játszma

Az elmúlt időszakban a hétvégi apuka cikkek valamivel hektikusabban jelentkeztek, mint korábban (és mint, remélhetőleg, a jövőben), de ennek miértjére csak a cikk végén térek vissza. Addig is, beszélek egy keveset a legutóbbi cikk végén is belebegtetett „másik játékról”, amelyet a Linus a kis varázslóval egyszerre kaptunk kölcsönbe. Az a hároméves korosztályt vette célba, az új játék viszont 5 éves kortól ajánlott. Mindez persze nem jelent semmit: ahogy Miska is egészen jól szórakozott a Linusszal, Borcsa is (kisebb segítséggel) jól eljátszott a nagyok játékával.

A játék címe Die verzauberten Rumpelriesen, ami magyarul nagyjából annyit tesz, Az elvarázsolt lármaóriások (a magyar keresztségben a mindenképp jobban hangzó Szunyókáló óriások címet kapta). A történet kivételesen egészen egyedi. A meleg napfényben fürdőző erdőben apró neszeket hallunk – talán egér jár erre? „Pszt, itt vagyunk!”, hallatszik egy kis hang az aljnövényzetet körülvevő avarból. A Drei Magier kiadó szokásos kis varázslói (néhány korábban bemutatott játék szereplői) keresni kezdenek, és egy apró manócskát találnak. Meglepetten kérdezik: „Kitől bujkáltok?”  A manócska suttogva válaszol: „Hát nem tudjátok? A hatalmas Lármaóriások ebben a völgyben élnek, és csak akkor merünk előbújni a rejtekünkről, amikor ők alszanak!” A kis varázslótanoncok vidáman felelnek: „Akkor semmi gond, ismerünk altatóbűbájt! Pókszőr ronda varangyon, minden óriás aludjon!”

Ezt a keretsztorit felolvastam Miskának, mert így neki is könnyebb volt átélni az eseményeket. A játékot egy (a doboz aljával) magasra emelt táblán játsszuk: ezen rejtőzik a 16 manó, rajtuk szórjuk szét a sok-sok falevelet, majd a négy szunyókáló óriást ábrázoló figurát felrakjuk a levelek tetejére. És kezdődhet is a varázslat: a fenti varázsigét együtt elmondjuk, majd megfordítjuk a homokórát, és amíg az le nem pereg, nyugodtak lehetünk, mert az óriások alszanak.

Illetve… majdnem. A manókat a játékosok pálcák segítségével kereshetik (felcsapunk egy kártyát, és a megfelelő hajú és ruházatú manót kell megtalálni, a botokkal óvatosan félre-félretologatva a leveleket), amihez esetleg óriásokat is lehet vagy kell tologatni – de amint akár csak egyetlen levél is lepottyan a magasból (van elég sok, potyognak is bőven), vagy, horribile dictu, felborul egy óriás, az álomvarázs azonnal megtörik, az óriások felriadnak. Az adott manót nem sikerült megtalálni. Ha viszont sikerrel járunk, mielőtt a homokóra lepereg, akkor a manót a helyén hagyjuk (elvileg...), a kártyát viszont magunk elé tesszük. A leveleket újra elosztjuk a táblán, az óriásokat is visszatesszük a helyükre, felcsaphatjuk a következő manókártyát is. A játék a kártyapakli elfogyásakor ér véget.

A játékot az akkor lázasan otthon maradó fiammal játszottam először, és először a versengős verzióval próbálkoztunk. Ja, igen, mert  több szabályváltozat, többféle játékmód is található a játék dobozában: játszhatunk egymás ellen – ilyenkor az nyer, aki több manót gyűjt össze – és egymással együttműködve is. Utóbbi esetben akkor nyerünk, ha legalább a manók felét sikerül kimentenünk a levelek alól. De először nem ezt próbáltuk, azonban az időkorlát – különösen egy láztól és csillapítótól tompított gyerek esetében – túl erősnek bizonyult, így hamar megalkottuk a saját alternatív verziónkat, amelyben a homokóra nem jutott szerephez. Az óriások így is bőven elégszer felébredtek egy-egy lehulló levél őrült ricsajára.

