játszma

Az elmúlt időszakban a hétvégi apuka cikkek valamivel hektikusabban jelentkeztek, mint korábban (és mint, remélhetőleg, a jövőben), de ennek miértjére csak a cikk végén térek vissza. Addig is, beszélek egy keveset a legutóbbi cikk végén is belebegtetett "másik játékról", amelyet a Linus a kis varázslóval egyszerre kaptunk kölcsönbe. Az a hároméves korosztályt vette célba, az új játék viszont 5 éves kortól ajánlott. Mindez persze nem jelent semmit: ahogy Miska is egészen jól szórakozott a Linusszal, Borcsa is (kisebb segítséggel) jól eljátszott a nagyok játékával.

Németországban hétfőn kihirdették társasjátékozás legfontosabb, példányszámot leginkább növelő díja, a német Év játéka-díj, a Spiel des Jahres nyertesét. Egyúttal a gyakorlottabb játékosoknak szóló Kennerspiel des Jahres díjazottját is megnevezték. És ha már erről írok, akkor megkésett beszámolómban gyorsan pótolnom kell a gyerekjáték-díj, a valamivel korábban kihirdetett Kinderspiel des Jahres nyertesének megnevezését is, ha már ez a blog az utóbbi időben afféle gyerekjáték-bloggá alakult.

Ahol sok pénz van, oda állítólag már könnyen száll még több pénz. Nos, ezt az állítást sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom (sajnos), ellenben ha a "pénz" szót "társasjáték"-ra cseréljük, a helyzet máris ismerőssé válik. Amióta elvesztem a társasjátékozás bugyraiban, kaptunk már mások által nem használt játékot ajándékba, vagy kipróbálásra kölcsönbe is - és a következő pár cikkben az utóbbi típusba tartozó játékokról szó. Konkrétan a következő kettő olyan játék lesz, amelyeket megláttam és kölcsönkértem, amikor februárban két napra otthon maradtam a belázasodó Miskával (hogy aztán én is megbetegedjek, így hosszabb ideig tartózkodjunk együtt otthon).

A két játék közül az egyik három-, a másik ötéveseknek való ajánlást kapott, ezért azt gondoltam, az elsőt inkább csak Borcsával fogom játszani, a másikat pedig inkább Miskával. De a határok nálunk elmosódnak, így aztán végül mindketten játszottak mindkettővel. A hároméves kortól ajánlott Linus, a kis varázsló volt az, amelyet először kipróbáltunk, én, a nagybeteg apa és a lábadozó, (magyarul mintha semmi baja nem lenne, vígan ugrándozó, ezért némi közös mókával legalább pár percre a földhöz ragasztandó) fiam.

Sakkozni jó. Állítólag. Nekem sosem ment. Bíztatom magam, hogy nem azért, mert hülye vagyok hozzá. De akkor miért? Mert a sakk alapjait, csakúgy, mint a Góét, hiába egyszerű, pár mondatban összefoglalható a szabályuk, nem könnyű elsajátítani. Mély és komoly játék ez, amely ráadásul, más absztraktokkal ellentétben, nincs tele rögtön az első lépésektől "kis sikerélményekkel" (amilyen például az, ha az Othellóban/Reversiben az ellenfelünk jelölőit átfordíthatjuk), és amÍg nem kezdünk rákapni az ízére, csak a sötétben tapogatózunk, és nehéz elsőre átlátni, hogy a lépéseink jók vagy rosszak voltak-e. Ráadásul én kizárólag kétféle emberrel találkoztam sakk tekintetében: olyannal, aki már elég jól tud, ezért jó ellenfeleket is keres, és olyannal, aki épp úgy nem tud sakkozni, mint én.

A sakknál ritkán találni nehezebb (vagy legalábbis nehezebben elsajátítható) stratégiai játékot, de a japán sakk, vagyis a Sógi éppen ilyen. Nemcsak azért, mert a nagyobb (9×9-es) táblán elhelyezkedő, sakkhoz képest többféle és némely esetben bonyolultabban működő (20-20) figura nem is igazán figura, hanem csak japán írásjellel ellátott lapka - különösen összetetté teszi az is, hogy az ellenfél kiütött figuráit a későbbiekben lépés helyett a saját seregem tagjaként bevethetem a harcmezőn.

