meg az újabb és újabb dobozok (nem beszélve arról, hogy ezek a játékok mennyire a számítógépre, vagy újabban még inkább okostelefonra valók). A titok persze valahol mégiscsak a komponensek attraktivitásában lehet, jóleső érzés a színes, műanyag izéket tologatni, rakosgatni addig, amíg elő nem állt a feladvány által megkívánt helyzet.

A LogicBox azonban ezt az élményt sem adja meg: egy-egy ilyen, a térrel meglehetősen nagyvonalúan bánó dobozban 6-6 darab fényes kartonlap és egy letörölhetően író filctoll található (ezek átlósan helyezkednek el a rém fölösleges, ám látványos kockadobozban). Mi az akkor, amiért mégis érdemesek lehetnek a figyelmünkre? Embere válogatja; én speciel azért szereztem be az első két dobozt (három jelent meg), mert azokat Reiner Knizia tervezte, ami számomra jó óment jelent, és hozzátehetem, hogy bár a fejtörők újságjánál drágább, azért a műanyag vacakokkal ellátott játékoknál olcsóbb kiadványról van szó.

Egy kisebb szünet után egy nagyon fontos társasjátékos témával szeretnék foglalkozni, mégpedig, ahogy a cím is elárulhatta, a különböző játék kiegészítőkről lesz szó. Elég megosztó a témakör, hiszen sokan pártolják és ellenzik a társasjáték bővítéseket, valaki szerint csak egy újabb rókabőr lehúzása egy jó márkanevű játékról, mások szerint pedig egy-egy kiegészítő rengeteg új színt és élményt tud vinni a szeretett játékba. Mindkét tábornak igaza van valamiben, és játéka is válogatja a bővíthetőséget, így a legjobb lesz, ha sorra vesszük a legnépszerűbb társasjátékok kiegészítőit!

7 Wonders: Leaders

A 7 Wonders, avagy a 7 Csoda az utóbbi idő legtöbbet díjazott és legnépszerűbb játéka, de mivel aránylag friss megjelenésűnek számít, ezért eddig „csak” egy kiegészítője, a Leaders - Vezetők jelent meg (eltekintve a promóciós mini-kiegészítőkről, mint például Manneken Pis-t és a Catan szigetét ábrázoló csodákról, amelyek azonban sajnos boltban nem kaphatóak). A 7 Wonders önmagában is egy változatos játék, a különféle képességű csodák, és a lapjárás is mindig más stratégiát kíván meg, viszont a rengeteg újrajátszás miatt mindenki örömmel keverte bele a Leaders lapjait.

A ókori civilizációk versengéséhez a Leaders-ben egy teljesen új játékelemet kapunk a címadó Vezető kártyákkal. A játék elején minden játékos húz négy vezető lapot, amelyen az ókor olyan nagy alakjai láthatóak, mint Nagy Sándor, Arkhimédész vagy Imhotep. Az alapjátékból jól ismert módszerrel kiválasztjuk és továbbadjuk a hadvezéreket, uralkodókat és tudósokat, majd amikor összeállítottuk a vezéreinket következik a toborzás. Minden kor elején sorra kerül egy ilyen fázis, amikor pénzért kirakhatunk egy vezető lapot, amelyek mind különféle előnyökkel ruháznak föl minket. Vannak egészen egyszerűek, amelyek pénzt, győzelmi pontot vagy egy tudományos ikont adnak, és vannak olyanok, amelyek egyedi lehetőségeket biztosítanak a továbbiakban. Példának okáért Arisztotelész minden tudományos sorunkért plusz három pontot ad, Tomirisz a ránk mért vereségeket hárítja ellenfelünkre, Vitrivius pedig az ingyenes építések után fizet minden alkalommal két aranyat. Ezeken kívül 33 másik vezetővel kalkulálhatunk, amelyek szintén változatos kombinációkban frissítik fel a jól ismert játékmenetet. A Leaders kiegészítőhöz tartozik még egy Róma csoda lap, aminek birtokosa olcsóbban tud több vezető lapot kijátszani, valamint a négy új céh lap némelyike is az új karakterekhez kapcsolódik.

A 7 Wonders: Leaders olyan, amilyennek egy ideális társasjáték kiegészítőnek lennie kell! A vezető lapok meghozták a kellő csavart és újítást, új változókat is belevitt a számításokba, ugyanakkor az eredeti játék taktikai elemei sem szorultak háttérbe. A francia tervező, Antoine Bauza és a kiadója összesen hét kiegészítőt ígértek, ezek közül a másodikat, a Cities-t májusra várhatjuk, ebben a hírek szerint helyet kap két új csoda, rengeteg lap, különleges fekete kártyák, nyolc játékos és páros harci lehetőségek.

Catan telepesei: Tengeri utazó; Lovagok és városok

A Catan telepesei sokaknak az első komolyabb társasjáték élményt jelentette, így valószínűleg ennek kapcsán ismerkedtek meg legtöbben a kiegészítő fogalmával. A Catan szabályai a gyakorlott társasjátékos szemünknek mára olyan egyszerű, mint a bot, így a bonyolításnak szánt bővítések nélkül már nem is szoktunk nagyon játszani, viszont szerintem fontos, hogy a kezdők milyen sorrendben ismerkednek meg velük.

A Tenger utazói jelent meg elsőként, és a szerző, Klaus Teuber másik két játékaihoz, a szintén sikeres Anno 1503-hoz és a kevésbé sikeres Entdeckerhez hasonlóan a földrajzi felfedezéseket keverte az ismert cserekereskedelmi mechanizmushoz. A sziget kikötőiből kiépíthetünk tengeri útvonalakat hajóinkkal, amelyekkel újabb szigeteket fedezhetünk föl, hogy termékeny területein újabb településeket alapítsunk. A szabálykönyv többféle játékvariánst kínál, így lehet különböző összeállítású szigetvilágot meghódítani, egy-egy plusz szabállyal kiegészítve a játékot. A kiegészítő szabályai nagyon egyszerűek, új bonyodalmat csak a vízen vívott verseny nyújt, ami lényegében ugyanúgy a termékeny területek megszerzéséről szól, mint az alapjáték.

A Lovagok és városok már összetettebb kiegészítőnek tekinthető, sokkal több lehetőséget nyújt, mint a tengeri kaland. A történet szerint Catan szigetét barbárok fenyegetik, ezért a fejlődő telepesek kénytelenek lovagokat állítani otthonuk védelmében. A fejlődő városok már kereskedelmi anyagokat is előállíthatnak, ércből pénzt vernek, fából papírt és gyapjúból szövetet készítenek. Az új anyagokból fejleszthetjük a gazdaságunkat, illetve áldozhatunk a tudományoknak és a politikának, amivel később fejlesztés kártyákhoz juthatunk. Minden körben három különböző kockával dobunk, egy natúr és egy piros színű számozottal, valamint egy különlegessel, amin a három hatalmi ág színe, illetve a barbárok hajói láthatóak. Úgy juthatunk a tematizált speciális lapokhoz, ha az adott színű szimbólum mellé a piros kockával a fejlettségi szintünkkel egyenlő vagy kisebb értéket dobunk. Minden szint kiépítéséhez egyre több kell a megfelelő kereskedelmi anyagból, míg a hatodik szinttel egy-egy metropoliszt is kiépíthetünk, ami szintén extra pontokat jelent a játék végén. A kalózhajó jel dobására a barbár hajók közelednek a sziget partjaihoz. Ennek elhárítására lovagokat képezhetünk és állítunk csatasorba, hiszen a sziget megmentője minden támadásnál pontokat gyűjthet. Az új kereskedelmi anyagok, a felosztott fejlesztések, és a katonák igen sokrétűvé teszik az amúgy egyszerű játékot.

