játszma

Németországban hétfőn kihirdették társasjátékozás legfontosabb, példányszámot leginkább növelő díja, a német Év játéka-díj, a Spiel des Jahres nyertesét. Egyúttal a gyakorlottabb játékosoknak szóló Kennerspiel des Jahres díjazottját is megnevezték. És ha már erről írok, akkor megkésett beszámolómban gyorsan pótolnom kell a gyerekjáték-díj, a valamivel korábban kihirdetett Kinderspiel des Jahres nyertesének megnevezését is, ha már ez a blog az utóbbi időben afféle gyerekjáték-bloggá alakult.

Az év játéka gyakorlott társasozóknak (Kennerspiel des Jahres)

Kezdjük a Kennerspiel des Jahresszel, hogy a blog jelenlegi olvasókörének jelentős hányadát kitevő családanyák és családapák számára fontosabb elismerések későbbre halasztódjanak. Az Év játéka gyakorlott játékosoknak az Istanbul lett attól a Rüdiger Dorntól, aki pár klasszikus játék után néhány évvel ezelőtt, a gyermeke születésekor visszavonult és csak egyszerűbb, gyerekbarát játékokat tervezett, hogy aztán az Il Vecchióval visszatérjen, az Istanbullal pedig már el is vigye a pálmát. A játékban Isztambul utcáit rójuk kereskedőinkkel és azok 4-4 szolgájával. A 16 helyszín között egészen érdekes módon közlekedünk: mindig legfeljebb kettőt léphetünk csapatunkkal, majd ahhoz, hogy az ott található akciót végrehajthassuk, egy szolgánkat ott kell hagynunk. Vagy ha van korábban ott hagyott szolgánk, akkor fel kell vennünk. A játék működése ilyen egyszerű – ami bonyolultabbá, gyakorlott játékost igénylővé teszi, az a tizenhat elhelyezkedéshez kapcsolódó különböző szabályok sokasága. A cél az, hogy a különböző helyszínek (például piacok, árut termelő helyiségek, börtön stb.) segítségével ügyesksedve rubinokat szerezzünk és megfelelő számú rubinnal megnyerjük a játékot, ezt a furcsa keleti versenyt.

Az Istanbul szép, a szabálya egyszerű, de nem buta, a témája érthető, és még egy kis szerencsének is jut némi szerep kevés kockadobás képében – ideális választás volt tehát a Kennerspiel díjra.  Az más kérdés, hogy a nagyon gyakorlott társasozók, akik az őrül kombinálgatásban és lépéseik bonyolult optimalizálásában lelik örömüket, esetleg a másik két jelölt játékkal szívesebben játszanak. Ezek a Rokoko és a Concordia, a modern kori „gémer” játékok két díszpéldánya, amelyek bár meglehetősen különbözőek, mégis megegyeznek abban, hogy egybegyúrják az utóbbi évtized legsikeresebb „komoly” játékainak mechanizmusait, nem egyet, nem kettőt, mindkettőben például Dominion-szerű, de több stratégiát lehetővé tevő, viszont változó vásárolható kártyakészletből történő pakliépítéssel. Továbbá mindkettő legalább fél tucat különböző pontszerzési lehetőséget kínál, amelyek mindegyike többé-kevésbé más stratégiát kíván. Igen, a „gémereknek” ez tetszik, és magam sem mondom, hogy ne lennének ezek nagyon jó játékok, sőt talán szerkezetét és stratégiai mélységeit tekintve a Concordia a legerősebb  – ám az Istanbul mindenképp szórakoztatóbb.

Az év játéka (Spiel des Jahres)

Az év játéka díj pár éve immár a könnyedebb játékoknak jár, azoknak, amelyekkel az igazán kezdők is élvezettel tudnak játszani. Ennek némi fura ellensúlyozására az elmúlt két évben a jelöltek közül mindig az nyert, amelyik a sokat játszóknak, a gyakorlott játékosoknak a szemében a legjobbnak számított, némileg fura identitászavart okozva: bár a Hanabi és a Kingdom Builder valóban egyaránt jó játékok, ismerősi környezetemben népszerűek, nem feltétlenül ezek azok, amelyek az igazán kezdőknek a legjobb szórakozást jelentenék. Nos, az idei díjazott ellensúlyozza ezt a furcsaságot: ezúttal az a játék nyert, ami a sokat társasozóknak állítólag nem okoz túl sok élményt, ellenben a kezdők és partijátékosok igazán jól tudnak szórakozni rajta.

