Sakkozni jó. Állítólag. Nekem sosem ment. Bíztatom magam, hogy nem azért, mert hülye vagyok hozzá. De akkor miért? Mert a sakk alapjait, csakúgy, mint a Góét, hiába egyszerű, pár mondatban összefoglalható a szabályuk, nem könnyű elsajátítani. Mély és komoly játék ez, amely ráadásul, más absztraktokkal ellentétben, nincs tele rögtön az első lépésektől „kis sikerélményekkel” (amilyen például az, ha az Othellóban/Reversiben az ellenfelünk jelölőit átfordíthatjuk), és amÍg nem kezdünk rákapni az ízére, csak a sötétben tapogatózunk, és nehéz elsőre átlátni, hogy a lépéseink jók vagy rosszak voltak-e. Ráadásul én kizárólag kétféle emberrel találkoztam sakk tekintetében: olyannal, aki már elég jól tud, ezért jó ellenfeleket is keres, és olyannal, aki épp úgy nem tud sakkozni, mint én.

A sakknál ritkán találni nehezebb (vagy legalábbis nehezebben elsajátítható) stratégiai játékot, de a japán sakk, vagyis a Sógi éppen ilyen. Nemcsak azért, mert a nagyobb (9×9-es) táblán elhelyezkedő, sakkhoz képest többféle és némely esetben bonyolultabban működő (20-20) figura nem is igazán figura, hanem csak japán írásjellel ellátott lapka – különösen összetetté teszi az is, hogy az ellenfél kiütött figuráit a későbbiekben lépés helyett a saját seregem tagjaként bevethetem a harcmezőn.

Ezért örültem meg annak, hogy a tavalyi esseni játékfesztiválra megjelent a Japán Sógi Egyesület két játéka egy dobozban, európai kiadásban Yōkaï no Mori címmel. Ezek ugyanis pont azt adják meg, amire egy kezdőnek szüksége van a sógihoz – kisebb tábla, kevesebb figura, ráadásul a figurák képességeit könnyedén leolvashatom a lapkákról. A végeredmény? Nemcsak hogy szívesen játszanék immár sógit, de a sakkhoz is újra kedvet kaptam...

Mivel a 3×4 mezős játék eredeti, japán leírásában a bájosan hímsoviniszta „gyerekeknek és lányoknak” ajánlás szerepel, nem zárkóztam el Miska azon kérése elől, hogy próbáljuk ki a játékot. Amúgy is nagyon tetszett neki a dolog megjelenítése – és valóban, Naïade már a Tokaido című társasjátékkal is megmutatta, hogy ért a távol-keleti figurák európai szemléletű, enyhén rajzfilmes, mégis hiteles és tisztelettudó grafikai megjelenítéséhez. A rajzok esztétikusak, ráadásul a kiadónak (vagy talán a fent említett egyesületnek) köszönhetően az eredeti, háziállatok sematikus rajzait mutató lapkák helyét a japán mese- és mondavilág szereplői vették át. Különösen szeretni való a király szerepében mutatott öregember, a koropokkuru, ami, ha jól értem, az őszirózsaféle „butterbur” növény alatt lakó népeket jelenti. Ők egyébként régen sok jóval kedveskedtek az embereknek, amíg valaki meg nem akarta egy éjszaka lesni őket – sikerült neki, de cserébe ezek a kis emberkék többet nem jöttek elő az emberek közé. Igen, a Yōkaï no Mori arra ösztönöz, hogy egy kicsit ismerkedjünk meg a japán kultúrával.

No szóval, az egyszerűbb játék 12 mezőjén 4-4 figurával állunk egymással szemben (a figurák körül pontok jelzik, hogy merre mozoghatnak, itt mindig csak egyet), ami zseniálisan kevés hely, a leütések elkerülhetetlenek, az oldalunkra átálló figurák újra felhelyezése izgalmas kérdéseket rejt (mikor és hova), és észre sem vesszük, de pillanatokon belül ott tartunk, hogy néhány sógi-alaptaktikát tapasztalunk ki a saját bőrünkön. Mivel Miskával együtt kezdtem a tanulást, és sokat segítettem, magyaráztam is neki, egyszerre kezdtünk fejlődni, így kezdetben ő is ráharapott a játékra.

Sőt a lelkesedése odáig fajult, hogy a másik, 5×6 mezős táblát is ki kellett próbálnunk. Ebben már több szabály közelít a sógihoz, a stratégiák izgalmasabbak – és persze nehezebb is az egész. Ezen az oldalon már csak kétszer játszottunk, mert túlságosan egyoldalúan sikerültek a játékaink.

Sajnos hamarosan a 3×4 mezős oldalon is abbamaradt a játék, mivel kezdett szembeötlő lenni a különbség az esélyeinkben. Miska jobban szereti azokat a játékokat, amelyekben mondjuk legalább háromból egyszer nyerni is tud, még akkor is, ha igazán tud emelt fővel veszíteni (általában).

Utóbbira egyébként a japán szabályban másik bájos instrukciót is találtam: ott konkrétan le van írva, hogy a játék végeztével a felek a kezüket imaszerű tartásban összerakva megköszönik egymásnak a játékot. Bár most egy-két hónapja a Yōkaï no Mori nem került elő (biztos vagyok benne, hogy csak ideiglenesen szünetel), más társasjátékokat is így szoktunk befejezni Miskával. Ez a játékos, kissé teátrális tiszteletadás pedig máris csökkenti az abból származó kis feszültséget, ha Apa esetleg valamelyik (általában nem ötéveseknek való) játékban sokkal ügyesebb volt…


Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le a (remélhetőleg még a jövőben is megjelenő) új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!