Mi a családban annyira megszerettük a kiegészítőket, hogy mostanában már szinte csak mindkét kiegészítővel megtoldva játsszuk a Catan telepeseit, rutinos játékosoknak sokkal jobban élvezhető lesz így a szerencsére épülő cserekereskedelmi játék. Ellenpontként kell megemlítenünk a régi és az új kiadás kompatibilitási problémáit, ugyanis az első kiadás fa figurái és játékelemei közel sem tökéletesen passzolnak második generációs, műanyag figurás Catan kiadással. Ma már csak az új verzió kapható az alapjátékból és a két kiegészítőből, viszont a legtöbb embernek még a „kis, fa templomos” kiadás van meg, így ha a teljes értékű élményt szeretnének, kénytelenek vagyunk az új Catant is beszerezni (vagy egy fafigurás kiadást vadászni az apróhirdetések közt…). Lehet, hogy ezzel a Piatnik az alapjáték eladását akarta növelni, vagy csak az európai piachoz akart csatlakozni, mindenesetre sokan átkozódtak, és túrták a boltokat egy-egy régi típusú kiegészítő után.

A Catan telepesei és a 7 Csoda a múlt és a jelen két legnagyobb sikere, persze ez csak a jéghegy csúcsa. Ott van még rengeteg, kiegészítőkben tobzódó, népszerű társasjáték, mint a Carcassonne vagy a Dominion, de ezekről csak legközelebb…

Október Essen és a nagy nemzetközi játékvásár ideje. Négynapos (két nap utazás, két nap a vásáron) kint tartózkodásom idejére annyi találkozót beszéltem meg, annyi standot kellett végigjárnom, hogy csak a második nap vége felé jutott idő, energia arra, hogy a hazaérkezésemen gondolkodjak: valamiféle vásárfiát nézzek a gyerekeknek.

A lányom alig múlt még egyéves - két évvel ezelőttről már megvan a tapasztalat, hogy akkor Miskának nem tudtam még semmit sem hozni; most Borcsa az, akinek végül egy rendkívül szép karkötőt veszek (amelytől otthon juszt is elsírja magát, de sebaj, majd később tetszeni fog neki), a háromévesnek viszont már lehet találni játékokat. A korosztálynak ráadásul tele vannak dobozokkal a használtjáték-árusok, hiszen ahogy a gyerekek kinőnek a legkisebbeknek való játékokból, a szülők szép csendben meg is szabadulnak ezektől. Mármint nem a gyerekektől, hanem a játékaiktól. Így aztán amellett, hogy szerzek egy Ravensburger promó-kirakóst, Miskának végül (emlékezvén, hogy mintha ez valami ismert név lenne) egy jó állapotú Obstgärtchent szerzek be. Hogy pár héttel később itthon is megtalálom a játékot Kis gyümölcsöskert címen, az teljesen mellékes: a lényeg, hogy ezt a dobozt tényleg Németországból hoztam, neki.

A blog indulásakor heti rendszerességgel szerettem volna megjelentetni ezt a sorozatot, ám hamar kiderült, hogy nehéz minden héten elegendő anyagot gyűjteni a társasjátékokról a magyar neten. Azonban párhetente mindenképp érdemes, ezért most az idén megjelent blogbejegyzések, kritikák közül válogattam össze egy csokorra valót.

• Játszani jó! - állítja Szabó Fruzsina, és közismert partijátékokat (Activityt, Unót és társait) sorol fel Játékok alkalomtól függően című összeállításában itt.
• Barta Katalin szerint a Monopoly a Gazdálkodj okosan! kapitalista szabályokra átírt változata, de ezt a blőd feje tetejére állított származtatást leszámítva azért érdemes elolvasni a cikkét a Szociopolyról, mégpedig itt.
• A Rákfogó című Granna gyerek-társasjátékról vargabetti ír Építs ráktelepet! címmel itt.
• Széplaki Zsani kedves lelkesedéssel mutatja be az elmúlt bő egy évtized népszerú új játékait, például a Carcassonne-t itt, a Dominiont pedig itt.
• A Magyar Narancs a 7 csodán csodálkozik itt.
• Lacxox (ki lehet az?) a Ticket to Ride legújabb, ázsiai, indiai és svájci térképeket kínáló kiegészítőit mutatja be itt.
• Csibu az Airships léghajóépítéséről beszél itt.

• Ami a komolyabb játékokat illeti Lacxox (...) az új gémerfavoritot, a civilizációs, felfedezős sci-fi Eclipse-t igyekszik bemutatni itt.
• Valgab a Gyűrűk urás War of the Ring világába kalauzol el bennünket itt.
• Valgab a Here I Stand című társasjátékról is sokat írt, itt.

• Antiserver az Arkham Horror The King in Yellow kiegészítőjéhez írott cikke végén számos kapcsolódó videós bemutatót is felsorakoztat itt.
• Jancsoo a Chicago Expresst mutatja be videón itt.
• És ha már videók, érdemes megnézni a Szellem a palackból Társasjátékgyűjtők című adását, amely nem máshol, mint a Királyi Tévén volt látható - és most megtekinthető itt. 

Jó olvasgatást és videónézegetést; írjatok sokat, hogy két hét múlva legyen miből válogatni - de főleg: játsszatok sokat!

Októberben járunk, a fiam most múlt hároméves, és az esti játszások bár nemcsak a saját játékairól, most már nem is kizárólag Apa játékainak ki-be pakolásáról szólnak: a saját, korosztályosan megfelelő társasok révén kezd kialakulni a fiam fejében a kép, hogy szabályok is léteznek a világon. Miután tehát megnézi a dobozban található, színes, jó esetben érdekes alkatrészeket, a szabályokra is kíváncsi. De mit tehetnék, ha ezek a játékok nem a hároméveseknek lettek kitalálva? Itt az idő, hogy kitaláljunk egyszerű játékokat!

Hétfőn ért véget a Nürnbergi Nemzetközi Játékvásár, ezért ma még egyszer az itt (is) bemutatott idei társasjáték-újdonságokkal, konkrétan három nagy kiadó, Queen, a Ravensburger és (A-tól Z-ig eljutva) a Zoch új játékaival foglalkozunk.

Aki már vett valaha a kezébe Addictballt, az tudja, hogy a nevéhez méltóan az türelemjáték igazi függőséget okozhat. Egy gömbbe zárt térbeli labirintusban kell egy kis fémgolyót irányítanunk végig a kijelölt útvonalakon, vigyázva hogy le ne essen. És általában leesik. Ilyenkor kezdhetjük elölről, hiszen csak nem maradhat úgy. Ilyen egyszerű az egész, de amikor az ember ráérez az ízére, onnan jön az a bizonyos függőség!