A Camel Up (az egyetlen társas, amellyel a mezőnyből még nem játszottam) efféle furcsa játék: bár szabályai által egészen emlékeztet egy „komolyabb”, modern társasjátékra, a szerencse szerepe olyan erős benne, hogy csak azoknak ajánlható jó szívvel, akik jól tudnak szórakozni a váratlan fordulatokon és izgulni azon, hogy a kocka vajon kinek fog kedvezni. Egyébként tevés versenyről van szó, amelyben a tevék (a Rüsselbande mintájára) egymás hátára is ugorhatnak. (A dobozon egyébként ez szójátékban valósul meg: Camel Up – Teve fel – mondja a cím, ugyanakkor Camel Cupnak, Tevekupának is olvashatjuk.) A tevékre fogadni lehet – minél korábban tippeljük meg jól, hogy melyik teve ér elsőként és utolsóként célba, annál több pontot szerezhetünk. A tevék maguk pedig kockadobással haladnak, egy mechanizmus szempontjából semmi pluszt nem adó, ellenben látványos kellék, a tábla közepén elhelyezkedő piramis segítségével, amelynek tetején, ha lefordítjuk, egyszerre mindig csak egy tevekocka pottyan ki, megmondva, melyik teve és mennyit haladjon (esetleg más tevéket a hátán cipelve).

A látványos megoldáson túl, vagy éppen azzal együtt, a zsűri minden bizonnyal a színes ötletek kavalkádját díjazta. például azért, hogy a játék végig érdekes legyen, a játékosok a tevék elé pakolászhatják a sivataglapkáikat, amelyekért egyrészt pontokat szerezhetnek, ha a tevék rálépnek, másrészt azokkal is befolyásolhatják a tevék haladását. Szerezhetünk fogadókártyákat az aktuális fordulókra is (egy forduló addig tart, amíg minden kocka sorra nem került egyszer), ezekért is izgulhatunk. A dobópiramissal, a nyertesre és a vesztesre való szavazással és az egymás hátán utazó tevékkel együtt ez már tényleg ötletgazdag játéknak tűnik – amelyért legfeljebb a szárazabb és kiszámíthatóbb, úgynevezett „komoly” társasjátékok kedvelői nem fognak rajongani.

A másik két jelölt (amelyek nem nyertek, de a jelölés már maga is mini-győzelemnek számít) a Splendor és a Concept. A Splendor közelebb áll a sokat társasozók által kedvelt játékokhoz: ami a témáját illeti, nos, a dobozra írt szöveget rögtön elfelejtjük játék közben, mert igazából színkártyákat és színkorongokat kell gyűjtenünk, hogy azok megfelelő kombinációit beválthassuk másmilyen színkártyákra vagy egyéb lapokra, amelyek pontot érnek. Gyors, pörgős, kellemes játék. A Concept pedig inkább partijáték, amelyben egy nagy táblán látható sokféle ábra segítségével kell elmagyaráznunk a feladványkártyán szereplő embert, tárgyat, filmet, bármit. Bár található a szabálykönyvben leírás a pontozás menetéről is, igazából ez a játék érdektelen része: a feladványok elmagyarázásánek újszerű módja valóban egészen izgalmas.

Az év gyerekjátéka (Kinderspiel des Jahres)

Idén némileg furcsa játékot díjazott a zsűri. Az év játéka díjat a 2000-es évek óta többnyire 8 éves kortól ajánlott családi játékok kapják meg (bár volt példa 6+-os korosztály-besorolású játékra is a Qwirkle személyében), ezért gyerekjátéknak én leginkább azokat nevezem, amelyeknek a dobozán legfeljebb 6+ szerepel. Ráadásul ez a korosztály-kérdés eleve igen kínos a gyerekjátékdíj kapcsán, hiszen a felnőtt zsűrinek nyilván többet nyújt egy 6+-os játék, mint egy 3+-os. Így nyer mostanában a leggyakrabban 5 éves kortól ajánlott játék – a listán üdítő kivételt képezett pár éve a Borcsánál nagy sikert arató Da ist der Wurm Drin (4+), miközben korábban igen gyakoriak voltak a négyéves kortól javasolt társasok (Maskenball der Käfer,  Viva Topo!, Szellemlépcső). (Rövid önreklám: egy kivételével ezek mindegyikéről beszámoltam már ebben a blogban.)

