játszma

Sok-sok játék után a játékos ember már azt hiszi (persze hibásan), hogy csak az ezer mütyürből álló, nagyon összetett újdonságok tudnak neki igazi meglepetést okozni, erre jön egy játék, ami egyszerű, mint a bot, mégis olyan fantasztikusan ötletes és szórakoztató, amilyennel nem minden nap találkozhatunk. A hirtelen fellángolt rajongásom tárgya az Asmodee kiadó által 2010-ben megjelentett Timeline, ami dizájnos fémdobozával zsebre vágva egyszerűen kívánkozik egy-egy gyors parti lejátszásához – csak aztán nehogy késés legyen a vége!

Nap, mint nap felkapcsoljuk a villanyt, leülünk a számítógép elé, ceruzával lefirkantunk valamit egy papírra, majd egy radírral korrigáljuk tévedésünket, az óránkra pillantunk és rohanunk az autónk felé – de mégis mióta tartoznak ezek a dolgok az emberiséghez? A Timeline kártyajátékban nem lesz más feladatunk, mint hogy a történelem ezen nagy felfedezéseit sorba kell állítanunk. Minden játékos kap a találmányokat (néha épületeket, műalkotásokat vagy felfedezéseket) ábrázoló kártyák közül ötöt, amit magunk elé rakunk sorban, majd a játéktér közepére fölcsapunk egyet, ami az idővonalunk kezdőpontját fogja adni. Minden lap egyik oldalán egy hangulatos illusztrációt láthatunk még a túloldalán ez egésztik ki a fölfedezés évszámával (és néha a feltaláló nevével, ami sajnos elég felületes lett, többek közt például a golyóstoll mellől lemaradt hazán fia, Bíró László neve). Az eső játékostól kezdve mindenki a saját körében választ egy lapot az előtte fekvőkből, majd megpróbálja a középre lerakott, évszámmal megjelölt laphoz – később lapokhoz – illeszteni. Ilyenkor a lerakott lapot fel kell fordítani, és ha a rajta olvasható évszám stimmel a többihez, akkor sikerrel járt, és jöhet a következő játékos, viszont ha nem akkor a hibásan tájolt lapot el kell dobnia, és helyette újat kell húzni a pakliból. A játékot az nyeri, aki elől először fogy el az összes találmány kártya, mert mindet sikerült beillesztenie az idővonalba.

A játék nem több és nem kevesebb, mégis nagyon szórakoztató ebben a játékos „iskolai feladatban” részt venni. Az egyre több elemet tartalmazó kártyasorba már jóval nehezebb betájolnunk a fogkefét, az ágyút vagy a konzervnyitót, és sokszor az utolsó lapunkat kell újra és újrahúzni, hogy végre betaláljunk a megfelelővel. És ugye, hogy a játékok másik erényét is kielégítse, a Timeline nem csak szórakoztat, hanem oktat is, hiszen a partik során rengeteg egyébként nehezen megjegyezhető évszám ivódik az eszünkbe, sőt bónusz információként gyakran a feltalálók neveit is megtanulhatjuk, csoda, hogy még nincs ott a játék minden általános iskolai történelemórán. A játék egyetlen hibája biztos már sok olvasóban megfogalmazódott, mégpedig, hogy a kártyák és évszámok megismerése után mennyire játszható újra a Timeline? A válasz az, hogy sokkal többször, mint elsőre hinnénk, főleg ha ugyanannál a társaságnál kerül elő újra meg újra (hiszen ilyenkor arányosan ismerkedik meg mindenki a lapkészlettel és a megoldásokkal), viszont egy új játékos ellen a könnyebb kétszemélyes és a fogósabb többszemélyes partikban is komoly előnyt jelent a játék ismerete. A dobozban található 109 kártyát nehéz mind megjegyezni, azonban hogy az évszámok kavalkádjában újra nehéz legyen kiigazodni, érdemes beszerezni a helyüket külön is megálló „kiegészítőkre”, amelyek a Felfedezések, az Események és a Művészeti alkotások témáit ölelik fel.

