Részben azért, mert sokat játszogatott Apa játékaival korábban, részben pedig a Maszkabál-rajzfilm és az óvodai farsang hatására (még a keresztfiam is kalóznak öltözött!), Miska elkezdte mondogatni, hogy ő bizony szeretne kalózos játékkal játszani. Csak egy probléma volt ezzel: Apa kalózos játékai még nem az ő korosztályának valók. Tiszta szerencse, hogy Apa egyébként is régen ki akarta már próbálni kedvenc tervezője gyerekbarát memóriajátékát, amely, a szerencsét végletekig fokozandó, tavaly ősszel éppen a harmadik áttematizált változatában – igen, kalózos grafikával – jelent meg.

Ennek a játéknak, amely eredeti címén az Alles Tomate! (Minden paradicsom!) címet viseli, régen megjelent már a magyar változata is Vita memorita néven. Az akkor még a „élet a tanyán” témával ellátott játék szépen megnyerte 2008-ban a Német Fejlesztőjátékíjat „6 éves kortól” kategóriában, de többek között a Kinderspiel des Jahres, vagyis az Év gyerekjátéka zsűrije is ajánlotta öt évvel ezelőtt. Nem csoda, hogy 2009-ben megjelent a folytatás Alles Trolli! (kb. Minden utazóbőrönd!)  címmel, ezúttal az utazás tematikájára építve, majd 2012-ben az általam végül beszerzett Alles Kanone! (Minden ágyú!). Az eredeti szabályokat összehasonlítva megállapíthattam, hogy a játékszabály a három kis dobozban tökéletesen megegyezik – kizárólag a grafikák és a téma különböztetik meg a játékokat egymástól.

A dobozban 7 különböző színű kategóriakártya és mindegyikhez 7 (tehát összesen 49) játékkártya tartozik. Utóbbiakon a színnek megfelelő tematikához kapcsolódó illusztrációk láthatók. Az itthon is kapható Vita memoritában például az egyik szín a gyümölcsöké, a másik a zöldségeké, harmadik az állatoké, de vannak még épületek, szerszámok, ételek és emberek és berendezések is. Az Alles Kanone! zöld kártyáin kalózok kincseit láthatjuk, a sárgákon a tengeri rablók szokásos outfitjének sablonkellékeit (kampós kéztől babos kendőig), a fehéreken fegyvereket, a narancssárgán a kincskereső kalandok kellékeit (térkép, messzelátó, papagáj és a többi), lilán a tenger veszélyeit (cápa, vihar, kraken…), világoskéken a hajózásról eszünkbe jutható dolgokat, a tengerzöldeskéken pedig valamiféle partraszállás/rejtelmes sziget-vonal illusztrációival találkozhatunk.

No igen, a kalózos legendáriumban nehezebb olyan egyértelmű kategóriákat felállítani, mint a tanya állatainál; kár, hogy ez kissé a színekben is megmutatkozik – sárgás fényben például kicsit nehéz megkülönböztetni a négy kékes-zöldes árnyalatot. Szerencsére azonban ez az egyetlen tényező, amit a játék negatívumaként felhozhatok; Gabriela Silveira illusztrációi például kifejezetten szórakoztatóak, és öröm volt felfedezni, hogy Miska egyik első játékához, a Pino Sortinóhoz hasonlóan a művész itt is előszeretettel rajzolt mókás arcú legyeket, bogárkákat a tárgyak környékére.

Ami a dolgok menetét illeti, vidám gyorsasági memóriajátékról van szó. A játék elején kirakjuk a hét kategóriakártyát egymás mellé, és alájuk egyet-egyet a kategóriához tartozó lapok közül. Utóbbiakat megpróbáljuk megjegyezni, majd lefordítjuk, és már kezdhetünk is játszani! A játékkártyák paklijából felhúzunk egy lapot, és megnézzük, milyen annak a színe. Aki a leggyorsabban megmondja, hogy az adott színű kategóriakártya alatt milyen (ugyanilyen színű) kártya van lefordítva, az megkapja ezt a lefordított lapot, amelynek a helyére az új kártya kerül. Tévedés esetén is az új lap kerül a régi helyére, csupán a régi kártyát nem kapja meg senki, hanem visszatesszük a húzópakli közepébe. A játék akkor ér véget, amikor elfogy a húzópakli, és természetesen az nyer, aki a legtöbb kártyát birtokolja.

Ilyen egyszerű az egész. Persze, aki régen olvassa a rovatot, talán emlékezhet rá, hogy a gyorsasági elemet korábban is kihagytuk a játékokból, mert Miska nem érett még meg rá, a dolog inkább frusztrálta, mintsem szórakoztatta volna. Ezért az Alles Kanone!-t is sima memóriajátékként próbáltuk ki: egy kártyahúzásnál neki kellett megneveznie a megfelelő lapon lévő illusztrációt, egynél pedig nekem. Ez neki tökéletesen meg is felelt, csak én éreztem egy kicsit kevésnek a dolgot: ahogy az ember hét számjegyet is még éppen könnyen megjegyez, a hét kártyán látható képekre sem volt nehéz emlékezni, különösen úgy, hogy a kategóriakártyák mindegyikén látható a hozzájuk kapcsolódó hét lehetséges illusztráció. Egy vagy kettő tévedést leszámítva mindig eltaláltunk mindent, ami egyébként Miskát inkább feldobta, mintsem lelombozta volna, hiszen folyamatosan pozitív visszajelzést kapott ezzel a képességeiről. Az más kérdés, hogy így a kihívás elmaradt, ami, bár alkalmanként teljesen megfelelő szórakozást jelent, azért hosszú távon mégsem cél.

Legközelebb ennek ellenére, noha felvetettem, hogy vessük be a gyorsasági elemet, mégiscsak „egyet te, egyet én” alapon kezdtünk játszani… Aztán, már nem is tudom, miért, egyszer csak, játék közben áttértünk a rendes szabályra. Innentől kezdve már gyorsasági játékként játszottuk, és így is nagyon élvezetes maradt az egész (sőt most már én is jól szórakoztam rajta). Mivel azonban a játékot a kiadója hatéves kortól ajánlja, ki kellett találnom, hogyan javíthatnám Miska esélyeit a győzelemre anélkül, hogy csalnom kellene – szándékosan lassan reagálni egyszerűen túlságosan átlátszó lenne. Ezért úgy döntöttem, mindig én húzom a következő kártyát, mégpedig úgy, hogy lassan fedem fel, és a fiam felé fordítva. Vagyis én egy-két másodperccel később látom meg, hogy milyen színt kellene keresnünk, mint ő – és pont erre a kis előnyre van szüksége ahhoz, hogy az esélyeink kiegyenlítődjenek.

Így lett tehát végül olyan kalózos játékunk, amely mindkettőnk számára kihívást jelent, miközben mindkettőnk számára élvezetes is tud maradni.

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!