játszma

Az elmúlt időszakban a hétvégi apuka cikkek valamivel hektikusabban jelentkeztek, mint korábban (és mint, remélhetőleg, a jövőben), de ennek miértjére csak a cikk végén térek vissza. Addig is, beszélek egy keveset a legutóbbi cikk végén is belebegtetett "másik játékról", amelyet a Linus a kis varázslóval egyszerre kaptunk kölcsönbe. Az a hároméves korosztályt vette célba, az új játék viszont 5 éves kortól ajánlott. Mindez persze nem jelent semmit: ahogy Miska is egészen jól szórakozott a Linusszal, Borcsa is (kisebb segítséggel) jól eljátszott a nagyok játékával.

Németországban hétfőn kihirdették társasjátékozás legfontosabb, példányszámot leginkább növelő díja, a német Év játéka-díj, a Spiel des Jahres nyertesét. Egyúttal a gyakorlottabb játékosoknak szóló Kennerspiel des Jahres díjazottját is megnevezték. És ha már erről írok, akkor megkésett beszámolómban gyorsan pótolnom kell a gyerekjáték-díj, a valamivel korábban kihirdetett Kinderspiel des Jahres nyertesének megnevezését is, ha már ez a blog az utóbbi időben afféle gyerekjáték-bloggá alakult.

Ahol sok pénz van, oda állítólag már könnyen száll még több pénz. Nos, ezt az állítást sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom (sajnos), ellenben ha a "pénz" szót "társasjáték"-ra cseréljük, a helyzet máris ismerőssé válik. Amióta elvesztem a társasjátékozás bugyraiban, kaptunk már mások által nem használt játékot ajándékba, vagy kipróbálásra kölcsönbe is - és a következő pár cikkben az utóbbi típusba tartozó játékokról szó. Konkrétan a következő kettő olyan játék lesz, amelyeket megláttam és kölcsönkértem, amikor februárban két napra otthon maradtam a belázasodó Miskával (hogy aztán én is megbetegedjek, így hosszabb ideig tartózkodjunk együtt otthon).

A két játék közül az egyik három-, a másik ötéveseknek való ajánlást kapott, ezért azt gondoltam, az elsőt inkább csak Borcsával fogom játszani, a másikat pedig inkább Miskával. De a határok nálunk elmosódnak, így aztán végül mindketten játszottak mindkettővel. A hároméves kortól ajánlott Linus, a kis varázsló volt az, amelyet először kipróbáltunk, én, a nagybeteg apa és a lábadozó, (magyarul mintha semmi baja nem lenne, vígan ugrándozó, ezért némi közös mókával legalább pár percre a földhöz ragasztandó) fiam.

Sakkozni jó. Állítólag. Nekem sosem ment. Bíztatom magam, hogy nem azért, mert hülye vagyok hozzá. De akkor miért? Mert a sakk alapjait, csakúgy, mint a Góét, hiába egyszerű, pár mondatban összefoglalható a szabályuk, nem könnyű elsajátítani. Mély és komoly játék ez, amely ráadásul, más absztraktokkal ellentétben, nincs tele rögtön az első lépésektől "kis sikerélményekkel" (amilyen például az, ha az Othellóban/Reversiben az ellenfelünk jelölőit átfordíthatjuk), és amÍg nem kezdünk rákapni az ízére, csak a sötétben tapogatózunk, és nehéz elsőre átlátni, hogy a lépéseink jók vagy rosszak voltak-e. Ráadásul én kizárólag kétféle emberrel találkoztam sakk tekintetében: olyannal, aki már elég jól tud, ezért jó ellenfeleket is keres, és olyannal, aki épp úgy nem tud sakkozni, mint én.

A sakknál ritkán találni nehezebb (vagy legalábbis nehezebben elsajátítható) stratégiai játékot, de a japán sakk, vagyis a Sógi éppen ilyen. Nemcsak azért, mert a nagyobb (9×9-es) táblán elhelyezkedő, sakkhoz képest többféle és némely esetben bonyolultabban működő (20-20) figura nem is igazán figura, hanem csak japán írásjellel ellátott lapka - különösen összetetté teszi az is, hogy az ellenfél kiütött figuráit a későbbiekben lépés helyett a saját seregem tagjaként bevethetem a harcmezőn.

És még mindig karácsony. Volt a fa alatt még egy doboz, aminek a beszerzését aztán már igazán nem terveztük, de miután a feleségem már vagy másfél évtizede érez nosztalgiát az általam soha nem is próbált Süvegjáték iránt, be kellett szereznünk, félig magunknak, a valamelyik hiper-szupermarketben rém olcsón kínált Játékgyűjtemény az egész családnak elnevezésű dobozt.

Bárki, aki járt már játékboltban, látott egy-kettőt a hasonló kiadványok közül: rengeteg játék egy dobozban, sokszor akár 100-200-300 játékot is hirdet a dobozfelirat, amiből persze a doboz kinyitása után hamar kiderül, hogy pár klasszikus (értsd: nagyon régi) táblás játékon kívül pár dobókocka és egy pakli kártya szolgál 80-280 további (egymáshoz többnyire meglehetősen hasonló és nem túlságosan sok gondolkodásra késztető) játék hozzávalójául.