És még mindig karácsony. Volt a fa alatt még egy doboz, aminek a beszerzését aztán már igazán nem terveztük, de miután a feleségem már vagy másfél évtizede érez nosztalgiát az általam soha nem is próbált Süvegjáték iránt, be kellett szereznünk, félig magunknak, a valamelyik hiper-szupermarketben rém olcsón kínált Játékgyűjtemény az egész családnak elnevezésű dobozt.

Bárki, aki járt már játékboltban, látott egy-kettőt a hasonló kiadványok közül: rengeteg játék egy dobozban, sokszor akár 100-200-300 játékot is hirdet a dobozfelirat, amiből persze a doboz kinyitása után hamar kiderül, hogy pár klasszikus (értsd: nagyon régi) táblás játékon kívül pár dobókocka és egy pakli kártya szolgál 80-280 további (egymáshoz többnyire meglehetősen hasonló és nem túlságosan sok gondolkodásra késztető) játék hozzávalójául.

No, az általunk beszerzett játékgyűjtemény ennél kevésbé ambiciózus és kevésbé átverésszagú: csupán 8 játékot kínál, de mindegyikhez külön tábla és alkatrészek állnak rendelkezésre. Persze nem különleges vagy eredeti játékok, hanem azok, amelyek többnyire a fenti nagy dobozokban is megtalálhatók, lóversenytől Ki nevet a végén?-ig. Tulajdonképpen korrekt kiadványról van szó, amely a család legkisebb és nagyobb tagjainak is kínál izgalmas játékokat, persze feltéve, hogy az adott család birtokában nincsenek az ősi társasoknál sokkal szebb és érdekesebb újabb játékok (egyértelműbben megírt szabálykönyvekkel).

Természetesen a süvegjátékkal kezdtük az ismerkedést, amely még nekem is új volt: afféle ki nevet a végén? jellegű mókáról van szó, amelyben kiütés és hazaküldés helyett a többi játékos figurájára rárakjuk a saját bábunkat, és csak akkor vesszük le azokat a tábláról (végleg), ha sikerült visszatérnünk velük a saját „házunkba”. Kiejtős szerencsejáték, vagyis a legkisebbeknek nem igazán való (feleségem már alternatív szabályokat hozott be a gyerekek játékba visszahozására a lelki békéjük érdekében), ráadásul rémesen elnyúlhat a játékidő. Régen jó lehetett, gyerekként talán most is az; azonban a jelenlegi társasjátékok ismeretében már masszív mennyiségű alkohollal tudom csak elképzelni, hogy felnőttek egymás között is élvezni tudják még ezt a kockadobálóst.

Akkor már inkább a Ki nevet a végén?, ami valahogy még mindig tud szórakoztató lenni (főleg gyerekekkel), most már Miskának is. Lehet azonban, hogy felnőttként már inkább megpróbálnám az indiai eredeti szabályok szerint játszani (a nálunk ismert Ki nevet a végén? szabályrendszerét Josef Friedrich Schmidt alakította ki az indiai Pachisi alapjain bő száz évvel ezelőtt). Az eredetiben két kockával játszott játékban sokkal könnyebben indulunk útnak (5-öst kell dobni legalább az egyik kockával), a két kocka értékét megoszthatom a figuráim között és a dupla dobásokért különleges bónuszok járnak – vagyis felnőtt szemmel sokkal több a gondolkodni való, a döntési helyzet. De gyerekként a Ki nevet a végén? is tökéletesen működik, legfeljebb nem kerül elő otthon gyakran, mivel ilyen természetesen az óvodában is van.

Próbáltunk még egy autóversenyt is a játékok közül. A játék tervezője igazán igyekezett tematikus részletek tömegével feldobni a teljesen érdektelen kockadobálóst (olajfoltok, pit stop és a többiek), de sajnos nemcsak az a baj, hogy a döntési helyzetet kihagyta belőle – kizárólag a kockadobások által meghatározott lépéseket hajtjuk végre kínos monotonitással –, hanem hogy a rémesen unalmas dob-lép játék akár közel egy órán át is tarthat.