A játék eredetije, a Perplexus egy angol tanár, szobrász és játékfeltaláló, Michael McGinnis alkotása, aki eredetileg csak egy 360 fokban elforgatható térbeli mechanikai eszközt akart tervezni. Az ilyen problémák sok zseniális játék ötletét adták, nem is kell nagyon messzire mennünk, hiszen Bűvös Kockát is egy ilyen technikai és színtani probléma megoldására találta ki a világhírű Rubik Ernő. McGinnis műhelyében minden évben egyre nagyobb modellt gyárt ügyességi türelemjátékából, ami mára igazi műalkotássá vált grandiózusságával. A 2010-es modell már másfél méteres, és a kiforrt technológiával is mintegy 100 óra alatt készült el. Aki kedvet érez, az potom 6 millió forint értékben szerezhet magának egy ilyen óriási, játékos földgömböt irodájába unaloműzőnek. Csak rá ne szokjon!

A komoly és összetett stratégiai játékok mellett nagy kedvenceim az olyan társasjátékok, amelyek egyszerűek és nagyszerűek, ráadásul könnyen vihetjük magunkkal a zsebünkben vagy a táskában, hogy bárhol lejátszunk vele egy gyors partit. A vicces Csaló Molyok és a logikázós Hive mellett az egyik örök útitársam a zsebkönyv méretű háborús stratégiai játék, a Condottiere.

A játék eredetije 1995-ben jelent meg, amikor már nagy sikere lett a reneszánsz Itáliában dúló harcias stratégiának, olyannyira, hogy jelölték a nagynevű Spiel des Jahres díjra. Jottányi esélye sem volt a díj elnyerésére ebben az évben a Catan telepeseivel szemben (azért Knizia Medicije is súlyos ellenfél volt), azonban 2007-ben a Fantasy Flight kiadó elővette és leporolta a nagyszerű játékot (és szerencsénkre a Delta Vision magyar nyelven is kiadta). Újradizájnolták, kicsit faragtak a szabályain, és ami a legfontosabb, kiűztek szinte minden felesleges levegőt a dobozból, amiben így is kényelmesen elfér a két pakli kártya, a figurák és a Talján csizma nagy részét ábrázoló tábla. Ennyi, se több, se kevesebb, lássuk, mit tud ebből nyújtani a Condottiere!

A játékosok tartományok megszerzéséért küzdenek, a céljuk hogy elsőként uraljanak négy szomszédos, vagy hat  tetszőleges területet a táblán. A városállamokban egymás után robbannak ki a csaták, a klánok vezetői irányítják egymás ellen seregeiket, amelyeket a Condottiere-ben a kártyák szimbolizálják. Vannak különböző értékű számmal jelölt zsoldos kártyák, ezek alkotják a hadseregek javát, azonban húzhatunk különleges karaktereket is, amelyek különböző képességeikkel teszik változatossá a harcokat. A Dobossal növelhetjük a morált, így megduplázzuk a seregünk értékét, a Püspökkel megölethetjük a legerősebb harcost, a Madárijesztővel visszavehetjük kezünkbe egy már kijátszott lapunkat, és így tovább segíthet minket a Tél és a Tavasz, a Megadás, a Kurtizán és a Hősnő a maga speciális tulajdonságával. A csatákban a játékosok sorra játsszák ki haderejüket jelző lapjaikat, majd amikor mindenki passzolt, a legtöbb pontértékű lapot lerakó játékos megkapja az adott tartományt. Sorra jönnek a csaták, igyekszünk összefüggő területeket meghódítani, és gyakran szövetségre lépve ebben ellenfeleinket megakadályozni, mégis a játék legszebb eleme a kártyákkal való taktikázás és blöffölés. A szerencse osztja nekünk a lapokat, de nagyon tudatosan be lehet osztani, hogy melyik csatában mennyit áldozunk be, hogy ellenfelünkből mikor kihúzzuk az ütő lapokat, majd egy későbbi harcban megsemmisítő vereséget mérjünk rá.

Szövetségekre, jó helyezkedésre és pókerarcra is szükségünk van ahhoz, hogy sikerüljön összehoznunk egy összefüggő birodalmat a reneszánsz Itáliában. A nagy, több kilós és órás stratégiai játékok sajnos elég ritkán kerülnek elő, viszont a Condottiere-nél ott az előny, hiszen könnyen zsebre vághatunk, hogy bárkit bárhol harcra hívhassunk.

A névnapja négy héttel követi a fiam születésnapját, így szeptember végén remek alkalom nyílt arra, hogy Miska valami apróságot - például egy újabb játékféleséget - kaphasson. Ekkortájt látogattunk el egy kedves ismerős családhoz is, ahol a fiamnál fél évvel idősebb kölyöknek (és fiatalabb húgának) kellett szintén beszereznem valamiféle vásárfiát. A választásom egy különleges memóriajátékra esett: bár a Memory különböző válfajai szinte minden háztartásban megtalálhatók, úgy gondoltam, hogy ez a kihívást jelentő verzió már egyáltalán nem ilyen elterjedt. És mivel éppen sok gondolkodási időm nem volt, rögtön két példányt is vettem belőle, hogy Miska is ezt kaphassa a névnapjára.

A fiam, bár számos képességével meghaladja a korát (nehéz megállnom, hogy ne tegyem hozzá apai büszkeséggel: "természetesen"), ezen a területen nem jeleskedett kifejezetten. Lehet, hogy korának tökéletesen megfelelt, csupán erős konkurenciát kapott az ismerős, szintén nem buta kölykök személyében, de mintha azt vettem volna észre, hogy koncentráció, különösen a koncentráció akarása terén vannak enyhe elmaradásai. Szép, fából készült memóriajátékot már réges-rég beszereztem neki, de sosem tudtuk megtenni a nagy lépést előre: ez mindig is "párkereső" maradt, sosem memóriajáték; hatnál több lap lefordítása esetén már zavarta, hogy nem találja meg rögtön a párokat, márpedig, főleg ebben a korban, ha nem tetszik neki, az effélét nem kell erőltetni.

Kedden elmaradtak a társashírek, viszont elkezdődött a Nürnbergi Játékvásár, így ha megkésve is, de továbbra is az újdonságokkal foglalkozunk.

Mint a múltkor ígértem folytatódik a páros játékokról szóló sorozat, ahol olyan társasokat igyekszem bemutatni, amelyeket kifejezetten két személy számára találtak ki. Legutóbb három absztrakt játék került terítékre (a sorozatban később még többről is lesz szó), viszont ezúttal a sokak számára könnyebben átélhető tematikus társasjátékokon a sor.

Mr. Jack in New York

Az egyik legismertebb sorozatgyilkos legenda máig a Hasfelmetsző Jacké, aki a viktoriánus Angliában szedte nem kimondottan ártatlan áldozatait. Óriási rendőri erőket mozgattak meg a titokzatos démon kézre kerítésére, azonban mai napig nem sikerült felfedni Jack valódi személyazonosságát. A rendőrség és a gyilkos hajszája, a nyomozás és a következtetés kiváló témát biztosít számos társasjáték részére, mégis az egyik legjobb ezek közül kétségtelenül Bruno Cathala és Ludovic Maublanc összeszokott szerzőpárosának alkotása, a Mr. Jack in New York. A játék eredetije, a Londonban játszódó Mr. Jack 2006-ban jelent meg, és hamar nagy sikert aratott, szerintem azonban a három évvel később megjelenő, továbbfejlesztett változat, a Mr. Jack in New York sokkal izgalmasabb és sokrétűbb, mint elődje, ezért most inkább erről mesélnék.

