Újév napja, ha gyerekeid vannak, nem a délig alvás időszaka. Már évek óta hasonlóan alakul a rendszer: három-fél négykor fekszünk le a békés, társasozós este után, majd hat-fél hétkor keltenek a gyerekek, ráadásul ilyenkor valamiért az apák magukra vállalják a korai kelést (valószínűleg némi bűntudatból, hiszen ha nem is emlékeznek már, biztosan rajtuk múlt, hogy még egy és még egy partit lejátszottunk az éjszaka közepén). No, idén is valami efféle történt, én keltem hatkor Miskával és Borcsával, aztán némileg még szunyókáltam, amíg némi újévi mesenézéssel lekötöttem a kölyköket. Egy jó órával később kihozta keresztfiamat, Marcit az anyja, aki viszont visszatért aludni, majd még egy órával később megjelent az apja is, akivel így ezúttal a reggeli kétszemélyes társasozás elmaradt.

Játszottunk viszont a gyerekekkel! Miska újévkor is két új játékot tanult; ezek közül az egyik a Szellemes malom volt, ami mellé valamiért csak ketten ültünk le. A Szellemes malom (Geistermühle) Thomas Daum és Violetta Leitner társasjátéka, azé a két tervezőé, akik Miska karácsonyi ajándékáról (Die Kleinen Zauberlehrlinge) is gondoskodtak. Láthatóan ügyes tervezők ők, akik az Elvarázsolt labirintus sikerreceptjét nem is egyszer, hanem rögtön kétszer is le tudták másolni úgy, hogy kellőképpen jó játékukkal az eredeti kiadóját is meg tudták győzni. A szellemes tematika pedig külön segített – Miska másik karácsonyi ajádéka, a Szellemlépcső ugyanezeket a szellemeket szerepeltette (a grafikát ismét Rolf Vogtnak köszönhetjük).

A szellemek ezúttal nem az öreg kastélyban ijesztgetik a kölyköket, hanem a vízimalomnál, a kölykök viszont nem huncutságon törik a fejüket, hanem segíteni akarnak, csak ezúttal nem a varázslónak, mint a varázsló konyhájában, hanem a molnárnak, a vízimalomnál. A céljuk is hasonló: ezúttal minden játékosnak három színes zsákot kell a helyére cipelnie, és ezúttal is a tábla alá rejtett mágnesek nehezítik meg a játékosok dolgát. Csupán most ezek a mágnesek nem maradnak egy helyben… Ez pedig nem túl jó hír, mert a gyerekek szeretnének segíteni, csak folyton megijednek a szellemektől, pedig igazán szükség lenne rájuk. Ahogy az e hasábokon már idézett, nemzetközi hírű műfordító írja a szabályban, „Sipirc, ki innen, szellemek! A molnárnak segítők kellenek!”

 

A malomkeréken körben várakoznak a színes zsákok a játékosokra, a játékosok pedig arra, hogy a saját sarkukba cipelhessék ezeket. Ehhez először két dobókockával dobnak. Ha számot sikerült dobni, viszonylag kreatívan kihasználhatják a mozgási lehetőséget: léphetnek az óramutató járásával ellenkező vagy azzal megegyező irányban, és léphetnek annyit, amennyi a két kocka összege, vagy annyit, amennyi csak az egyik kockán látható. Ha saját zsákjuk mellé érkeznek, fel is kaphatják azt magukhoz, és már csak vissza kell vinni a zsákot a sarkukba.

Ha viszont malomkereket dobnak, a kereket kell pörgetni (dobástól függően egyet vagy kettőt mozdítani rajta). A keréken három szellem tanyázik, és pörgetéskor mindig megvillannak egy kicsit, hogy lássuk, hol járnak, mennyire kell menekülnünk előlük. Arany- és koszorúeres költőnk megfogalmazásában „Nézd, a szellem merre jár! Nem figyelsz? Megijedsz! Csak a gyerekekre vár!”

Hogy miért kell menekülni? Mert amint a szellemeket beforgatjuk egy-egy játékosfigura alá, a mágneses figurák a taszítás hatására nagyot ugranak (ijedtükben, persze), elejtik a liszteszsákot, hanyatt-homlok menekülnek vissza a sarkukba, ahonnan aztán a következő körben indulhatnak majd újra. Idővel azonban talán-talán ráérezhetünk, hogy mikor mennyire kell a kockákkal manővereznünk, hogy a szellemek kisebb eséllyel hozzák ránk a frászt, és a nyertes gyerek, vagyis aki elsőként viszi helyre három liszteszsákját, büszkén szavalhatná a költő míves sorait: „Régi szellem, öreg szellem, Egyikőtök sem nagy jellem. Hiába is kísértetek, Uralkodom felettetek!”

Ahogy azt sejteni lehet, Miskának bejött a játék, csakúgy, mint állítólag Marcinak is. Mit is ne lehetne szeretni egy efféle, szerencsénken izgulós, szép, ugyanakkor kísértetes témájú, vidáman ijesztegetős játékon, ha az ember fia nemrégiben töltötte be a negyediket…?

Bár csak ketten játszottunk (és Miska nagyon megnyerte), rövidke tapasztalatunk és házigazdáink visszajelzése alapján elmondhatom, hogy ketten a játékosok feladata talán egy kicsit túlságosan is egyszerű, négyen pedig talán túlságosan nehéz – vagyis a játék leginkább három fő számára ideális. Ahogy a poéta írja: „Négy gyereknek alig sikerül, Mert a szellem gyakran előkerül; Ketten tán túl egyszerű, Hárman viszont nagyszerű!” Igaz, az utóbbi rímeket már nem lelhetjük a szabályban… De a költő sohasem alszik.