És még mindig karácsony. Volt a fa alatt még egy doboz, aminek a beszerzését aztán már igazán nem terveztük, de miután a feleségem már vagy másfél évtizede érez nosztalgiát az általam soha nem is próbált Süvegjáték iránt, be kellett szereznünk, félig magunknak, a valamelyik hiper-szupermarketben rém olcsón kínált Játékgyűjtemény az egész családnak elnevezésű dobozt.

Bárki, aki járt már játékboltban, látott egy-kettőt a hasonló kiadványok közül: rengeteg játék egy dobozban, sokszor akár 100-200-300 játékot is hirdet a dobozfelirat, amiből persze a doboz kinyitása után hamar kiderül, hogy pár klasszikus (értsd: nagyon régi) táblás játékon kívül pár dobókocka és egy pakli kártya szolgál 80-280 további (egymáshoz többnyire meglehetősen hasonló és nem túlságosan sok gondolkodásra késztető) játék hozzávalójául.

Még mindig karácsony, bár az alább részletezendő játékot valamiért csak újévkor sikerült kipróbálnunk Miskával. A Nacht der Magier, vagyis a Varázslók éjszakája című játékot igazából legalább annyira én kaptam, mint a gyerekek, mert igazán régen szerettem volna kipróbálni, és nem is csak 2006-os Kinderspiel des Jahres (Az év gyerekjátéka) jelölése miatt.

Ennek a cikknek az elkészítésével megszenvedtem. Na, nem azért, mintha a játékról nehéz lenne írnom - csupán szeretek mindig saját fényképeket tenni a cikkeimbe, azonban ezt a játékot, amelyet a gyerekek karácsonyra kaptak a nagyszülőktől, mintha a föld nyelte volna el, így nem tudtam pótolni a karácsonykor el nem készített fotókat (végül társasklubban sikerült, most szerdán). A cikk legnagyobb tanulsága tehát rögtön az első bekezdésbe kerül: az apró dobozos gyerekjátékok nagy hátránya, hogy a lakásban bárhol elbújhatnak, különösen rendetlen kisgyerekek esetén - márpedig a nagyon rendrakós gyerek tudomásom szerint meglehetősen ritka (még nem hallottam ilyenről, persze biztosan akad).

Nemrégiben sikeresen lezajlott a legnagyobb társasjátékos oldalon az első magyar math trade (ami magyarul nagyjából, szabad fordítással matekozós csereberét jelent). Kevés résztvevője ellenére is sikeresnek mondható: 41 tranzakció zajlott le, kissé leegyszerűsítve ennyi játék cserélt gazdát.

De mi az a math trade?

Borcsa karácsonyra a 2011-es év gyerekjátékát kapta meg, így Miska sem kaphatott kevesebbet: ő a 2013-as év gyerekjátékát találta a fa alatt. Az 5 éves kortól ajánlott Az elvarázsolt torony az ő választása volt: ahogy azt karácsonykor írtam, több játékot megmutattam neki az interneten, hogy aztán ő válasszon közülük kedvére (persze csak azért, hogy beleírhassuk a kívánságlista-levélbe…). Az egyébként számára is érdekes, kalózos tematikájú Piratissimo és az Év gyerekjátéka-díjas, ám a későbbi Kis varázslóinasokra túlságosan hasonlító Az elvarázsolt labirintus, de a valamivel nagyobbaknak való Hotel is szóba került. Mégis, ahogy az lenni szokott, olyan játékra esett a választás, amit biztosan nem tippeltem volna meg.

Miskának már egészen ismerem a társasjátékos ízlését. De vajon Borcsa minek örülne, ha egyáltalán? Karácsonykor ezt a kérdést a gyerek-társasjátékdíj, a Kinderspiel des Jahres odaítélőire bíztam. Megnéztem, mikor jutalmaztak olyan játékot, amely már négyéveseknek is ajánlott - bár Borcsa még csak alig volt három és fél ekkor, a nagyobb bátyó miatt remélhettem, hogy ez a szint már neki is megfelelő lehet - és ezt írtam a Karácsonyi Ajándékhozó listájára.