A történet szerint a Hasfelmetszőnek sikerült az Egyesült Államokba menekülnie, de az épülő Manhattan szigetén már egy éber nyomozó várja. A játékosok felosztják a két szerepet, az egyik lesz Mr. Jack, aki a játék elején titokban kihúzza, melyik karaktert irányítja a játékban, az ő célja, hogy álcáját megőrizze, és megszökjön a rendőri erők elől, míg a Nyomozó az idő lejárta előtt próbálja felfedni a gyilkos kilétét, hogy letartóztathassa. Nyolc szigeten rekedt szereplőt mindkét játékos mozgathatja, amelyek különleges képességeit és helyezkedését minkét fél a saját oldalára fordíthatja. Így épülnek épületek, metró vonalak és gázlámpák, amelyek fényében megláthatjuk a gyilkos igazi arcát. Minden kör végén a Hasfelmetszőnek be kell vallania, hogy az személyét rejtő karakter látható e- vagy sem, azaz, ha egy másik szereplő mellett, vagy a lámpa fényében áll, akkor kijelenti, hogy látható, ha nem, akkor láthatatlan. A Nyomozó célja, hogy ez által körről körre kizárja az ártatlan karaktereket, Mr. Jack pedig próbálja megzavarni a rend őrét és a felbolydulásban meglépni az egyik kijáraton.

Egy kifejezetten gyors játékról van szó, mégis nagyon sok logikázásra és következtetésre van lehetőség mindkét szerepben. Teljesen másképp kell a Nyomozót és Mr. Jack-et irányítani, a karakterek előnyeit és a város infrastruktúrájának építését a lehető legjobban kihasználni, ezek változatossága miatt rengetegszer újra lehet játszani.

Catan telepesei kártyajáték

A sikeres táblajátékoknál szinte kötelezővé vált a kártya, illetve kockajáték változat kiadása, nincs ez másképp az egyik legnagyobb márkanévnek számító Catan telepeseinél sem. Sajnos sok esetben az ember úgy érzi, hogy ezek a változatok csak egy-egy újabb rókabőr lehúzását jelentik, viszont néha a szerzők igazán ötletesen adaptálják eredeti játékukat, ezek közül az egyik kedvencem (a Keltis kártya és az Alhambra kártya mellett) a Catan kártyajáték.

A klasszikus cserekereskedelmi játék nem volt játszható két játékossal, még ha léteznek erre a változatra közepesen működő házi szabályok. A kártyajátékban az alapok azonosak az eredetivel: itt is kockadobásokkal nyersanyagokat termelünk, amelyekből utakat és városokat húzhatunk föl, miközben igyekszünk minél jobban kereskedni és katonailag is uralni a szigetet. A kártyajáték változatból azonban kikerült a közös térkép, ugyanis itt mindenki egy saját sávban bővíti birodalmát, egyre több és több területet meghódítva. A játékban különleges épületeket is építhetünk (katedrális, kikötő, gyakorló udvar), amelyek speciális képességeikkel segítenek, valamint időről-időre katonáinkat is ki kell állítanunk egy lovagi tornán. A Catan kártyajáték jól megfűszerezi a táblás változat szabályait, és új elemeivel kifejezetten kiélezi a versengést a két fél között. Elég változatos események, lovagok  és épületek teszik színessé a  játékmenetet, és a Catan márkanévhez hűen mindezt könnyen fokozhatjuk az angol és német nyelven megjelent kiegészítő csomagokkal.

Memoir ’44

Két játékosnál sokszor a legkézenfekvőbb társasjáték téma egyértelműen a háború. Két ellenséges erő feszül egymásnak, a lehető legjobb stratégiai és taktikai fogásokat vetik be ellenfelük ellen, mintha csak különféle társasjátékokhoz találták volna ki a történelem nagy ütközeteit! A Második Világháború a gazdag film és irodalmi feldolgozása miatt mai napig a legnépszerűbb korszaka a történelemnek, ezen belül is az egyik legepikusabb csata a Normandiai partraszállás (persze ebben nagy szerepe van a Ryan közlegény megmentése c. nagyszerű filmnek is). A Memoir ’44 tervezője, Richard Borg a szövetséges erők európai betörésének 60. évfordulójára hangszerelte át a jól ismert harci játékmechanikáját a második világháború korszakára. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Borg több hasonló rendszerű háborús játék atyja, mint mint például a fantasy témájú Battlelore, az ókori Commands & Colors: Ancients és a napóleoni időket megidéző Battle Cry)

A Memoir ’44-ben a szövetséges- és a tengelyhatalmak néznek farkasszemet egymással, hogy különböző csatákban próbáljanak egymás fölé kerekedni. A szabályfüzetben található 16 küldetés alapján építjük föl a hatszögekre felosztott táblára a kezdő fölállást, így kerülnek a csatatérre hegyek, erdők, városok és folyók, ez alapján sorakoznak fel az ágyúk, páncélosok, gyalogosok és minden, ami egy hamisítatlan világháborús csatához kell. A játékosok parancsnoki lapjaikkal irányíthatnak bizonyos egységeket, akik a terep megkötéseivel mozoghatnak és támadhatnak a csatában. Speciális kockákkal dobva próbáljuk ellenfelünk hadosztályának szimbólumát kidobni, hogy egységeit legyőzhessük. Támadás, manőverezés és taktikázás, igazi harctéri tábornokoknak érezhetjük magunkat egységeink mozgatása közben, büszkélkedhetünk egy-egy sikeres áttörés után vagy süthetjük le szemünket a kényszerű visszavonulás után. A küldetésekben leírt felállás gyakran egyenlőtlen, hiszen a történelem sem igazságos, ezért sokkal hitelesebbnek hatnak a csaták, amelyekkel az egész nyugati offenzívát nyomon követhetjük.

Sokak kritikája szerint a játékban túl sok múlik a szerencsén, és a játék megfelelő előkészítése is majd annyi időt vesz igénybe, mint maga a tényleges harc. Valóban időigényes az előpakolás, és sokszor a hadiszerencse nélkül nem tudjuk megdobni kockánkkal azt a vágyott gránátot, amivel a bunkerből kifüstölhetnénk a fritzeket, mégis a Memoir ’44 hangulata minden ilyen gyengeséget jóvátesz! Igazi tábori terepasztal fölé görnyedhetünk, átérezhetjük a taktikusok minden dilemmáját, mindezt egy nagyon szórakoztató és izgalmas társasjátékban.

A Memoir ’44 számos kiegészítővel bővült az évek során, így felvehetjük a kesztyűt a keleti front hómezőin, a csendes óceáni szigetek fülledt dzsungeléiben vagy akár az észak afrikai sivatag kietlen vidékein is. Szerencsémre szinte minden kiegészítőt sikerült már kipróbálnom, vannak egészen kiválóak és felejthetőek, ha ezekről is szívesen olvasnátok, akkor tessék itt lent „lájkolni” vagy kommentelni, és akkor hamarosan ezekről is beszámolok a blogon!

Egy nagyszerű, minimalista poszter sorozatra bukkantam az interneten, amit egy lengyel grafikus és társasjátékos, Marek Rutkowski jegyez, aki ismert játékok hangulatát örökíti meg egyszerű, letisztult stílusával.Ti felismeritek melyik kép mögött melyik játék rejlik? Rákattintva megnézhetitek melyik társasjáték inspirálta a posztereket.

A további minimal társasjátékos poszterek itt csodáhatóak meg.

