játszma

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb televíziós sorozata kétségtelenül a George R. R. Martin regényéből készített Trónok Harca. Az HBO csatorna kiváló, és megszokottan magas minőségű adaptációja újra felhívta az emberek figyelmét az amerikai Tolkiennek nevezett szerző epikus regényfolyamára, A jég és tűz dalára.  A tévésorozat második évada áprilistól kerül adásba (először feliratosan, de egy kicsivel lemaradva jön a szinkronos változat is), aki az elsőt látta az biztos repesve várja a folytatást, akik nem, azoknak pedig őszintén ajánlom a könyv és a film bepótlását. Ennek alkalmából szeretném nektek bemutatni a Westeros világában játszódó társasjátékokat.

A Game of Thrones – Trónok Harca

Az első Trónok Harca társasjáték ugyan egy gyűjtögetős kártyajáték volt, ami a mostani LCG játék család alapját képezte (erről kettővel lejjebb bővebben is), mégis a legszélesebb körben elterjedt, Westeros szigetén játszódó társasjáték a magyarul is megjelent, lényegre törő című Trónok Harca. A 2003-ban piacra dobott alkotás, közvetve a sorozat sikerének is köszönhetően mára a második kiadását éli, ami egy sokban feltuningolt változat, viszont a továbbiakban inkább az eredeti, magyar nyelven is megjelent kiadásról szeretnék nektek mesélni. Nehéz erről a játékról úgy beszélni, hogy az első regény egyik fontos fordulatát el ne sütnénk, ezért a leg égetőbb információkat fehérrel írtuk, tessék kijelölni, ha nem bírunk a kíváncsiságunkkal: !!!SPOILER - ON!!! a játék ott veszi föl a történet fonalát, ahol Westeros ura, a részeges és bujálkodó Robert Baratheon király egy vadkan vadászaton, balesetben vagy egy összeesküvés folyománya képen (ez mindenki döntse el maga) meghal, és a Hét Királyság nagy múltú házai hadba vonulnak a trónjáért. !!!SPOILER – OFF!!! A játékosok egy-egy olyan nemesi család irányítását kapják meg, mint az északi Stark-ok, a gazdag Lannister-ek, a bosszúvágyó Tyrell-ek, a lázadó Greyjoy-ok vagy a királyi Baratheon-ok, akiknek mind a Vastrónra fáj a foguk. A játékosok egy ilyen család irányítását veszik kezükbe, és céljuk az lesz, hogy véren, verítéken átgázolva végül legalább hét várost vagy várat birtokol. Mindenki otthonául szolgáló városából indul hadseregével, amelyet leegyszerűsítve két gyalogos, egy lovagi egység és egy tengeri flotta képvisel. A klasszikus Rizikótól elszakadva itt az eszetlen kockadobálás helyett egy ötletes, mégsem túl bonyolult harcrendszert kapunk, amelyben az örökös csatakiáltás mellett alaposan oda kell figyelnünk az utánpótlásra, a toborzásra és a megfelelő hatalmi jelképek birtoklására. Megszerzett területeinken lévő városok szabják meg, mennyi harcost tudunk magunk mellé állítani, a birtokolt hordó szimbólumok pedig azt, hogy mekkora hadsereget tudunk megfelelően ellátni és fönntartani. Licitálással igyekszünk megszerezni a segítő tárgyainkat, a Vastrónt, ami a játékos sorrendet határozza meg és tulajdonosa dönthet döntetlenek esetén, a Valyriai acélkardot, ami a csatákban fordíthatja felénk a mérleget, valamint a Hírvivő hollót, ami a parancsok kiadását könnyíti meg. És itt el is érkeztünk a Trónok Harca társasjáték legizgalmasabb részéhez, hiszen a parancskiadás okozza a legtöbb fejtörést a játékosoknak. Minden egységünk mellé lefordítva lehelyezünk egy-egy parancs korongot, amit egyszerre rakunk le, de csak játékos sorrend szerint hajthatunk végre. Ezekkel támadhatunk, támogathatunk szomszédos egységeket, portyázhatunk, vagy szilárdíthatjuk meg hatalmunkat a környéken. A szimultán parancs kiosztással előre meg kell próbálnunk lezongorázni az előttünk álló fordulót, de gyakran ér minket meglepetés ellenfeleink gondolatmenetének fejtegetése közben.

