Ha már a legutóbb szóba került a korkülönbség áthidalása, ejtsünk szót egy olyan játéktípusról, amely önmagában remek lehetőséget ad különböző tapasztalati szintű játékosoknak arra, hogy együtt játsszanak és mindannyian élvezhessék az egészet!

A kooperatív játékok gyakran ilyenek. A kooperatív vagy összedolgozó játék a Magyar Társasjátékos egyesület szójegyzéke szerint „Olyan játék, ahol a játékosok együtt, a „játék ellen” játszanak; csak kooperációval, összedolgozással van esélyük a győzelemre (pl. Rettegés Arkhamban), együtt győznek, vagy együtt veszítenek.” Ennek legegyszerűbb formái már gyerekjátékok szintjén is megjelennek, írtam is már ilyenekről, konkrétan a kis és nagy gyümölcsöskertről, illetve a Bogyó és Babóca – Szülinapi meglepetésről, de népszerű kooperatív gyerekjáték a Maskenball der Käfer is, amelyben a katicabogaraknak kell a jelmezbál előtt pöttyöket csereberélniük, és el kell készülniük mindezzel, mielőtt a hangyák odaérkeznének a helyszínre és megennének előlük mindent.

A felnőtt kooperatív játékok ennél rendszerint jóval bonyolultabbak. Ennek oka az, hogy mivel immár a játékosoknak sem csupán a szerencsében kell bízniuk és esetleg a megfigyelőkészségüket, memóriájukat használniuk, az „ellenük játszó” társasjátéknak is fejlett „mesterséges intelligenciával” kell rendelkeznie anélkül, hogy teljesen kiszámítható lenne. Véletlenszerű elemek – dobókocka, eseménykártyák stb. – szinte mindegyik ilyen játékban előfordulnak, hogy minden játszma újabb kihívást jelenthessen.

Anélkül, hogy szakmázós elemzésbe bonyolódnék, meg kell említenem a kooperatív játékok legfőbb és leggyakoribb kritikáját: az alfa játékos problémáját. Mivel mindenki ugyanazért a célért küzd, a nagyon titkos információknak nincs sok értelme – ha viszont mindenki birtokában van minden információnak, akkor a legügyesebb, legtapasztaltabb, vagy csupán az érdekeit legjobban érvényesíteni képes játékos átláthatja az egészet és átveheti az irányítást: te tedd ezt, te azt, és végül mindenki csak asszisztál az ő győzelméhez. Természetesen nagyban múlik a játékosokon is, hogy ezt hagyják-e, de a legtöbb kooperatív játék lehetőséget ad az efféle játékstílusra. És ez az a probléma, amit előnyünkre fordíthatunk, ha véletlenül az ajánlott korosztálynál sokkal kisebb gyerekkel játszanánk az adott játékot.

A Hobbit – The Unexpected Journey Board Game (amely annak az ebben a blogban már unalomig ismételgetett nevű tervezőnek a családbarát, könnyedebb munkája, aki 2000-ben az európai típusú, összetett játékok piacára feltámasztotta a kooperatív játékok műfaját A Gyűrűk Ura társasjátékkal) a doboza szerint 15 éves kortól  ajánlott társasjáték. Bár beszéltem már róla, hogy az amerikaiak meglehetősen hülyén sorolják korhatárhoz a játékaikat, ez Európában sem számítana gyerekjátéknak; megérzésem szerint a 10+-os besorolást kapná meg. Nem is játszottam volna még Miskával, ha ő nem ragaszkodik hozzá annyira, amikor délutáni alvása után rajtakapott, hogy ezzel játszom (a kooperatív játékok többsége ugyanis, éppen a fenti problémával összefüggésben, egyedül is játszható).