Három okból is társasjátékot akartam adni Miskának a harmadik születésnapjára. Az egyik az, hogy társasos érdeklődése kellőképpen felfokozódott. A másik, hogy ennek következtében szinte minden este "apajátékot" játszottunk, márpedig jobban szerettem volna, ha inkább a korosztályának megfelelő, (ám) színvonalas játékokkal játszhatna. A harmadik pedig az, hogy a legkisebbeknek szóló játékokat általában hároméves kortól ajánlják, vagyis ő éppen megérett már rájuk.

Nézzük, a Catan, Keltis, Ubongo és társaik után mi érdekességet és hányféle újdonságot rejt még az egyik legnagyobb német társasjáték- és könyvkiadó, a Kosmos idei katalógusa!

Január az idei újdonságoké. Nézzük, mit kínál az év első felében az Abacusspiele, az Amigo és a Pegasus Spiele! Természetesen a nyelvfüggő kvíz- és partijátékokat most is kihagyjuk, hogy azokra a társasjátékokra koncentrálhassunk, amelyek megszerzésére itthon is jó esélyünk lehet.

Én magam mindig nagyon vonzódtam az ősi játékok felé, mert letisztult egyszerűségükön kívül valahogy mindegyikből süt a varázslat! Pár vonal, négyzetek és apró kövek alkotják, mégis minden elemében érezni, hogy több ezer év tapasztalat van mögöttük, mitikus legendák övezik és valószínűleg több millió partit játszottak velük eddig. Rengeteg tematikus, modernnek mondható társasjáték mellett mégis itt vannak még, nem merültek feledésbe, fölbukkannak, kézről-kézre járnak, és persze játszanak velük. Ez a jól ismert varázslat kerített hatalmába akkor is, amikor kezembe vehettem a misztikus című könyvet, az AGON-t.

Ritka eseménynek számít, amikor társasjátékos könyv jelenik meg Magyarországon (de még angol nyelvterületen sem túl nagy a téma irodalma, és sajnos abban is gyakran önmagukat ismételgetik a szerzők), olyannal pedig még nem is találkozhattunk, amikor egy ismert ember nyújt át nekünk egy olyan játszható történelmi kincstárat, mint az AGON-t. A szerző ugyanis Pierrot, a híres zenész és előadóművész, aki újabban számítógépes játékokat tervez, kalandregényeket ír, és állítása szerint megszállott rajongója az ősi táblajátékoknak – ezért is születhetett meg az AGON. De mit is jelent ez a szó, hogy AGON? Egy ógörög eredetű kifejezésről van szó, jelentése küzdelem, versengés, harc, ami szerintem tökéletesen jellemzi a társasjátékozást, különös, mégis ötletes címe egy különös és ötletes kötetnek.

Pierrot 24 kedvenc táblajátékát gyűjti össze a történelemből és mutatja be nekünk, egészen időszámításunk előtt 3500-ra datálható Senet nevű egyiptomi versenyjátéktól, a XX. század elején megalkotott Ringo nevű vadászjátékig. A könyv felépítése is nagyon különleges és funkcionális, hiszen az egy-egy oldalpáron bemutatott játék történetét és szabályit baloldalt olvashatjuk, míg a jobboldalon egy gyönyörű grafikával megalkotott, játszható játéktábla látható, mind az adott kultúra stílusában. A használhatóság kedvéért minden lapot vastag kartonra nyomtak, hogy elég merev legyen a játékhoz, sajnos ez a kötet elején és végén lévő táblajátékok esetében elég nehézkessé teszi a kipróbálást. Néha esetlenül kell kiegyensúlyoznunk a könyvet a tényleges játékhoz, talán szerencsésebb lett volna, ha a lapokat kivehetőre tervezték volna, de azért ez ne szegje kedvünket. A kötet kis karton korongokat és dobóeszközöket is tartalmaz, olyan különlegességekkel, mint a dobó tetraéder és egy pörgettyű, amivel a jól ismert kockát helyettesíthetjük, bár ha az ember pár kövecskét, vagy korongot előkapar valamelyik játékgyűjteményéből, rögtön masszívabbá és hangulatosabbá tudja varázsolni a dolgot (a szerző is ezt tanácsolja).

A kisebb technikai nehézségek ellenére az ember a könyv olvasása és játszása közben egy páratlan utazáson vehet részt, téren és időn át megkerülve a Földet, az afrikai, törzsi játékoktól kezdve a távol keleti királyi táblajátékokig, a varázslatos grafikákkal megelevenítve az egzotikus kultúrák képi világát. Nagyszerű képet fest arról, hogy az ember elengedhetetlen igénye a játék, egy olyan ösztön, ami a világ minden sarkában hasonló utakon tör elő. Egymástól teljesen független civilizációkban alakulnak ki hasonló formai és technikai elemek, legyen szó csak a verseny játékok ismérveiről vagy az egyszerű bábú ütési szabályokról. Magyarázhatjuk népvándorlásokkal, titokzatos isteni sugallatokkal, mégis az AGON történelmi táblajátékos tablója kiválóan példázza az emberi igényt a játékra, az elmék küzdelmére és versengésére, ami ezek szerint mindenkiben ott van, és csak azt várja, hogy elé tegyenek egy táblát és léphessen egyet!

Köszönjük a könyvet az Alexandra Könyvkiadónak!

A balatoni nyaralásnak nem a társasjátékokról kell szólnia. Na jó, főleg nem. Azért a biztonság kedvéért az ember elpakol pár játékot, lehetőleg egy dobozba többet is - oké, oké, ezúttal túlzásba estem, két dobozba 12 játékot csomagoltam és az egész mellé bedobtam még a Qwirkle zsákját is.

Az egyik (?) legnagyobb német társasjáték- (és könyv)kiadó idei katalógusa több szempontból is tele van érdekes információkkal. Megismerhetjük belőle az idei újdonságokat, de rengeteg érdekes adatot találhatunk a játékok sikerével kapcsolatban is. A katalógus ugyanis a sikerjátékoknál büszkén feltünteti azok eladott példányszámát is.
Tudni kell, hogy egy átlagos társasjáték 5-10 ezer példányban kel el; efölött már további sikertényezőkről beszélhetünk, díjak, erős marketing, ismert brandek, effélék növelhetik az eladásokat, és 20 ezer eladott példány fölött már sikerről beszélhetünk. Érdemes megnéznünk tehát a katalógusban szereplő adatokat, mert ezek a játékok, mondhatni, időtálló klasszikusnak bizonyultak, és szinte biztos, hogy nem tévedhetünk, ha ezeket próbáljuk beszerezni magunknak vagy társasjátékok terén még kezdő ismerőseinknek.

Ha kedd, akkor hírek a nagyvilágból. Van azonban egy esemény, amely januárban annyi új hírrel szolgál, hogy el is nyomja a többit, úgyhogy most erre koncentrálunk. Nürnbergről van szó.

Karácsony előtt sokan kérdezték tőlem, hogy milyen játékot érdemes olyan pároknak ajándékozni, akik maximum munka után hazaesve játszanának valami gyorsat, de mégis ötleteset a vacsora és a ValóVilág összefoglalója között. Ugyan az ajándékozási dömpingnek vége, mégis számos olyan játékot sikerült megismernem, amelyeket kifejezetten az ilyen párosoknak találtak ki. Nem csak tapasztalt játékosoknak, mégis nagyok az elvárások: legyen gyors, könnyen megtanulható szabályokkal, mégis elég gondolkodtató, hogy ne lehessen hamar beleunni a dologba.