Aztán persze vannak komolyabb játékok is. Az egyik a dámajáték, amellyel az első próbálkozás egyelőre nem jött be igazán, mert a veszíteni tudó fiam teljesen kiakadt egy igencsak nyerő lépéssorozatomon. Aztán kibukott belőle, hogy miért: mert én nem tudom jól a szabályokat. Mint kiderült, anyósommal szoktak játszani sakktáblán hasonló, talán a dáma bevezetésére is használható játékot, amelyet Miska instrukciói alapján aztán le is játszottunk: ebben a fekete és fehér játékosnak helyet kell cserélnie, és bár egymást átugrani akár sorozattal is lehet, levenni soha senkinek nem vesszük le a bábuját. A dobozban található még kínai dámajáték is (a hatágú csillag fajta), de ezek után azt már elő sem vettem.

Sikert aratott viszont a malom, amit gyerek- és fiatalkoromban nagyon szerettem játszani magam is, és csak most, sok társasjáték (köztük pár tucat absztrakt) ismeretében érzem, hogy némileg meghaladta már az idő. Korábban sosem láttam ezt át ilyen jól, de szinte minden az első kilenc-kilenc bábu felrakásakor dől el, és hacsak nem volt rendkívül trükkös mindkét játékos, utána már gyakran egy buta automata is le tudná játszani a játszmát. De ez a mintegy kétezer-négyszáz éves játék ötletes, könnyen érthető, és ráadásul a játék harmadik, befejező szakasza legalább megadja a rosszul álló játékosnak is az illúziót, hogy lehet esélye (ekkor nyílik lehetősége arra, hogy a három megmaradt bábujával ide-oda ugráljon a táblán, pillanatok alatt szintén háromra amortizálva az ellenfél készletét).
 

Nos, ebben a játékgyűjteményben nyolc játék akad, de összességében is jóval kevesebbszer játszottunk vele, karácsony óta, mint akár a Borcsa névnapjára, december elején kapott Kang-a-rooval, akár a karácsonyi Elvarázsolt toronnyal vagy a Da ist der Wurm drin című kockadobálóssal. Mi lehet ennek az oka? Három dolgot tudnék megnevezni, és ezek közül csak az egyik az, hogy a mostani, gyerekeknek tervezett játékok egyszerűen (jó esetben) jobbak, izgalmasabbak a régieknél (természetesen nem a dámajátékra gondolok, de számukra az egyelőre kevésbé érdekes). A másik az, hogy az ilyen alapvető játékok valóban gyakran megvannak az óvodáknak is, így mindig érdemes elgondolkodni, hogy érdemes-e nekünk egyáltalán ilyen gyűjteményt venni otthonra.

A harmadik pedig a külalak kérdése. Mindenkinek számít, még ha nem vallják be, akkor is, a gyakorlott társasozóknak is fel tud dobni egy játékot, ha profi és esztétikus a megjelenítése; kicsiknek pedig főleg, ráadásul nekik a téma is fontos. Egy Ki nevet a végén? is egyszerűen sokkal népszerűbb lesz bájos kisvakondos vagy őrült Angry Birds Space-es verzióban, mint ha csak élénk színű négyzeteken köröznénk a bábunkkal. Ezzel a modern társasjáték-kiadók pontosan tisztában vannak, míg a korral lépést nem tartó kiadványok készítői láthatóan nem is igen foglalkoznak ilyen kérdésekkel. Bár határozottan kijelenteni nem merem, hogy az efféle játékgyűjtemények beszerzését nem javaslom családi célra (nagyon sok családban pont ezek az olcsó játékok jelenthetik az első lépést a társasozás megszerettetésében, és a fő élményt úgysem a tábla és a bábuk, hanem a közös játszás öröme fogja megadni), olyan családokban, ahol sok új játék figyel a polcokon, nem biztos, hogy ezek megvásárlásának sok értelme lenne.


Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!