A hobbit alapvetően kockajáték. Tábláin a filmből ismert kalandok sorakoznak három absztraktabb szimbólum kombinációira leegyszerűsítve (nyúl – futás, haladás; törp – ész, kommunikáció; fejsze –harc, erő), és ezekben kell helyt állnunk azzal, hogy megdobjuk az adott jeleket dobókockával. Ebben segítenek nekünk a játékosok kezébe kerülő és onnan (esetleg mást segítve) kijátszott segítőtárs-kártyák (13 törp és Bilbó) a különböző különleges tulajdonságaikkal, illetve néhány, a kalandok során begyűjthető és mindenki számára elérhető tárgy is (utóbbiak felhasználása azonban már csökkenti a játék végi pontszámunkat). Hogy a dolog ne legyen ennyire könnyű, minden játékos a sorra kerülésekor azzal kezd, hogy felcsap egy eseménykártyát, ami változatos módokon tudja megnehezíteni hőseink dolgát – adhat újabb teljesítendő kalandot a többi mellé, vagy különféle korlátozásokat (pl. nem dobhatsz újra a kockákkal, nem használhatsz segítőtársat stb.) az aktuális körre. Ha azonban az alapkalandokból egyet sem teljesít a játékos, akkor azért büntetés jár, és a hatodik büntetés elérésekor törpcsapatunk elveszíti a játékot.

A szabályok ennél valamivel bonyolultabbak, a kártyákon pedig angol feliratok tájékoztatnak mind a kalandokról, mind az eseményekről, mind a szereplőkről. Semmiképp nem egy alig ötévesnek való játék ez – leszámítva, ha az ötévest annyira érdekli a törpös kaland (a Gyűrűk ura gyerekjáték után különösen), hogy hajlandó elfogadni az apját alfa játékosnak. Először tehát elmeséltem, hogy nagy vonalakban mi történik törpjeinkkel és Bilbóval ezeken a táblákon. Ezután jött a szabályok magyarázata, kihangsúlyozva, hogy nem kell mindent megértenie és megjegyeznie, majd segíteni fogok játék közben.

Miután ezt követően is érdekelte még a játék, belevágtunk. Ha én voltam soron, végigkommentáltam, hogy mit teszek és miért. Ha rajta volt a sor, lépésről lépésre magyaráztam neki a lehetőségeit, de a döntést mindig ráhagytam, kihangsúlyozva az előnyöket és hátrányokat. Ez a társasjáték nem különösebben mély vagy nehéz, de azt nem mondhatjuk el róla, hogy ne lenne a játékos köre tele kérdésekkel. Vegyem igénybe a korlátozottan rendelkezésre álló aranykockát is ebben a körben? Újradobjam-e a kockákat, és ha igen, melyikeket? Melyik kalandot próbáljam meg teljesíteni? Használjam-e valamelyik törp segítségét? Esetleg kérjek segítséget a játékostársaimtól? Használjak fel egyet-kettőt a közös felszerelésünkből? Próbáljak rámenni a külön, nem kötelező, de pontot érő kincsszerző kalandra is? Ennyi kérdés egy ötévesnek bőven túl sok, de ha egyszerre mindig csak egyet kell megválaszolnia, és az apukája afféle játékmesterként irányítja már azzal is, hogy a megfelelő időben teszi fel a megfelelő kérdéseket, máris sokat segít az izgalmas játékban egyébként elvesző kölyöknek.

Mondanom sem kell, végül, bár nem sokon múlt, nyertünk. Bár a győzelmünktől elragadtatott Miska még a végén is azt mondta, „épp hogy csak megértettem”, azért büszkén újságolta a feleségemnek: „Anya, nézd, ez egy tizenöt éveseknek való játék, és én tudtam játszani apával!” És egyre gyakrabban veszem észre, hogy az efféle sikerélmény mostanában mennyire motiválni tudja a képességeit meghaladó játékok játszására… A legközelebbi bejegyzésben, amelyre egészen biztosan nem kell annyit várni majd, mint a mostanira, az ötödik életévét betöltő nagy fiam aktuális társasjátékozási szokásairól lesz szó.

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!