játszma

Sakkozni jó. Állítólag. Nekem sosem ment. Bíztatom magam, hogy nem azért, mert hülye vagyok hozzá. De akkor miért? Mert a sakk alapjait, csakúgy, mint a Góét, hiába egyszerű, pár mondatban összefoglalható a szabályuk, nem könnyű elsajátítani. Mély és komoly játék ez, amely ráadásul, más absztraktokkal ellentétben, nincs tele rögtön az első lépésektől "kis sikerélményekkel" (amilyen például az, ha az Othellóban/Reversiben az ellenfelünk jelölőit átfordíthatjuk), és amÍg nem kezdünk rákapni az ízére, csak a sötétben tapogatózunk, és nehéz elsőre átlátni, hogy a lépéseink jók vagy rosszak voltak-e. Ráadásul én kizárólag kétféle emberrel találkoztam sakk tekintetében: olyannal, aki már elég jól tud, ezért jó ellenfeleket is keres, és olyannal, aki épp úgy nem tud sakkozni, mint én.

A sakknál ritkán találni nehezebb (vagy legalábbis nehezebben elsajátítható) stratégiai játékot, de a japán sakk, vagyis a Sógi éppen ilyen. Nemcsak azért, mert a nagyobb (9×9-es) táblán elhelyezkedő, sakkhoz képest többféle és némely esetben bonyolultabban működő (20-20) figura nem is igazán figura, hanem csak japán írásjellel ellátott lapka - különösen összetetté teszi az is, hogy az ellenfél kiütött figuráit a későbbiekben lépés helyett a saját seregem tagjaként bevethetem a harcmezőn.