Összegezve mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki a Timeline-t, nem is gondolnánk, hogy a különböző találmányok évszámainak viszonyítgatásából egy ennyire jó parti játék sülhet ki. Ehhez a játékhoz is kapcsolódik egy hét kérdése, amit szerintem érdemes lenne megvitatnunk a hozzászólások közt (mindenki bátran csatlakozzon!), mégpedig az, hogy szerintetek milyen játékokat lehetne felhasználni az iskolai oktatásban? Jöhetnek konkrét fölvetések vagy általános kérdések, szerintem egy olyan fontos témakör, amiről mindenképp érdemes beszélnünk!

A képeket Rafal Szczepkowski készítette

Ha valamiben a társasjátékok világában biztos voltam, az az volt, hogy egy élvezhető autós társasjátékot sosem fognak kiadni. Nem passzol a modern táblajátékokhoz, mert vagy túl gyerekesre sikeredik, vagy olyan szabályrendszert adnak mellé, aminek a bevágásától már rögtön elmegy a kedvünk. Hát erre az elképzelésemre cáfolt rá a Formula D újrakiadása, ami mindezen sztereotípiáim ellenére egy nagyon jól kitalált játék. Szkeptikusan ültem az asztalhoz, amikor az egyik ismerősöm beszerezte a játékot (igazándiból ő is elég nagy lutrinak tartotta a vásárlást), majd amikor kiterítette a táblát és rárakott egy maroknyi színes, sokoldalú kockát ha lehet még jobban elszomorodtam, hogy egy „ki dob nagyobbakat” körverseny veszi kezdetét. De bárki, aki első látásra így gondolja, felejtsen el mindent és hallgassa meg a tíz perc alatt elsajátítható szabályokat, és kezdődhet a Forma-1!

A játék maga hihetetlenül egyszerű! A táblán látható versenypálya (amely a híres monacói pálya stilizált változata), ami apró mezőkre van felosztva. A kanyarok külön jelezve vannak, minél élesebb egy kanyar, annál többször kell a versenyzőknek megállniuk benne, amikor áthaladnak rajta. Ha túl gyorsak vagyunk, és túlcsúszunk a kanyaron, akkor egyszerűen kopik az autó gumija. Na de most jön a csavar az egészben! Minden játékos kap maga elé egy műszerfalat, amin egy váltó látható. A játékosok 1-es fokozatból indulnak, ilyenkor egy négyoldalú kockával dobnak, amivel egyet vagy kettőt léphet. A következő körben följebb lehet váltani, és immáron már a négyoldalúval dobhat kettőtől négyig. A sebességi fokozatok így mennek fölfelé egészen hatig, de nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy felvált a maximumra és gyorsan végigszáguld az egész pályán, mert amennyivel a kanyarokban túlcsúszik, annyival kopik az autó gumija. Óvatosan kell vezetni, hogy minden kanyarban meg tudjunk maradni, de közben néha rizikót vállalva törhessünk előre. A játék szabályainak gerince lényegében ennyit takarnak, percek alatt megtanulható és megérthető, az első játék után már mindenki profiként ülhet az autójába.

Mivel a játék hamar rutinná válhat, ezért az alkotók megleptek minket egy kétoldalas táblával, aminek másik oldalán egy haladó utcai verseny látható, különféle pályai sajátossággal, valamint különböző sofőrkarakterekkel, akik speciális képességekkel felvértezve vágnak neki a versenynek. Az igazi nehezítés viszont a kopási pontok felosztása: így lesz a gumikopáson kívül, fék, karosszéria, lengéscsillapító és egyéb eszközök állapotára vonatkozó értékek, amik még óvatosabbá, vagy éppen merészebbé teszik a versenyzőket.

A játék újrakiadásával együtt egy kiegészítő is napvilágot látott, Formula D – Sebring & Chicago címmel, ahol egy új táblán két új pálya látható, az egyik Forma-1-es, a másik az alapjátékhoz hasonlóan egy vadabb, utcai verseny. Mint ahogy a játék régebbi kiadásainál, itt is várhatóak az új pályák tucatjával, ami igen változatossá tehet egy-egy Formula D partit. A játék egyszerű szabályai és viszonylag gyors játékideje (1kör=1óra), nagyszerű családi és baráti játékká teszi, amit az ember szívesen elővesz, amikor a tévében éppen ellaposodik a Forma-1.