Ennek a cikknek az elkészítésével megszenvedtem. Na, nem azért, mintha a játékról nehéz lenne írnom – csupán szeretek mindig saját fényképeket tenni a cikkeimbe, azonban ezt a játékot, amelyet a gyerekek karácsonyra kaptak a nagyszülőktől, mintha a föld nyelte volna el, így nem tudtam pótolni a karácsonykor el nem készített fotókat (végül társasklubban sikerült, most szerdán). A cikk legnagyobb tanulsága tehát rögtön az első bekezdésbe kerül: az apró dobozos gyerekjátékok nagy hátránya, hogy a lakásban bárhol elbújhatnak, különösen rendetlen kisgyerekek esetén – márpedig a nagyon rendrakós gyerek tudomásom szerint meglehetősen ritka (még nem hallottam ilyenről, persze biztosan akad).

No szóval, a Csótánysaláta egy kisdobozos játék, tulajdonképpen tematikus folytatása a nagyon nagy sikert megért, ám valamivel nagyobbaknak való, hasonló grafikával és hasonlóan kis dobozban megjelent, szintén Jacques Zeimet által tervezett Csótánypókernek (ötévesek még nem tudnak blöffölni, kivéve, ha arról kell meggyőzni a szülőket, hogy ki öntötte ki az innivalót a szőnyegre). Ebben a játékban nem kell blöffölni, csak nagyon gyorsan… hazudni.

A dobozban 128 kártya található: 30-30 négyféle zöldségből (paradicsom, saláta, paprika és karfiol), illetve 8 csótánykártya (rajtuk 2-2 a fenti zöldségekből, egy csótány szakács kíséretében). Ezeket a lapokat egyenlően, képpel lefelé fordítva szétosztjuk a játékosok között, és már kezdődhet is a játék!

A sorra kerülő játékos felcsapja a paklija legfölső lapját, és gondolkodás nélkül rávágja, hogy mit is látunk (paradicsomot, salátát, paprikát vagy karfiolt, ugyebár). Kivéve, ha ugyanolyan zöldséget rakott ki, mint az előző játékos, mert akkor hazudnia kell (valamelyik másik zöldséget). Meg akkor is hazudnia kell, ha olyan kártyát rak ki, amilyet az előző játékos hazudott.

Ha csótány van a kártyán, akkor csótányt kell kiáltani, de ha a csótánykártyát kijátszó játékos után olyan zöldséget játszunk ki, amilyen a csótány mellett látható, akkor megint csak hazudnunk kell. Aki hibázik vagy túl sokáig gondolkodik, annak fel kell húznia az összes felcsapott lapot. Természetesen az nyer, aki elsőként megszabadul a kártyáitól.

A játék mókás, de nem véletlenül 6 éves kortól ajánlott. A fenti szabály már nagyjából azzal egyezik meg, amit a kisebbeknek ajánl a szabályfüzet, és még így is kellett engedményeket tennünk. Miskának hagytuk, hogy töprengjen egy kicsit, milyen zöldséget szabad mondania, hiszen ez neki már így is komoly logikai feladvány volt bizonyos esetekben. Borcsa pedig, aki hároméves kora dacára játszani szeretett volna velünk, némileg megilletődött a játéktól, így mindig csak halk lepkehangon elrebegte, hogy milyen zöldséget lát éppen, a további szabályokat figyelembe nem véve, de neki ezt is hagytuk, mert így legalább együtt játszhatott velünk, és utána boldogan újságolhatta az anyukájának, hogy megnyerte a játékot (amit mi persze tovább folytattunk, hogy megtaláljuk az „igazi” nyertest).

A gyorsaságot leszámítva Miskának viszont egészen jól ment a dolog, úgyhogy visszavágót követelt, ezúttal a teljes szabállyal, ami ad még egy-két mondatnyi bonyolítást az egészhez. Ilyenkor, ha csótányos lapot húzunk, az addig gyűjtött paklit félretesszük, tetején a csótányos lappal, és egy másik paklit kezdünk. Új csótányos lap esetén visszatérünk az előző paklira és így tovább. Ilyenkor a nem használt pakli tetején lévő csótányos lapon látható zöldség is tabunak számít. Vagyis ilyenkor, ha például karfiolt csaptam fel, míg az előző játékos paprikát rakott be középre, de karfiolt mondott (az őt megelőző játékos paprika lapja miatt), és közben a csótányos pakli tetején paradicsom a tiltott zöldség, már kizárólag a saláta lehet a helyes válasz… És aki ezt mind végig tudja gondolni egy pillanat alatt, annak szívből gratulálok.

Természetesen ez az a lehetetlen küldetés, ami miatt a játék meglehetősen mókás tud lenni befogadó társaság esetén (márpedig a gyerekek befogadó társaságnak számítanak). Miska is egészen élvezte a játékot, még ha a gyorsasági részhez túl fiatalnak is bizonyult; ezért is bosszant, hogy azóta az aprócska doboznak nyoma veszett (a végén még kénytelen leszek újra beszerezni). A sikerre való tekintettel ráadásul folytatás is született Kakerlakensuppe (Csótányleves) címmel, négy újabb levesbe valóval, enyhén eltérő szabályokkal, de az alapjátékkal kombinálható módon.

A legújabb fejlemény pedig a Kakerlakentanz (Csótánytánc), amely a gyerekeknek gyanúsan őrült mókát ígér: ebben négyféle tánckártya közül húzunk, és a megfelelő (esetleg a megfelelően hamis) táncmozdulatot kell előadni… Nem túlságosan visszahúzódó gyerekek és alkoholos befolyásoltság alatt álló felnőttek számára valószínűleg kiváló szórakozást nyújt!


Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!