Kamisado

A kétszemélyes játékok nagy részénél elég nehéz a világ legismertebb játékától, a sakktól elvonatkoztatni, viszont kár lenne tagadni, hogy milyen nagy hatással volt a játék kultúrára. A Kamisadoról is mindenki először a nagy klasszikus jut eszébe, hiszen itt is egy nyolcszor nyolcas táblán lépkedünk fekete-fehér bábúkkal, viszont a hasonlóság körülbelül ennyiben ki is merül. A Kamisado a színek játéka, hiszen a tábla mezői is nyolc különböző színt öltöttek, és a játékosok figurái is ezekkel a színekkel vannak megjelölve. Felváltva léphetünk az egyik ilyen tornyunkkal, előre vagy átlósan, és a célunk, hogy mi lépjünk először egyik bábúnkkal az ellenfél alapvonalára. Egyszerűen hangzik, ugye? Mert az is. Persze van még egy csavar, ami a játék lelkét adja: amilyen színű mezőre lépek a tornyommal, az ellenfelem csak azzal a színnel megjelölt tornyával léphet a saját körében. Majd amire ő lép, azzal tehetem meg én a következő lépésemet, és így tovább, amíg valakinek nem sikerül a célba jutnia. Minden mozgással meghúzom a másik játékos korlátait, így legalább olyan fontos milyen színnek adok zöld utat, mint, hogy nekem hova sikerült kerülni a tornyommal. Pár parti után egyre jobban elkezdünk logikázni, a kezdeti nagyjából véletlenszerű lépésekből hamar hosszabb lépéssorokban kezdünk gondolkodni, mégsem üli meg az ember gyomrát egy-egy gyors Kamisado parti. A sakkban is sokan begörcsölnek némelyik helyzet megoldásába (ugye erre találták ki a sakkórát), de Kamisadoban, amikor már lépésre pontosan tervezhetünk mindent, akkor az általában valamelyikünk győzelmének közeledtét jelzi, így nem kell félnünk, hogy elbóbiskolunk ellenfelünk lépésére várva. (Úgy gondolom, itt kell megemlítenünk egy kis kitekintésként azt a klasszikus játékos fordulatot, amikor ülünk a tábla körül, mindenki néz maga elé, hosszú ideje várjuk a soron lévőt, aki végre ártatlan hangon megkérdi „Na, most akkor ki jön?”. Ismerős, ugye?) A játékhoz tartoznak haladó szabályok, de az alap változat is olyan jól kitalált, hogy mi általában ebből szoktunk lejátszani három-öt partit sorozatban, hiszen így sokkal kevésbé „hirtelen halál” jellegű a játék.

Mint a sakkal rokon játékként, feltétlen meg kell említenem a Hive-ot, ami nekem az egyik kedvenc kétfős játékom. Hatszögletű bogarakkal és rovarokkal kell bekerítenünk ellenfelünk királynőjét egy folyton változó kaptárban. Minden fajnak megvan a maga lépése, ügyes helyezkedés és logika, minden meg van benne, ami egy kétszemélyes absztraktba kell. A Hiveról bővebben már beszámolt Lacxox egy régebbi bejegyzésében, úgyhogy, akinek felkeltette az érdeklődését, az feltétlenül lesse meg a beszámolóját.

Tortuga

Először ajándéknak néztem ki a Tortugát, hiszen nagyon jól néz ki a bambuszra hajazó, henger formájú doboza, és a kis teknősök is nagyon aranyosak voltak benne, a megjelenése kifejezetten exkluzív, ezért úgy gondoltam egy ritkán játszó embernek is jó meglepetés lenne (szerencsére, igazam is lett ). Mindenképpen ki akartam próbálni a vétel előtt, nehogy csak valami szép, de bugyuta játék legyen, amit csak könyvtámaszként funkcionál majd. Kiterítjük a vászonra festett játékteret, ami egy kis hatszögekből álló szigetet ábrázol, majd a két szemben lévő partra felsorakoztatjuk a nyolc-nyolc teknősünket, és már indulhat is a harc! A célunk hasonló, mint a Kamisadoban, itt az ellenfél partjának közepére kell eljutnunk egyik teknőcünket úgy, hogy figuráinkkal lépkedünk előre a festett homokban. A teknősök átugorhatnak ellenséges állat fölött, aki ilyenkor a hátára fordul, és később a saját oldalunkra állíthatunk, ha sikerül újra átugornunk fölötte. Ilyen egyszerű az egész, mégis nagyon jól lehet benne taktikázni, a teknősökkel védeni egymást, sáncokat kialakítani, közben minél több ellenséges kétéltűt átállítani az oldalunkra, és mindez egy igényes, és praktikus megvalósításban, amit az ember jó szívvel ajándékoz bárkinek.

Offboard

A Köki Terminálban rendezett Mensa HungariQa társasjáték fesztiválon sikerült egy nagyszerű két személyes, absztrakt logikai játékot találnom, az Offboard személyében. A Mensa rendezvényén rögtön a mélyvízbe kerültem, ugyanis az Offboard verseny előtt nem sokkal ismerkedtem meg a szabályokkal, így az első partijaimat már a megmérettetésen vívhattam, szerencsére az ellenfeleim sem voltak túl gyakorlottak az aránylag friss megjelenésű játékban. A szabályok alapjai a mára-már klasszikusnak számító Abalone-ban gyökeredznek, csak a játéktér, pár lépés és a pontozáson módosítottak, de lássuk mivel is állunk szemben! A játékosok felrakosgatják a piros és sárga golyóikat a hatszögletű, lyukas táblára, majd felváltva tolhatják az egyik gömbökből álló sort, a célunk az, hogy az ellenfél minél több golyóját lökjük le a pálya szélére. Mindig figyelnünk kell a többségi szabályra, vagyis egy sor tolásánál csak akkor lökhetjük el ellenfelünk golyóit, ha legalább egyel több golyóval tesszük ezt, ha egyenlő vagy kisebb számú, akkor nem tudunk tolni. Minden kitolt golyóért annyi pont jár, amennyi az adott peremnél láthat, így nem mindegy, hogy melyik irányba terelgetjük ellenfelünket. Sokkal gyorsabb az Abalone-nál a kezdeti golyó elosztás miatt, az új pontozás miatt kicsit változatosabb is, viszont ugyanúgy a térgondolkodáson és az ügyes csapdákon múlik az egész.

Mire a végére értem, rájöttem, hogy sikerült nagyon az absztrakt játékok felé elmennem, így mondhatom, hogy közel sincs vége! Ugyan a páros játékokra jellemző, hogy efféle geometrikus párharcok, mégis sok nagyon jó történetet elmesélő, tematikus társasjáték van, de ezekről, majd csak legközelebb.

2011. április. Az óvodában, ahová a fiam hároméves korától, vagyis szeptembertől járni fog, nyílt napot tartanak. Anyukák, egy-két apuka, a második otthonukat elhagyni készülő nagycsoportosok és a leendő ovisok zsúfolódnak össze egy kis terembe. A fiam is úgy tűnik, elvan a fajátékokkal, feltalálja magát, bár egyelőre nemigen közeledik a többiek felé.
A szemem a polcokat kutatja. Igen, a társasjátékokat.

