2011. április. Az óvodában, ahová a fiam hároméves korától, vagyis szeptembertől járni fog, nyílt napot tartanak. Anyukák, egy-két apuka, a második otthonukat elhagyni készülő nagycsoportosok és a leendő ovisok zsúfolódnak össze egy kis terembe. A fiam is úgy tűnik, elvan a fajátékokkal, feltalálja magát, bár egyelőre nemigen közeledik a többiek felé.
A szemem a polcokat kutatja. Igen, a társasjátékokat.
Persze, nincsenek különlegesebb darabok, az állami óvodák még ritkán mozdulnak el a társas-szakboltokba, de azért ne nézzük le a kínálatot, csak találok valami érdekeset. Amint kiszúrom, le is veszem a polcról a nagy, színes, Ravensburger logós dobozt, amelyen egy kissé elgondolkodtat a „8 éves kortól” felirat. Rögtön oda is áll mellém egy hat-hét éves, tapasztalt, okoskaforma nagycsoportos. Méreget egy kicsit, majd megkérdi, nem akarok-e játszani vele. Hát hogy a csudába ne, gondolom. Leülünk a asztalhoz, kipakolja a dobozt, elmondja a szabályokat és már játszunk is. Izgalmas a menet, alig tudom megverni.


A Make ’n’ Break (Jack Lawson, Andrew Lawson, 2004, 2-4 játékos) című ügyességi-logikai-gyorsasági játékról van szó, amelyről sajnos saját képek nem készültek – a nyílt napra nem vittem gépet magammal. De azért most jól bemutatom, kicsit kilépve a hétvégi apukás szerepkörből, jó?
Szóval, szerintem már a középső csoportban elkezdhetnek játszani vele a gyerekek, legfeljebb nem a legbonyolultabb formákkal. A dobozban tíz különböző színű, egyforma méretű hasáb található, továbbá feladatkártyák háromféle nehézségi szinttel és egy időmérő, amely kegyetlenül számol visszafelé. Ennek három fokozata van (több és kevesebb idővel), és hogy kinek mennyi idő jut, azt elvileg egy dobókockával határoznánk meg, de ezt a durva szerencsetényezőt nagycsoportos játékostársam alapból elutasítja, így mindig a leghosszabb idővel játszunk.
A feladat egyszerű: felhúzok egy kártyát, és gyorsan megépítem azt, ami rajta látható. Ha világosszürkével vannak a hasábok jelölve a rajzon, akkor nem számít a szín, egyéb esetben de. A hármas szintű kártyák már valamivel több ügyességet, rendszerint kétkezes építkezést igényelnek. Amikor lejárt az idő, a teljesített kártyák értékeit összeadjuk és elkönyveljük magunknak. A meg nem épített (vagy haladó verzióban, eldobott) kártyák a következő játékos elé kerülnek, és ő majd ezekkel fogja kezdeni az építkezést.
Az egyszerű és ötletes, a gyerekek fejlesztésében sokat segíteni tudó Make ’n’ Break joggal válhatott népszerűvé a nagyközönség körében, konkrétan a Memory, a Scotland Yard  és a Furfangos Labirintus család után a legjobban menő cím lett a Ravensburgernél. Így folytatások sora követte mini és junior változattól Extreme verzióig (Tetris-formákkal), Challenge kiadásig (hengeres és háromszögletű elemekkel, amelyeket ráadásul facsipesszel kell a helyükre tenni), sőt tavalyelőtt még a Make ’n’ Break kockajáték is megjelent…


No szóval, amíg a fiam favonatozott és tűzoltóautóval mentett delfineket az asztalról, én jól eljátszadoztam egy nagycsoportossal, aki látható lazasággal nyomta az elvileg két évvel idősebbeknek szóló játékot. De még fontosabb, hogy veszíteni is gyakorlott játékoshoz méltón tudott. Fel is derengett előttem egykoron leendő nagycsoportos fiam képe, akiről ugyanígy elképzelem, hogy majd a korosztályát bőven meghaladó játékokat fogja játszani (hogy ez jó hír vagy sem, azt nem tudom, de kétségkívül ez várható) és remélhetőleg három év alatt végigjárjuk majd a győztes/vesztes titulushoz kapcsolódó fejlődést is. Mert jelenleg még ott tart, hogy a győztes személye a legkevésbé sem érdekli, aztán meg csak lesz olyan is, hogy utálni fog veszíteni… Kíváncsi leszek erre a küzdelemre.

Kép copyright: James Smith