A meglepő sikert arató dobókockás-kártyás Kapásom van! után lelkesen vetettem be az izgalmasabbnak tűnő másik kölcsönjátékot, a szintén horgászós Funny Fishinget Miskánál. A játék azon ritka (négy éves kortól ajánlott) gyerektársasok közé tartozik, amely valami igazán eredetit kínál.

Márpedig ebben az eredeti ötletben a Funny Fishing eltér minden hasonló játéktól, amelynek az alapja pedig hasonló: a valamiképpen meghatározott céltárgyat – ezúttal (is) halacskát – kell megtalálniuk a többi között (lehetőleg gyorsan) a gyerekeknek. A különlegességet a Funny fishingben a játék fizikája adja: minden egyes halacska (kettő van mindegyikből) egy-egy horgászzsinórnak nevezett cipőfűzőféleség végén lóg, a másik végen pedig horgászbotok. Hogy melyik halat kell kifogni, azt egy-egy halat ábrázoló lapka felfedésével határozzuk meg. Amikor kiderült, milyen halra kell horgásznunk, a játékosoknak egyszerre kell (kizárólag szemükkel) böngészniük a nagy halcsomót, hogy az ahhoz tartozó horgászbotot megtalálják. Ha pedig véletlenül konzervdobozt vagy harapósra szétnyílt bakancsot húznának (mert ilyen is található a tóban, hi-hi, hát ezen elég sokat lehet nevetni, ha négyéves az ember), akkor nemcsak a haszontalan zsákmányt, de egy korábban kifogott halat is vissza kell dobniuk.

No, ha az én négyévesemből indulok ki (pár hét hiányzott még a születésnapjáig, amikor kipróbáltuk), ez a játék talán túlságosan is nehéz a korosztálynak. Na, nem az ötlet, sokkal inkább a megvalósítás. Mert az egy dolog, hogy a madzagok vagy túlságosan össze vannak gubancolódva, vagy ha egy szülő (nem gyerek, részükről ez még esélytelen) korábban szétszedte a csomókat és valamelyest rendezettebben helyezte a halakat a „tóba” (nem, a fotón látható kék tárolófedél nem a játék része), akkor a második-harmadik hal kihúzása után lesznek teljesen összekuszálva ahhoz, hogy szemmel néha lehetetlen legyen végigkövetni a zsinór útját.

Nehezítést jelentenek kivételesen Rolf Vogt egyébként általában szórakoztató és nagyon gyerekbarát illusztrációi is: egyrészt nem a korosztálynak megfelelő, rikítóan eltérő színű halakat festett, hanem vízfesték-árnyalattal eltérőeket, amelyek az idő szorításában különösen egyformáknak tűnhetnek. Másrészt nem is mindegyik halnak található a szája az orra hegyénél, így a madzag sem mindig onnan indul ki, hanem néha a teste közepe tájáról. Ez nem kicsit megtévesztő, ugyanis a sok madzag között így lehet, hogy rögtön rossz zsinór útját kezdjük követni, mondjuk azt, ami a halacska alatt éppen az orránál halad át.

Mindezek persze konkrétan nem hibái a játéknak, csupán olyan nehézségi szintet jelentenek, ami az én négyévesemnek biztosan nem, de talán a korosztályba tartozók többségének nem igazán megfelelő – inkább kellene erre a dobozra a négy és feles, ötéves besorolás. Nem beszélve persze a gyorsasági tényezőről. Már-már apát zavarta az a frusztráció, amit ez a gyorsasági elem a kölyöknek jelentett. Konkrétan azt jelentette, hogy ha néha én csaptam rá korábban egy horgászbotra, rögtön elfelejtett minden ismert információt (például hogy kék, piros vagy zöld horgászzsinóron is lógott a keresett halacska) és találomra rácsapott valamelyik horgászbotra, nehogy túlságosan lassúnak tűnjön.

A játék az első frusztráló tapasztalatok után a dobozban maradt, el is rejtettem, nehogy a kölyöknek eszébe jusson. De a zsinórok végigkövetésének élvezete, a szokatlan játékmenet azért mégis megtette a magáét, és három héttel később Miska elkezdte rágni a fülemet, hogy játsszunk a zsinóros horgászóssal. Végül engedtem a nyomásnak, és levettem a magasból a dobozt.

– Oké, Miska, tudod, mit? – kezdtem, miközben a reménytelenül összegabalyodott zsinórokat próbáltam olló nélkül szétcsomózni.

– Mit?

– Legyen az, hogy most az összes halacskával játszunk – javasoltam, szembemenve a rendes játékszabállyal, amely szerint két játékos esetén minden halból ki kell vennünk egyet, vagyis a szülőnek már a játék előtt ki kell bogarásznia a nagy kupacból az összes halfajta felét, lehetőleg arra is ügyelve, hogy ne maradjon olyan színű zsinór, amelyiken mindössze csak egy halacska árválkodik. – És ne az kapja a halat, aki a leggyorsabb volt.

Felragyogott a szeme.

– Az jó – mondta kicsit sajnálkozó hangon –, mert én nem tudom gyorsan megtalálni ezeket.

– Legyen az a szabály – magyaráztam –, hogy ha felfordítunk egy halacskalapkát, akkor először te próbálsz megtalálni egy megfelelő halat, aztán pedig én.

A szabályt még egyetlen ponton variáltam meg, amivel rettentő nagy csalást vittem az egészbe, Miska javára. Mégpedig azt találtam ki, hogy amelyik halból nem sikerült kettőnknek mind a kettőt kihúzni, annak a lapkáját visszatettük a halacskapakli aljára. Amikor tehát az újra sorra került, már alig volt hal a tóban, így a fiamnak jelentősen megnőttek az esélyei az utolsó, páratlan halak megtalálására – így a győzelemre is.

Rájöttem hát, hogy a kreatív apuka így csal a játékban a gyereke javára: nem szándékos hibákkal vagy megengedő játékstílussal, hanem a szabályok egyenlőtlen meghatározásával…