Miska újrajátszást követelt, de ezúttal kooperatív módban. Rendben, mondtam, de akkor a homokórát újra használatba vesszük, most már eleget gyakoroltunk. Így is sikerült éppen nyolc manót megtalálnunk, de a történetet komolyan vevő gyermek számára ez nem volt elég, különben is, milyen dolog az, hogy minden manónak csak egy esélyt adunk?, szóval annyiszor kevergettük újra és újra a lapokat, amíg minden manót nem sikerült kimenekítenünk. Ezt a verziót egyébként nem gyakran ajánlom, hiszen így a játék már hosszabbra nyúlhat a kelleténél… Különösen, ha az óriások alternatív, dolgokat nehezítő felhelyezési módját használjuk, középre rakva az egyiküket, és köré a három másikat.

Amikor másnapra én is megbetegedtem, Miska megpróbálta a játékot a nagymamájával is játszani, de az egyszerre próbált vele és a húgával is foglalkozni, márpedig azt Miska már maga is jól érzi, hogy egy játékot vagy teljes odafigyeléssel játszunk, vagy sehogy. Az élmény csalódást okozott neki, de másnap, amikor otthon volt az egész család, négyesben álltunk neki a manók szöktetésének. Borcsa külön élvezte, láthatóan egy kis csoda-érzéssel élte át, amikor a varázsigét el kellett mondanunk egy- egy forduló elején, az óriások elaltatására.

És ekkor még inkább megvariáltuk a szabályt: bár a kooperatív játszma célja az összes manó kimenekítése volt, Borcsa egyedül nemigen tudott versenyre kelni velünk, így volt, amikor egy kártya felcsapása után mi nem kavartuk a leveleket a pálcákkal, csak Borcsának drukkoltunk, hogy egyedül is képes legyen megtalálni a kis manót.

Mert a játék persze, azon kívül, hogy ügyességi, erősen épít a memóriánkra is: a sok levélnek köszönhetően, ha egy manóról elkotorjuk az avart, másik manókat fedünk be, úgyhogy egy-kettőnél több egyszerre sosem látszik. A helyüket viszont sosem változtatják, így idővel többé-kevésbé megtanulhatjuk, melyiket hol kell keresnünk, még ha ezt meg is nehezíti az, hogy több a kék, zöld stb. ruhás manó – a megfigyelőkészség így talán még a memóriánál is fontosabb. Oké, ott volt kék ruhás manó, de csíkos volt az a ruha, vagy kockás? Szőke vagy vörös haja volt? A játék tehát azon kívül, hogy eredeti ötletre épít és szórakoztató, észrevétlenül fejleszti közben a gyerekek több képességét (finommotorikus mozgás, memória, megfigyelőkészség).

Némileg meglepő is, hogy a Szunyókáló óriások tavaly még csak ajánlást sem kapott a Kinderspiel des Jahres zsűrijétől, a legutóbb említett  Linus, a kis varázslóval ellentétben. Igaz, a tavalyi nyertessel, Az elvarázsolt toronnyal viszont már mi magunk is több mint húsz játszmán vagyunk túl…

*****

A blog nyár végéig immár tényleg bezár. A nyári szünet erőgyűjtésén túl a legfontosabb ok az alábbi képen látható:

Miska és Borcsa július 1-én született kistestvéréről, Veronikáról még pár évig valószínűleg nem esik szó gyerekjátékok kapcsán, akkor viszont reményeim szerint érdekes lesz majd megfigyelni, miként vonják be őt is a nagyok a játékba, miként játszanak vele esetleg olyan játékokat, amelyek most igen népszerűek, de a jövőben már évek óta porosodnak majd a polcokon…

A blog tehát nem szűnik meg, csak nyári szünetet tart: szeptembertől ilyen vagy olyan formában mindenképp folytatódik majd, hiszen Miska egyre több játékkal ismerkedik meg, egyre többről lehet beszámolni. Ha érdekel, kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le a visszatérésről, a jövőben megjelenő új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!