A gyerekeket nem nehéz megfertőzni a klasszikus fantasykkel, még akkor sem, ha csak információmorzsákat pötyögtetünk róluk - hiszen színtiszta mesékről van szó. A fene akarta a Csillagok háborúját (science fantasy) vagy Tolkien világát lenyomni a gyerekeim torkán: a filmeket például a mai napig nem látták (jó hogy), de a könyveket sem olvastam fel. Mégis, idővel az összes szereplőt jó eséllyel megismerték minden plakáton, fotón, bábuban, és Miska nap mint nap szeretne további részleteket kiszedni belőlem Bilbóval, Frodóval vagy éppen Ben Kenobival kapcsolatban (a szuperhősökről inkább óvodás társaitól érdeklődik).

Ezért végül én voltam az, aki elővette otthon a The Hobbit - An Unexpected Journey Kartenspiel című kisdobozos játékot, mert amellett, hogy úgy éreztem, a témájára igencsak vevő lesz, azt is megtippeltem, hogy a King Arthur után ennek a szabályaival és alapvető stratégiáival is sikerrel fog megbirkózni. Így kivételesen én voltam az, aki egy nyolcéves kortól ajánlott játékot adott a kezébe - a következő számos alkalommal viszont már ő kérte, hogy ezzel játsszunk.

A Kang-a-roo egy olyan játék, amit nem akartam beszerezni. A gyakorlott társasozók meglehetősen gyenge értékelést adnak neki, úgyhogy sosem érdekelt igazán. Aztán egy kedves ismerősöm beszerezte, és beszámolt róla, hogy a gyerekek, akikkel próbálta, mennyire élvezték ezt az "egyszerű szabályú, de hangulatos játékot", amellyel vagy nyolcszor is játszottak egy nap alatt. Az érdeklődésemet sikerült felkelteni, és amikor a keresztfiamnak, Marcinak valami kis társasjáték-féleséget kerestem az ötödik születésnapjára, végül emellett (a doboza szerint 6 éves kortól ajánlott játék mellett) döntöttem.

Amint ősszel megjelentek, rögtön le is csaptam a legújabb sztorikocka-készletekre. Nem csoda, hszen már hónapokkal korábban hallottam róluk, így a lehető leghamarabb szerettem volna kipróbálni őket. A korábbi sztorikocka-készletek ugyanis egyértelműen nagy sikert arattak. Írtam is az alapkészlettel való mesélésről itt, Miska meséjéről itt, a folytatásokról (Voyages és Actions) pedig itt.

Időről időre előfordul, hogy egy-egy olyan társasjáték is előkerül ebben a blogban, amely jelenleg Magyarországon nem kapható. Ám - bár sokan szeretik afféle ajánlónak tekinteni mindazt, amit ide írok - nem győzöm hangsúlyozni, hogy a játékokat mindig a gyerekek ízlésére kell szabni, így semmi garancia nincs arra, hogy ami Miskának vagy Borcsának tetszik, az az olvasók gyerekeinél is sikert arat majd. Továbbá azokról a játékokról, amelyeket fontos lépcsőnek érzek a gyerekeim társasjátékos "nevelésében", akkor is írnom kell, ha ezzel időnként nem nyújtok sok segítséget a szülőknek. Bocsi.

Az év első bejegyzésében a szokásostól eltérően nem társasjátékokról, hanem egyszemélyes logikaiakról fogok írni - de mindenkit megnyugtatok, a jövő héttől visszatérünk a szokott temaitkára. Most azonban Miska névnapjánál, szeptember végén járunk, amikor is logikai játékot kapott tőlünk. Aztán nemrégiben kiderült, hogy az oviban is népszerűvé vált egy hasonló, ebből a fajtából. No, az alábbiakban ezekről lesz szó.