A felnőtt, társasőrült játékosok érdeklődése idővel egy kissé beszűkül. Mindenki megtalálja a maga műfaját, stílusát, és ritkán akar attól túlságosan eltérő játékokkal játszani. Vannak, akik a tematikus, egymással harcolós fantasy játékokban találják meg a számításukat; mások az absztrakt stratégiai játékokat részesítik előnyben; megint mások inkább a rendkívül összetett, két órán keresztül folyamatos számolást, újratervezést igénylő játékokat kedvelik és így tovább. A felnőtt társasjátékok ipara ezt ki is szolgálja, csupán bátortalanul mer egy-egy kisebb kitérőt tenni, új képességeket igénybe vevő elemeket tenni az ismerős mechanizmusok közé.

Na, ezért szeretem kifejezetten a jó gyerekjátékokat: a gyerekjáték-tervezők keze egyáltalán nincs megkötve. Szabadon tervezhetnek ügyességi játékot, kihasználhatják a mágnes csodáját, a szerencse szinte akármilyen szintű szerephez is juthat és így tovább. A Zoowaboo például egészen különleges játék: hozzá hasonlót egyszerűen nem tudok megnevezni – ezért is várta egy ideje, hogy Miska megkaphassa az ötéves születésnapjára. Mégpedig jó ideje: Miska másfél éves volt, amikor egyetlen nap alatt jó barátainkkal tizenöt gyerektársasjátékot is kipróbáltunk, én pedig már akkor szemet vetettem a Viva Topo!-ra és erre, hogy aztán egy évvel később, egy árengedmény idején be is szerezem őket. A Viva Topo!-t a négyéves születésnapon adtam át, a Zoowaboo pedig az ötödiken került Miska birtokába. (Jó tanács: ezt a módszert senkinek nem javaslom, mert senki nem tudhatja, hogy a gyermeke pár évvel később éppen mire lesz fogékony, mi fogja őt érdekelni – aggódtam is némileg, amikor odaadtam az ajándékot.)

A Zoowaboo története szerint az állatok minden évben tutajjal indulnak útnak a sebes vizű folyón, ám nem biztos, hogy mindenkinek jut hely. A játékosoknak éppen ezt kell megtippelniük, és ha már megtippelték, el is kell helyezniük az állatokat a tutajon. Utóbbiból hat darab van, ahogy forduló is. Mind a hat tutaj-táblán egy-egy különleges formájú kivágás jelzi, hova kerülhetnek az állatok: ide kell a színes állatfigurákat fektetve behelyezni egymás mellé. Hogy melyikeket? Azt kártyák határozzák meg.

Minden forduló elején felcsapunk tíz állatkártyát. Tízféle állatunk van, a könnyebb megkülönböztetés kedvéért tíz különböző színben, mindegyikből három-három darab. A tíz felcsapott kártyán tehát ezek egyharmadát láthatjuk, és ekkor a játékosok egyszerre megtippelik, hogy az állatok beférnek-e mind a tutajra (ha szerintük beférnek, akkor egy zöld egérkorongot mutatnak fel; ha nem, akkor pirosat – az egérke a történet szerint a hajóskapitány).

Ha mindenki szerint beférnek, újabb állatkártyát csapunk fel a tíz mellé, majd újra tippelünk. Mindezt addig folytatjuk, amíg valaki nem szavaz úgy, hogy az állatok már nem fognak elférni a tutajon.

Ekkor következik a forduló második fele. Azok, akik igennel szavaztak, most bemutathatják, hogy igazuk van: amíg a homokóra lepereg, az állatfigurákat elhelyezhetik a tutaj kivágásában.

Ha ez sikerül nekik, ők kapják a pontot, míg ha nem, akkor  azok, akik arra szavaztak, hogy ez úgysem fog sikerülni. És mivel gyerekjátékról van szó, nem marad le az sem, aki az elején többször is rosszul döntött, ugyanis az első körben egy, a másodikban kettő, és így tovább, a hatodik fordulóban hat pont szerezhető.

Az egy dolog tehát, hogy a játék (főleg az óra miatt) izgalmas, és kifejezetten gyerekbarát mind témáját, mind a feladatot illetően. A színes állatformák pedig nemcsak esztétikusak, de izgalmasan kombinálhatók a kreatív kirakózás közben. De a játék emellett eredeti is – egyetlen hasonló játékot sem tudnék megnevezni. Arra sem tudok sok más példát felhozni, hogy egy játék ezeket a képességeket gyakoroltatná a kölykökkel.

Mire gondolok? Először is, egyfajta arányérzékre, a térbeli gondolkodás képességére – a játékosoknak úgy kell ösztönösen, zsigerből megtippelniük, hogy az állatok felférnek-e a tutajra, hogy csak fejben képzelhetik el az arányokat. Másodszor, komoly kreativitásra és kézügyességre van szükség a feladat végrehajtásához, egyben nem kevés logikára is: Miska is fokozatosan tanulta meg, hogyan lehet az állatokkal a legjobban kihasználni a rendelkezésre álló helyeket (a kígyókat egymás mellé rakni, a többiek lábát egymás felé fordítani és így tovább).

Harmadszor pedig: meg kell tanulni együttműködve játszani. A Zoowaboo közben, hacsak nem ketten játszunk, csapatok alakulnak és szűnnek meg. Amíg a játékosok csapatként próbálják megoldani a feladatot, az időkeret nyomása alatt együtt kell, hogy kitalálják, hogyan lehet megoldani azt, amit bevállaltak. Pillanatok alatt osztódnak le a szerepek (ki a főnök, ki a végrehajtó), másodpercek alatt kell egymás esetleg különböző elképzeléseit egymáshoz hangolni. Bár ez igen izgalmas dolog, nem mindig van rá mód: Borcsával még nehéz mindig, mindent a szabályok szerint játszani, az pedig még ritkább, hogy a feleségemmel egyszerre játszhassunk. Mégis, a két-három jól sikerült próbálkozás azt mutatja, hogy a játék valóban mutat még érdekességeket a szokásos kétszemélyes játszmáinkon túl is. Nem is csodálkozom rajta, hogy pár évvel ezelőtt jelölték is a Kinderspiel des Jahres, vagyis az Év gyerekjátéka díjra is…

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!