Ahogy az immár furcsamód kezd hagyománnyá válni, 30 nappal a lányom születésnapja után megünnepeltük a fiamét is: betöltötte a negyediket. Ebből az alkalomból többek között kapott egy társasjátékot ajándékba (még várom, hogy mikor fog erre “nahát, még egy nyakkendő!” arccal reagálni), amely egyébként nagyjából egy éve hevert már a szekrényem mélyén, várva, hogy a dobozon jelzett kort betöltse a kölyök.

Adtam én már a kezébe nagyobbaknak való játékot is – jobban mondva, inkább ő kérte, hogy játsszuk azokat –, de a négyéves kortól ajánlott Viva Topo!-val mégis várni akartam. Egyrészt azért, mert rendes, méretes játékról lévén szó, ezt ajándéknak szántam, másrészt azért, mert kivételesen olyan gyerekjátékról van szó, amelyet már nem egyszer játszottam 2010 tavaszán, egy gyerekjáték-kipróbálós héten, amikor mintegy húsz jelölt közül egyértelműen ez vált favorittá a felnőttek (a velünk játszó kedves ismerősök) körében is,

így azt is tudtam, hogy négyéves ajánlott korhoz képest egészen sok komoly tartalmat is rejt a vidám doboz.

Mert első ránézésre nincs másról szó, mint helyes kis faegeres-sajtos kockadobálósdiról, afféle tompított élű Ki nevet a végén?-ről, ahol egymás gonoszkodós kiütögetése és hazazavarása helyett a bábuink (színesre festett egereink) a megállíthatatlanul közeledő közös ellenségtől, a macskától retteghetnek. Azonban ez máris ad némi modern ízt az egésznek: csakúgy, mint a felnőttek kooperációs játékaiban, itt is a játékot kell legyőzni, sőt drukkolhatunk is a többi játékosnak, hogy megmeneküljön a méretes macsektól, ám a győzelemnek mégsem közösen örülhetünk. Ugyanis egyben versenyjátékról is van szó, ahol – megint csak a korosztályhoz képest izgalmas koncepció – nem feltétlenül az nyer, aki a leggyorsabban ér be a célba. A dobókocka által prezentált méretes szerencsefaktor mellett ez a játék olyan izgalmas, nagyoknak való játékokra jellemző elemeket vonultat fel, mint a mérlegelés, esélylatolgatás, súlyozás, kockáztatás. És ha minderre egy négyéves még nem is feltétlenül képes, talán ez az a kor, amikortól a játék már igazán élvezetes tud lenni a számára.

Egy kicsit bővebben a játékmenetről: játékosszámtól függően négy vagy öt egérrel indulunk útnak annak reményében, hogy eljuthassunk velük a Sajtparadicsomba. Csakhogy közben az éhes macska is elindul utánunk. A játékosok különleges dobókockával dobnak, amelynek négy oldalán 2, 3, 4 és 5 pont látható – ezeket dobva valamelyik egerünkkel kell ennyit lépni, csupán annyi megkötéssel, hogy egy mezőn nem állhat négynél több egér és a tábla másik végén álló cicust sem ajánlott utolérni –, a maradék kettőn viszont egy pont (egy lépés) és egy macskafej. No, ez okozza a fő izgalmakat, ugyanis ha ilyet dobunk, a macs is egyet lép előre. Ha eléri az egérlakot, az összes bent maradt cincint hamm, bekapja, de aztán szalad is tovább a többi egérfarok után. Ráadásul egy kör megtétele után nemhogy fáradna, még gyorsít is az iramon: innentől ahányszor cicát dobunk, kettőt lép, befalva átugrott és utolért egereket egyaránt!

Ha csak ennyi lenne a játék, semmiben nem nyújtana többet, mint a Ki nevet a végén? – de szerencsére több ennél. A tábla négy sarkában ugyanis (a Sajtparadicsom felé haladva egyre gazdagabb) egerek laknak, macskabiztos egérlakokban. Ezek nemcsak biztonságot nyújtanak a macska elől – a lemaradó és cica által már nagyon veszélyeztetett egereinkkel ide menekülhetünk ki, feladva velük a Sajtparadicsomba jutásról dédelgetett álmokat –, de sajtot is kaphatunk a drága rokonoktól. A tábla első sarkában egyhatod, a második sarkában egyharmad, a harmadikban fél, a negyedikben kétharmad sajtot. Az egész sajtokat a Sajtparadicsomban gyűjthetjük be. De minden helyszínen véges a készlet, mindenhol csak négy darab adott méretű sajt vár jövőbeli gazdájára, így nemcsak a macska lehet a kizárólagos oka annak, ha valaki idejekorán feladná a messzi célt. Ha például látom, hogy egy egerem már hiába jutna be a Sajtparadicsomba, lehet, hogy már egy korábbi helyszínen kiszállok vele, hogy azért mégiscsak begyűjthessek valamennyit kedvenc eledelemből, hiszen a győztes az lesz, aki a legtöbb (hatodnyi) sajtot gyűjtötte össze.

A játék azonban jól ki van egyensúlyozva, így extrém kockadobás-sorozatoktól eltekintve nem valószínű, hogy ez a taktikázás lesz az egyetlen oka annak, hogy egereinkkel berohanjunk a sarkokba. A macska már-már kiszámíthatóan erős tempóval kezd beérni minket, így egy játékos a legritkább esetben tudja végigvinni az összes egerét. Sokkal inkább javasolt pár figuránkkal korábban kiszállni, hogy a többi dobásunkat már kevesebb egér között kelljen szétosztanunk… de ez már olyan taktikai gondolat, amit négyéves fejjel még nem biztos, hogy igazán át lehet érezni.

Először a játékot rögtön a születésnapi bulin, Miskánál két hónappal fiatalabb keresztfiam társaságában, hármasban próbáltuk ki, és rögtön kijött a játékban is az a különbség, ami a személyiségükben szembetűnő: a vakmerő játszott itt a talán túlzottan elővigyázatossal, a győzelemért mindent feláldozó a győzelmet mellékesnek tekintővel. A fiam már az első sarokba majdnem bemenekült, annyira izgult a közeledő macskától, és még a játék vége felé is fel akarta adni a cicától biztos távolságban lévő egerekkel a menekülést, míg a keresztfiam egyetlen egérrel rohant előre, és csak akkor lépett a többivel, ha az első egér különben utolérte volna a macskát – így történt, hogy végül kizárólag neki pusztult egere a nagy rohanásban. De a játékot mindketten egészen élvezték (kivételesen példát akartam mutatni, így én nyertem, Miska pedig második lett).

Így aztán másnap rögtön újra játszottunk, amikor is a kétéves kishúg, Borcsa ragaszkodott hozzá, hogy ő is játsszon. Csakhogy őt a legkevésbé sem izgatja még, hogy a szabályok szerint kellene játszani, így egy idő után meg is beszéltem a fiammal, hogy nem baj, mi rendesen játszunk, a húga pedig oda taszajtgatja a piros egereit, ahova szeretné. Hamarosan Borcsa fel is adta a taszajtgatást, csak afféle hollywoodi naiva módjára kezdett sikoltozni, ha az egereit nagyon megközelítette a macska, ezért mi jótékonyan átsegítettük a pálya másik végébe. Így aztán a játék mindkét gyereknek élményt nyújtott – és azóta is mindketten akarnak vele játszani.