Ezerszer eszembe jutott már, hogy ha a sakk olimpiai sportág lehet, akkor más társasjátékok miért nem részesülhetnek ilyen kitüntetett figyelemben? Még, ha csak a klasszikusnak számító játékok kerülhetnének be, akkor is több száz új versenyszámmal gazdagodna a világ legnívósabb bajnoksága, így akár külön Társasjáték olimpiát is lehetne rendezni a legkiválóbb szellemi sportoknak. 2012-ben, az londoni olimpia évében végre megvalósul ez az álom, hiszen ha minden a tervek szerint alakul elindul a játékosok legnagyobb és legszéleskörűbb megmérettetése a Társasjátékos Olympia!

A Nebuló Alapítvány és a Társasjátékos Klub igyekezett felkeresni minden játékos klubot, hiszen az Olympia selejtezőit mindenki a saját játékos közösségében tudja majd megvívni, így megkönnyítve, hogy az ország minden pontjára eljuthasson a verseny. A klubokon kívül más szerveződések, és baráti körök is nevezhetnek, első körben a játszani kívánt társasjátékok neve, és a tervezett résztvevők számát várják február 8-ig.

Mint az igazi olimpián, itt is legalább olyan fontos a „diplomácia”, hogy közelebb kerülnek egymáshoz a játékosok, és együtt vehetnek részt az Olimpia játékos megmeredtetésein, és persze itt sem csak érem jár, hanem többféle nyeremény is jár majd a legjobbaknak. Azok a klubok, akik a legtöbb versenyzőt delegálják, külön nyereményeket és kitüntetést kapnak, ezen felül a játékosok az eredményeikkel a saját klubjuk játékgyűjteményét is gyarapíthatják!

Az Olimpia szeretne minden játékos embert megszólítani, így külön „családi” és „gémer” kategóriában is meg lehet magunkat mérettetni, és a versenytől sem kell megijedni, hiszen végső soron csak játék az egész!

A Társasjátékos Olympia csak úgy lehet teljes, ha figyelembe vesszük a toborzók és jelentkezők véleményeit. Ha jelentkezni szeretnétek, vagy bármilyen kérdésetek, észrevételetek lenne az olimpiával kapcsolatban, keressétek meg a rendezvénysorozat főszervezőjét, Hegedűs Csabát, a Társasjátékos klub vezetőjét az alábbi e-mail címen: tarsasjatekosolimpia@gmail.com.

Egy címkefelhőben az eddig nevezett játékok: DOMINION - 7 CSODA – TICHU - PISZKOS FREAD, A KAPITÁNY – OFFBOARD – KRYSIS - SZÁGULDÓ ROBOTOK – KAMISADO – HIVE – CUBULUS – CSÓTÁNYPÓKER - JUNGLE SPEED – SWISH – CARCASSONNE – ALHAMBRA – REPELLO – RUMMIKUB – STRATEGO – WIZARD – CATAN – GOMOKU - SMALL WORLD – SET - DICSŐSÉG RÓMÁNAK – QWIRKLE

Ti melyik társasjátékkal neveznétek még az Olympiára?

Alapvetően játékos család vagyunk, nem kell senkit sokáig noszogatni, ha társasozásról van szó. Persze a gyerekek a legaktívabbak, jöhet minden, ami új és izgalmas, mégis sokszor van egy-egy kedvenc, amit egyszerűen nem tudnak megunni. Régen, ilyen volt a Gazdálkodj okosan, amivel engem a világból is ki lehet kergetni (egyetlen poénos geg a játékban, ami minden alkalommal megnevettet, az a „tiltakozz a háború ellen, lépj az 56-os mezőre” felirat), de szerencsére hamar sikerült olyan játékokat beszerezni, amik hamar kiütéses győzelmet arattak a butácska klasszikus fölött. Hogy hat évesektől tizenegy évesekig mi az igazán menő? Ez abból derül ki, hogy a gyerekek mit választanak!

Na, mit játsszunk, mihez lenne kedvetek? Ilyenkor szokott a nagy vita kialakulni, hiszen más a kedvence a kisebbeknek és a nagyobbaknak. Van, aki Catanozni szeretne, mások a Szellemlépcsőt vennék elő, vagy éppen Csótánypókerezne, mégis vannak olyan játékok, amelyek az ilyen vitás helyzetekben is mindenki kedvére válnak, erre az egyik legjobb példa az Év Játéka díjas Zooloretto. Az állatkert építés nem tűnt se túl fiús, se túl lányos témának, gyors, könnyen megtanulható, és tele van a gyerekek kedvenc állataival, így hamar borítékolható volt a siker, mégis az Év Játéka díj volt az, ami eldöntötte, hogy beszerezzük a játékot. A társas alapötletét a tervező, Michael Schacht régebbi pörgős kártyajátékából, a Colorettoból gondolta tovább, ami szerintem táblás játékként sokkal jobban működik, mint elődje. A játékosok különféle állatokat pakolhatnak föl teherautókra, majd azokat saját kertjükbe szállíthatják, hogy kifutókon mutathassák be kengurukat, elefántokat, pandákat és a világ egzotikus élőlényeit a nagyközönségnek. A karámokban és istállókban gyűjthetjük az állatokat, pavilonok fölhúzásával csalogathatjuk be a látogatókat, valamint a szerzett összegből bővíthetjük a létesítményeket, a lényeg, hogy a játék végére a mi állatparkunkban legyen a legtöbb lakó, minél jobban kihasználva a hely adottságait.

Nem nehéz megtanulni a Zooloretto szabályait, hiszen minden körben csak pár akció közül választhatunk, a játék állatai és grafikája nagyon kedvesek, és a gyerekek különösen élvezik, amikor a fiú és a lány állatok „összehoznak” egy kis kölyköt, csak legyen, aki elmagyarázza nekik a dolgot. Mindenki építkezik, a teherautók megtöltésénél együttműködhetünk, de ugyanúgy ki is lehet szúrni a másikkal, no persze csak annyira, hogy ne legyen belőle sértődés.

Az utóbbi időben egyre inkább szeretnénk kipróbálni a kiegészítőket, amelyekkel újabb elemek bonyolítják a játékot, szerencsére elég nagy a választék. Az Zooloretto XXL-ben állatokat adományozhatunk külföldi kerteknek, új állatokat és kisebb teherautókat kapunk a kétszemélyes játékhoz. A Bossban állatkerti munkásaink segítségével különleges akciókat hajthatunk végre az irodában, és állatkertünket új karámokkal bővítve lehet új taktikai lehetőségek nyílnak meg előttünk. A Zooloretto Exotic egy új dzsungel ösvényt ad a játékhoz, amin a legkülönlegesebb állatokkal találkozhatnak a látogatók, így megküzdve a legtöbb látogató elcsábításáért. Az Aquaretto különálló játékként is funkcionál, itt egy medencékkel és akváriumokkal felszerelt vízi parkot kell igazgatnunk, viszont az eredeti játékkal összeépítve a beszámolók szerint még izgalmasabb lesz az egész.

A mai társasjáték napló bejegyzésem két nagy újrafelfedezésről fog szólni.

Az Airlines Europe-ot már bemutattuk a blogon, a Ticket to Ride atyja, Alan R. Moon újította fel bő húsz éves ötletét, amiről több parti után derült csak ki igazán, hogy nem csak kellemes családi játék, hanem az igazán fifikás taktikusoknak is tartogat bőven lehetőségeket.

