Az igazat megvallva, ezen a megszállott társasozók számára vagy így, vagy úgy különleges hosszú hétvégén, amikor az év társasjátékos eseménye zajlott Essenben (a nemzetközi játékvásár) és vagy ötven társasozó gyülekezett négynapos maratoni társasozásra Kecskeméten, és még a játszma blog facebookos oldalát is esseni bemutatók özönlötték el, azt terveztem, hogy kivételesen nem írok hétvégi apukás bejegyzést. De aztán a legutóbbi bejegyzést követően kedvet kaptam ahhoz, hogy kipróbáljam a sztorikockákat a másik oldalról is, vagyis úgy, hogy a fiamnak adom oda a képekkel illusztrált kilenc dobókockát, lássuk, mit kezd velük.

Szóljon hát ez a félig-meddig rendkívüli bejegyzés a fiam első meséjéről is (hangfelvétel alapján), levonva a végén pár tanulságot. Miska épp most múlt csak négyéves, úgyhogy nem kell még mesteri meseszövésre, kohézióra, történeti ívre, logikus összefüggésekre és egyebekre készülni; én már annak is örültem, hogy egyáltalán képes volt valamit kezdeni a feladattal: dobj a kilenc kockával, és aztán mesélj úgy, hogy a képek szerepeljenek a mesédben.

Előre szólok, hogy a meséből nem kell a valóságra vonatkozó, messzemenő következtetéseket levonni; például nem, mi nem szoktuk lelakatolni a rossz gyerekeket.

 

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte –, volt egyszer egy ember. Volt nagyítója, de nem volt olyan gépe, amivel számolni lehetett. Rossz volt neki, mert nem tudott mivel számolni. Báránya, az volt, de nem volt hozzá ennivalója, és mindig csak panaszosan bégetett a báránya, hogy bee, bee, mert nem volt neki ennivalója, nem tudta, hogy honnan vegyen. Aztán… kulcsa sem volt, hogy az ugrándozó gyerekeit lefogja, hogy bezárja büntetésbe őket.

Erre felnevettem.

– Nem rólam beszélek! – háborodott fel.

– Tudom, nagyon aranyos, amit mondasz, azért nevetek.

– Aztán beszélt, hogy ne, ne beszélj, beszélj kisfiam, ne beszélj, beszélj kisfiam, ne beszélj, mert valamit mondok…

– A gyerekeinek mondta, hogy beszéljenek vagy ne beszéljenek?

– Igen, merthogy csak az egyiknek mondta, hogy beszéljen, mert annak volt egy kistestvére.

Aztán felhívta telefonon a jó barátját, és az beleszólt, hogy kopzojitakaj… valami nem ilyen hangon, de furcsán…

– Hogy… mit mondott?

– Hogy képzeljétek el, így beszélt bele a telefonba. A szegény ember elsírta magát, úgy érezte, hogy meghalt a barátja.

– Miért érezte úgy, hogy meghalt?

– Hát mert nem az a hang volt a telefonban, amilyen szokott lenni.

– És ettől úgy érezte, hogy meghalt?

– Igen.

– Jézusom.

– Elment hozzá, csodálattal látta, hogy csak elment. Miért?, kérdezte a feleségétől. Hát, mondja, azért, mert elment, boltba ment. Tessék, nézd meg a gyerekét. Meglepődött az ember, és a szemét becsukta. Azért, mert elgondolta, milyen lehet úgy élni, ahogy más. Magas házban éltek…

– Mások?

– Nem, hanem akihez most elment. És visszament. És fölvett álarcot, mert ott voltak nála… szomorú és vidám álarcok.

– Melyiket vette fel?

– Ezt a vidámat is meg a szomorút is.

– Egyszerre a kettőt?

– Nem, csak külön-külön – a hangsúlyban érezhető volt, hogy bosszankodik a buta kérdésen. – Nincs kettő feje!

– Hát, az igaz.

– A számológépéhez odaült, és elbámult, megcsodálta… az életet.

– Itt a mese vége? – néztem rá mosolyogva a coelhói mélységeket sugalló befejező mondat hallatán.

– Igen. Most mesélj te!

 

Gratuláltam neki, és rettentően örültem, hogy tettem egy próbát a mesemondással. Az eredmény ugyanis minden várakozásomat felülmúlta.

Nemcsak azért, mert egyáltalán képes volt komolyabb zavarba jövés nélkül sorra rátérni a kockákra – teljesen mindegy, hogy logikai és egyéb bakugrásokkal. Sokkal inkább azért, mert nem várt mellékhatásként, ha az ember nyitott füllel hallgatja, olyan pszichés mélységek tárulnak fel ezekből a mesékből (azóta már többször is hallgattam a meséit), olyan problémák és érzelmek kerülnek felszínre, amelyeket konkrét, a témában folytatott beszélgetések során nem tud még megfogalmazni (a fentiekben például többek között felüti a fejét a szeparációs szorongás, ami egyébként azokban a napokban ért nála a csúcsára).

Márpedig ezzel valami olyan eszköz – játék! – került a kezünkbe, ami a lehető legpozitívabb módon tud nemcsak közvetlenül, de közvetve is hozzájárulni a gyermek(eink) fejlesztéséhez.