Bár nekünk idén is sikerült az évszak egyetlen esősebb hetét kifognunk a Balatonon, a nyár végére ismét egyre kínosabbá vált a magyar tenger apadása. Cserébe viszont, amikor hazatértem egy társasozásról, táskámban két kölcsönkapott, 4 éves kortól ajánlott társasjáték lapult, mindkettő a horgászás témakörében. Ha már a balatoni horgászok alól elfogyott a víz, legalább a tiszteletükre is játsszunk egy kicsit horgászósdit otthon, a napsütéstől felforrósodott tetőtéri szobában!

A kettő közül azzal kezdtem, amelyik előzetesen kevésbé tűnt kreatívnak, ötletesnek (a másik játékról legközelebb számolok be). A Kapásom van! alapötletét több tucat gyerekjáték alkalmazza. Ezek mindegyikében dobunk több, rendszerint kettő dobókockával, amivel meghatározzuk a gyűjtendő, megtalálandó vagy akár eldobandó kártyákat, lapkákat, sőt figurákat azok két vagy több tulajdonsága révén. Magam is olvastam több ilyennek a szabályát. Két és fél éve, felnőtt barátokkal egy gyerekjáték-kipróbálós délutánon például kockákkal meghatározott színű banditákra vadásztunk lasszóval (A Larry Lassóban a szabály éppen „vagy” volt „és” helyett – minden olyan banditát be kellett gyűjteni, amin a két szín valamelyike látható volt),

 

de még a munkahelyi társasjátékpartikon is rendre követelik tőlem manapság, hogy kerüljön elő a három kockával és különleges szabályokkal mókásított Panic Lab, amelynek egyszerűsített változatát, Miskával is kipróbáltuk párszor. (Eleddig azt hittem, írtam már róla, de sehol nem lelem a cikket - lehet, hogy ez kimaradt? Ha így lenne, hamarosan visszatérek rá.) A szintén Gigamic-féle Splash Attack is hasonló: ott halak színét és mintáját dobják ki a játékosok a két kockával, hogy a megfelelő halat elsőként megtalálva begyűjtsék (vagy ha az már náluk van, akkor gyorsan megfogják a piranhát, mert különben vissza kell dobniuk középre).

 

No, a Kapásom van! még témájában sem nagyon igyekszik eltérni a két évvel korábbi Splash Attack!-tól, bár jóval olcsóbb kiadás annál, hiszen a doboza mindössze 12 kártyalapot és kettő, matricákkal különlegessé tett dobókockát tartalmaz. A halak három formában (fajtában) és négyféle színben találhatók meg a kártyákon (ezzel már meg is indokoltuk, miért van 12 a lapokból). A dobókockák is ehhez igazodnak: a formakockán 2-2 oldalt kapott egy-egy halfajta, míg a színkockán négy oldal a színeket mutatja, egy fehér, a hatodikon pedig egy nyíl látható. A fehér kocka dzsókerszín, míg ha nyilat dobtunk, akkor vissza kell dobnunk egy halacskát a tóba (az asztal közepére), de persze csak akkor, ha van olyan fajta halunk, amilyet a másik kocka meghatároz.

Egyetlen apró, de annál fontosabbnak bizonyuló különbség van a sok hasonló gyerektársashoz képest: a Kapásom van! nem reakciójáték. A kölyköknek tehát nem egyszerre kell megkeresniük a kockák által meghatározott halat, hanem ki kell várni a sorukat, dobni kell és elvenni a megfelelő kártyát – akár a másik játékos elől is. Annyiban még tesz engedményeket a játékszabály, hogy amikor fehér kockával dobunk, először az asztal közepén kell megnéznünk, hogy van-e a másik kockán jelzett formájú hal, amit kifoghatunk, és csak ha ott nincs, akkor lophatunk a többiektől. Máskülönben a lapot könyörtelenül el kell vennünk az azt bitorló játékos elől.

Már csak azért is fontos ez, mert – többek között a Splash Attack!-kal ellentétben – nemcsak kevés (ott három) begyűjtött halig tart a verseny, hanem egészen addig, amíg valamelyik játékos nem gyűjtött be több halat, mint amennyi testvéries szétosztás esetén járna neki –kétszemélyes játék esetén konkrétan hetet. Bár kissé tartottam tőle, hogy ez azt jelenti, hogy rossz dobásszéria esetén a játék végtelenül elnyúlhat, a fehér dobásra vonatkozó korlátozás segít elérni, hogy nagyjából tíz perc után teljesüljön a vége feltétel.

Bár a játék 100%-ban szerencsejátéknak tűnik (bárhogy gondolkodom, nem tudom belátni, hogy kétszemélyes játszmában az apró döntések – melyik halat adjam vissza, ha több van, illetve melyiket vegyem fel középről – bármennyire is javítanák vagy rontanák az esélyeimet; többszemélyes esetben legalább néha dönthetek úgy, hogy a nyerésre álló játékostól lopok), és az ötlet nem nevezhető eredetinek, ezek csak egy felnőtt panaszai. Miskának az egész nagyon tetszett. Pedig még azt is mondhatnánk, hogy a teljesen szerencsefüggő játékmenet inkább a hároméveseknek való, de egyrészt ez úgy általánosságban sem igaz, másrészt a szabályok összetettsége meghaladja egy hároméves befogadóképességét.

Nem beszélve a konfrontációról: hiszen itt egymástól lopkodjuk a halakat! Pár hónappal korábban lehet, hogy ennek bedurculás lett volna a vége, most viszont, csaknem négyévesen, már harsány röhögéssel jár, ha végre lophat tőlem, és ha én veszek el halat tőle, azt is kényszervigyorral nyugtázza. Ráadásul a tízperces játékidő azért is szerencsés, mert így ha véletlenül nagyon nem állna mellé a szerencse, akkor is rögtön jöhet a visszavágó, így búslakodásra nincs idő.

De ami kiemeli a Kapásom van!-t a hasonló játékok köréből, az éppen az elsőként jelzett különbség: ez nem reakciójáték. Nem kell gyorsnak lenni, nem kell idegeskedni és véletlenül rossz kártyára csapni csak azért, mert félünk, hogy a másik játékos megelőz minket; nem kell azt éreznünk, hogy kevesebbek, bénábbak vagyunk, ha nem tudunk legalább olyan jól teljesíteni, mint a többiek. Lehet, hogy ez nem mindenkinek fontos, de az én titokban önbizalom-hiányos kisfiam ezt hálás szívvel és leplezetlen örömmel fogadta.