Szeptember-október mindig az év legdolgosabb időszaka, így aztán sikerült az utolsó pillanatban eszünkbe jutnia, hogy az ősz első hónapjának nemcsak az elején, de a végén is illik ajándékkal ünnepelni a fiunkat – a nevenapja alkalmából. Gyorsan elrohantam hát a barátságos közeli társasjátékboltba, és keresni kezdtem valami, az ünnep jelentéktelenségéhez illően apró, de mégsem gagyi ajándékot. Nem akartam nagydobozosat, de lehetőleg olyat sem, ami nála nagyobbaknak való; azt akartam, hogy rögtön, amint játsszuk, élvezni tudja. Végül némi tépelődés után fejemben kételyekkel, táskámban pedig egy olyan dobozzal távoztam, amely a felirata szerint „3 éves kor felett” ajánlott.

Nem fogja vajon nagyon bugyutának érezni? – merült fel bennem a bugyuta kérdés. Mintha nem játszottunk volna magunk is szívesen például akár a „dob és lép” jellegű játékokkal is alsós iskolás korunkban… Aztán az interneten a Szivárványkígyóknak utánaolvasva csak csökkent a parám egy kissé; óvodás, sőt kisiskolás korú gyerekek szülei csupa jót írtak róla, ráadásul a tengerentúlon Hisss címen megjelent verziójának a dobozán még „age: 4+” szerepelt. Persze a puding próbája az evés: leginkább természetesen akkor nyugodtam meg, amikor az első játszma után a fiam rögtön újrajátszást követelt…

No szóval, mi ez a Szivárványkígyók, és miért szeretik a gyerekek? Nos, ez a játék egy egyszerű, szinte teljesen szerencse által vezérelt, színes dominóféleség, amely ugyanakkor megadja a teremtés örömét, játszunk benne a színekkel és még állatos témája is van – tényleg minden adott a sikerhez.

A lapkák és kártyák között valahol félúton elhelyezkedő, viszonylag kemény lapokból álló pakliban (jó ez, ügyetlen kis kezekkel is nehéz összegyűrni) minden lapon kígyódarabok láthatók – fejek, farkak és kétszínű kígyótest-részek. A játékmenet rém egyszerű: aki sorra kerül, húz egy lapot, és megpróbálja hozzáilleszteni az asztalon lévő, félkész kígyók valamelyikéhez. Természetesen csak azonos színű szakaszok kerülhetnek egymáshoz (csakúgy, mint a dominóban).

Egy kígyó akkor készül el, ha van feje, farka és legalább egy középső része is – persze minél több középső része van, annál hosszabb a kígyó és annál nagyobb az öröm a kis arcokon. Aki a kígyót befejezte, magához veszi annak a lapjait; és aki a legtöbb lapot gyűjtötte a játék végéig, az nyer (döntetlen esetén pedig az, aki a legtöbb kígyót gyűjtötte). Mindez, ugyebár, tökéletesen a szerencsén múlik, amin csak finomítani tud az egyetlen apró döntési lehetőség a játékban: ha ugyanis a lapom lerakásakor két külön kígyószekció összeilleszthető, én döntöm el, hogy össze is akarom-e illeszteni ezeket.

Hogy ez miben csökkenti a szerencse szerepét? Miska részéről semmiben, természetesen – hiszen ha csak megteheti, biztosan összeilleszti a kígyórészeket: minél nagyobb egy kígyó, annál klasszabb, természetesen. Részemről viszont apró eszköz a kezemben, hogy ha szeretném, némi befolyással lehessek a végeredményre. Hogy hogyan? Például ha nekem (és akár anyának, ha ő is velünk játszik) több kártyám van, mint a kölyöknek, nem kreálok két közepesen hosszú szakaszból egy nagyon hosszú befejezetlen kígyót. Hiszen például egy háromszemélyes játékban akkor csak 1/3 esélye lenne a fiamnak arra, hogy pont ő tudja befejezni ezt, márpedig ha nem neki sikerülne, akkor valamelyikünk péppé verné az összes többi játékost. Ellenben ha két kisebb kígyót kell befejezni, máris megduplázódott annak esélye, hogy ebben a fiam is részt vehet, márpedig sokkal pozitívabb élmény, ha a játék végén mindenkinek van kártyája (akárki is nyer), mint ha nem.

Ugyanígy jelent némi pluszinformációt az is, hogy minden színből csak egy-egy farok és fej van a pakliban, így például ha több kígyó közül választhatok, hogy hova rakjam a felhúzott kártyát, lehet, hogy ennek fényében próbálok manőverezni (például ha a játék vége felé Miska vezet pár lappal, a hosszú kígyóhoz úgy rakok lapot, hogy a húzópakliban már ne legyen olyan színű farok, amivel befejezhető lenne).

Ezek persze csak apa finom taktikázgató játszmái, erről a kölöknek nem is kell tudnia. Nem mintha nagyon befolyásolná mindez a játékélményt: bár lehet nagy vigyorral elveszegetni a befejezett kígyókat, sokkal izgalmasabb maga a teremtés folyamata, ahogy néhány ide-oda kanyargó kígyó egyre hosszabb és színesebb lesz, Bartos Erika szavaival élve „Tekereg és kanyarog, /Hullámokkal díszíti a /Sivatagi homokot” – a padlón vagy az asztalon.

A játék vége, a kártyák megszámolása után a győztes kihirdetése csak egy pillanat. Az odáig vezető út, maga a játék élménye viszont hosszan tartó élvezet a gyerekeknek.