Elsőnek nagyjából csak annyi jön le az embernek, hogy igen, különféle légitársaságokat fejlesztünk, és próbálunk a legjobban futó vállalkozások részvényeiből minél többet begyűjteni, hogy az értékelésekkor mindenhol mi gyűjtsük a legtöbb pontot. A játék lényege természeten tényleg ez, viszont pár Airlines partival a hátam mögött olyan taktikai lehetőségekre lettem figyelmes, amit elsőre nem néztem volna ki a játékból. A városokat összekötő útvonal építés, és a részvény lerakással való pénzszerzésből gyönyörű ciklusokat lehet kiépíteni, így a gyakorlott játékosoknak egyre kevesebbszer kell a D-akciót használniuk, tehát passzolva nyolc pénzt kérni a banktól. (Már az is fölmerült, hogy ezt az akciót „büntetni” kellene, tehát, ha valaki használja, az elveszít 1 Győzelmi pontot, bár lehet, hogy ez a gyakorlatban nem működne…) Az először sokak által hanyagolt Abacus részvények is igazi értelmet nyertek, hiszen a tényleges útvonalak nélküli vállalatot nem kell fejlesztenünk, és minden értékelésnél a legjobbak közt fizet, így nehézsége ellenére is érdemes Abacusba fektetnünk állandó hozamaiért. Sok ötlet merült még fel bennem a karácsonyi partik alkalmával, ezeknek még kell pár játék, hogy igazán kiforrjanak, mindenesetre egyre inkább biztos vagyok benne, hogy Az Airlines Europe maga egyszerűségével nagyszerű családi játék, mégis nyújt újat a tapasztalt taktikusoknak is.

A Keltis a szintén népszerű Reiner Knizia Év Játéka díjas társasjátéka, ami őszintén szólva első nekifutásra nagyon gyengének hatott számomra. Most  újrajátszva és a kiegészítővel megspékelve azonban nagyon kellemes meglepetést okozott!

Egy ízig-vérig absztrakt játékról van szó, mindezt Kniziához illően egy gyönyörű kelta folklór témába csomagolták, de más illusztrációval ugyanakkor egészen egyszerűen lehetne űrhajózás, vadászat, lóverseny, vagy bármilyen más tematikájú, ahol a cél az, hogy minél előrébb jutassuk figuráinkat. Talán ezért nem győzött meg túlságosan elsőre a Keltis, hiszen nagyon letisztult, mondhatni túl egyszerű játéknak tartottam ahhoz, hogy Év Játéka díjas lehessen. Most leporoltuk és újrajátszottuk az alapjátékot, majd az Új utak, új célok kiegészítőt is próbára tettük. Valószínűleg ez utóbbi volt az, ami megszerettette velem a Keltist. Azoknak, akik nem ismernék a játékot, röviden elmesélném a szabályokat: vannak kis és nagy, lóhere alakú bábúink, amiket az öt szimbólummal jelzett úton próbálunk minél előrébb juttatni, ehhez a megfelelő színű jelkép számozott lapjaiból rakunk le magunk elé csökkenő, vagy növekvő sorokat. Ha a lerakott kék kilencesemre ráteszek egy kék nyolcast, akkor a megfelelő úton álló lóherémmel egyet léphetek, majd a játék végén plusz illetve mínusz pontokat kapunk a soraink hosszúsága után. Közben be lehet zsebelni pár pluszpontot és kívánságkövet a megfelelő mezőkön, de lényegében a bábuink pozíciója dönt a játék végén.

A kiegészítővel azonban teljesen megbolydul az egész, hiszen itt a táblán az utak elágaznak és kapcsolódnak, így hogy a végére érjünk, több színnel kell variálnunk (első nekifutásra sikerült is elrontani az egészet, mert azt hittünk a kártya oszlopokba is különböző színű kártyák kerülnek a figurákhoz rendelve, de valójában a szín sorainkat ugyanúgy csoportosítjuk magunk előtt). Több színű kívánságkő, lap eldobási lehetőségek alakítják az alapötletet, és itt még a játék vége felé azt is kétszer meg kell gondolnunk, hogy megéri e- előre lépnünk valamelyik kőúton. Trükkösebb, és ravaszabb lett így a Keltis, viszont ha ezzel a verzióval indult volna eredetileg, biztos nem lesz Év Játéka díjas. Családi játékként egyértelműen az alapjáték vált be jobban, viszont a haladók ki ne hagyják az Új utak, új célok kiegészítőt!

Úgy tartják, hogy az új évünket meghatározza annak első napja, így Lacxox teremtette fiktív „arany kaviár” rovatot bővítve, szeretném nektek bemutatni az egyik legújabb szerzeményemet, a Puerto Rico jubileumi kiadását. Tíz éve jelent meg az eredeti játék, ami hamar az élre tört, és még a mai napig is az egyik legjobbra értékelt gazdasági játékként tartják számon. Az „arany kaviár” jelzőt joggal viselheti az új, különleges kiadása, hiszen minden jegyet magán visel, amivel egy luxus játék büszkélkedhet, és az ára is meglehetősen borsos a kategóriájában.

A Puerto Rico egy évtized alatt igazi forma alkotó lett, hiszen sok játékban lehet felfedezni a játékban először megjelenő mechanizmusokat. A játékosok a karibi államban alakítanak ültetvényeseket, hogy indigót, kávét, dohányt és más anyagokat termeljenek meg, és hajózzanak vissza az Óvilágba. A játékosok különféle szerepek közt válogatnak, hogy azok előnyeit kihasználva építhessék a városukat, telepítsenek új ültetvényeket, termeljenek, majd adják el, pakolják fel a kereskedők hajóira. Mindenki építi a saját „üzletét”, de közben nagy interakció van a játékosok között a szerepek kiválasztásában, az adásban, a vételben, és az építkezésben versenghetünk.

A jubileumi kiadás minden elképzelésemet felülmúlta, és egy igazán különleges darabbabbal gyarapodhatott a gyűjteményem. Az alapjáték, és a dobozban lévő két kiegészítő teljes egészét újratervezte a kiadó: az épületeket hangulatos festmények díszítik, akárcsak a szerep kártyákat, a szigeteket és a hajókat. Mindegyik lapka a szokásosnál vastagabb, kifejezetten masszív kartonból készült, ezért kibontáskor csurig tele volt a doboz kinyomkodni való lapokkal. Az épületeket gyűjtő tábla is hangulatos kék-fehér tervrajz (blueprint) formát öltött, ezen kapott helyet a bank is, ahol a pénzeket gyűjthetjük. Na, hát igen, a pénzek! Kár tagadni, ez a jubileumi kiadás legszebb tartozéka, hiszen az eredeti karton korongok helyett igazi fém dukátokat használhatunk, rajtuk gyönyörű spanyol keresztes verettel. Eddig még nem volt olyan játékos, aki nem túrt beléjük örömmel, hiszen az igazi fém érmék nagyon hangulatossá teszik az egész kereskedelmi játékot. A kis oszlopok helyett az áru figurák is az igazi átkötött rakomány ládákat idézik, ehhez képest semmi, hogy a telepesek is „megnőttek” a könnyebb játszhatóság érdekében.

A képeken is látszik, hogy a játék összes eleme megújult, mindezt egy gyönyörű kincses dobozban tárták elénk, minden luxus igényt kielégítve, ráadásul a Magyarországon nehezen megszerezhető kiegészítők is megörvendeztetik a vásárlókat. Az ára kétségtelenül húzós, de szerintem, aki egyszer meglátja (és megtapintja) az utána már csak rossz szájízzel tudna az eredeti mellett dönteni.