Idén két jelölt is 5+-os, a nyertes azonban a Geister, Geister, Schatzsuchmeister!, amelyet a kiadója a dobozon – figyelem! – 8 éves kortól ajánl. Mégsem biztos, hogy nagyon kötözködni szeretnék ezzel, hiszen a játék ránézésre és témájában is kifejezetten a fiatal korosztályt veszi célba, és bár a 8 éves kortól ajánlott játékok elsöprő többsége a felnőtteknek hasonlóan szórakoztató tud lenni, mint a gyerekeknek, azt senki nem állítja, hogy a 8 éves születésnapi torta gyertyáinak elfújásával véget érne a gyerekkor. A játék egyébként azt mutatja, hogy a Mattel sokévnyi stagnálás után jó irányba indult el, amikor társasrészlegének új vezetője, Brian Yu kézbe vette az irányítást – és megtervezte az idén Kinderspiel des Jahrest nyerő szellemesdit is.

A játék maga egyébként, miközben a gyerekek körében igen népszerű, kísértetes-vicces horror-szubzsáner népszerűségét lovagolja meg, egyben népszerű, felnőtteknek szóló társasjátékok működését gyúrja össze gyerekbarát módon. Konkrétan főképp a Ghost Stories című… kísértetes játék és a Flash Point: Fire Rescue című, egy egyre inkább lángoló épület szobáiban dolgozó tűzoltókról szóló társas elemei felismerhetők, de ha akarom, látok benne elemeket az Escape: The Curse of the Temple-ből és a magyarul épp megjelent Pandemicből is. Az említett játékok közös tulajdonsága, hogy kooperatívak, ahogy a Geister, Geister… is az, vagyis a játékosok nem egymás, hanem a játék ellen játszanak. A gyerekeknek kristályokat kell gyűjteniük a kísértetjárta házban, és közben szellemekkel viaskodni, akik egyre inkább eluralkodnak a helyiségeken. A kellő számú kristállyal ki kell jutni az épületből mindenkinek, mielőtt túl késő lenne… És mindehhez dobókocka segít, a legrégebbi gyerekjátékok szellemében: meghatározza, hogy a figurák hány lépést mozognak – plusz azt is, hogy kerül-e új szellem a táblára, de a kocka segítségével tudnak akár megküzdeni is a kísértetekkel.

A dolog nem hangzik rosszul, de talán nem négy-hat éves kölyköknek való, így az enyémeknek egyelőre talán nem szerzem be a játékot. Annál inkább nekik való a másik két társas. A Richard Ritterschlag sárkányos-lovagos-mesés tematikával leplezi meglehetősen absztrakt voltát, de a hírek szerint sikerrel. Ez a lapkalerakós játék jól sikerült példa olyan játékra, amely a Carcassonne gyermekeiből már kinőni kezdő, a Carcassonne-hoz talán még kissé túl fiatal játékosoknak. A háromszögletű lapkákból kialakuló tájra kisebb méretű, úgynevezett kalandlapkák kerülhetnek, ha a játékosok ügyesen építik a pályát, márpedig fő célunk megszabadulni a kalandlapkáktól…

A Flizz & Miez pedig kreatív ötleteken alapuló autós versenyjáték egészen furcsa összetételű tervezőgárdától (köztük az Agricola grafikusával és a Dominion fejlesztőjével), amelyet a játékautókat üldöző igazi macskákról készített videofelvételek inspiráltak. A szabálykönyvvel még nem találkoztam, de a játék ötletesnek tűnik – például a gyerekek különböző szerepeket kapnak. Az Autóversenyzőnek különböző színű autókat kell lapkákból összeraknia, és ha sikerül, azt mondania: Brüüümm! A Macskának olyan gyakran és olyan sokszor kell dobnia a macskakockával, amennyire csak lehetséges, és ha macskaarcot dob, nyávognia kell. A versenyirányítónak kell a versenyautót és a macskát mozgatnia a táblán, és amikor az autó a STOP-táblához ér vagy a cicus utoléri, akkor Állj!-t kell kiáltania… És akkor még nem is beszéltünk a különböző játékváltozatokról, amelyek egyikében különösen egyező mintájú autókat kell összerakni, a másikban pedig további mókás hangokkal kísért akadályok várják az autót a pályán… A leírás alapján tényleg jó móka lehet a korosztálynak.

Már csak azt kell megvárnunk, amíg Magyarországon is elérhető nem lesz… Egyelőre ugyanis ezek a gyerekjátékok nemigen fordulnak elő a magyar boltokban. Bízzunk benne, hogy a díjak és jelölések megmozgatják a magyar forgalmazók és kiadók fantáziáját.


Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le a (remélhetőleg még a jövőben is megjelenő) új cikkekről - egy időre az utolsóról! - és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!