A Trónok Harca társasjáték egyértelműen az intrikák játéka, egy ízig-vérig háborús játék, ahol hadseregeinket szimbolizáló bábúinkat tologatva komoly stratégiai döntéseket kell hoznunk. Szövetkezni szinte kötelező, így csak edzett lelkű játékosoknak ajánlanám, de akik már unják a Rizikó kiszámítható kiszámíthatatlanságát, azoknak óriási élményt fognak nyújtani Westeros igazán véres háborúi.

Battles of Westeros

Míg az előző játék annál élvezetesebb, minél többen játsszák, addig a Battles of Westeros direkt két játékos részére lett kitalálva. A 2010-ben megjelent játékban a Starkok és a Lannisterek csatái kerülnek terítékre, királyságok helyett erdők és mezők, hadseregek helyett kisebb katonai egységek vívják harcukat. A játék alcímében láthatjuk, hogy egy Battlelore játékról van szó, amit a Commands & Colors-t és a Memoir ’44-t szintén jegyző Richard Borg alkotása, a tőle jól megszokott játékmechanizmust áttematizálva egy fantasy világba (sőt nemsokára jelenik meg tőle egy-egy hasonló működésű, távol keleti Samurai Battles, illetve sci-fi világban játszódó Abaddon is), ennek nyomán készítette Robert A. Kouba Westerosban játszódó változatát. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy nem csak a színfalakat festették át George R. R. Martin világára, hanem Borg alapjára építve egy teljesen új harci stratégiát kaptunk, ami nem csak témájában, de mechanikájában is nagyon jól átalakult a Jég és tűz dalához.

Az összes szabályt még fölvázolni is sok lenne, hiszen a Battles of Westeros a sorozat eddigi legkomplexebb darabja, viszont, aki már próbálta Richard Borg valamelyik háborús játékát, annak nem fog nehezére esni átlátni a játékot. A harcok során különböző típusú egységeket (lovasságot, gyalogosokat, íjászokat) mozgathatunk a terep különböző megkötéseivel, speciális kockák dobálásával adhatunk parancsot és támadhatjuk meg ellenfelünket. Különlegességnek számít, hogy a két család fontos szereplői saját hadvezér kártyával és figurával is megjelennek a játékban, és ezek alapján minden csatában a egyedi összeállítású parancs kártyákkal küzdhetünk. Figyelnünk kell a katonák moráljára, az egyes egységek specifikus képességeire, és a terep nyújtotta lehetőségekre, miközben igazi westerosi parancsnokoknak érezhetjük magunkat a regényfolyam háborúinak megvívása közben. Nagy fanatikusoknak a játék kiadója a Fantasy Flight Games (FFG) más sorozataikhoz híven számtalan kiegészítőt adott ki, így állnak csatasorba északi és nyugati szövetségesek, a Folyóvidék lovagjai és egy hamarosan megjelenő bővítményben a teljes Bartheon hadsereg.

A Game of Thrones: The Card Game (LCG)

Elsőre fölmerülő fontos kérdés, hogy mi is az az LCG? A Living Card Game angol rövidítése egy olyan kártyajátékot takar, amelyikben egy alap szetthez folyamatosan jelennek meg kiegészítők, ám a Trading Card Game-mel (TCG) ellentétben itt mindkét (esetleg mind a négy) játékos ugyanazokból a lapokból építkezhet, ezzel kissé megkerülve a hasonló kártyajátékok „ki öl bele több pénzt” mentalitását.

A játék történeti háttere itt is hasonló, mint az eddigiekben, minden család a Westeros fölötti teljes uralomra áhítozik, amit ebben a játékban 15 kis hatalom token testesít meg. Minden körben kijátszhatunk kártyákat, amelyeken ismert karakterek, helyszínek és események láthatóak, amelyekkel három különböző típusú próbán vehetünk részt. Van fegyveres harc, amivel ellenséges lapokat semmisíthetünk meg, lehet befolyásunkat kamatoztatva intrikázni, ezzel lapokat eldobatva ellenfelünk kezéből, valamint a hatalmi játszmákban elvehetünk ellenfelünk győzelmi pontjaiból. A játék a sok lehetőség miatt izgalmas és változatos, mégis egy idővel úgyis a kiegészítők beszerzésére sarkalja a játékosokat, ami előbb-utóbb komoly gyűjtőszenvedéllyé alakulhat. A játék sokban hasonlít az ismert gyűjtögetős kártyajátékokra, hol jól, hol rosszul felhasználva a mechanizmusokat, viszont George R. R. Martin rajongóinak a magasba emeli a játékot, hogy a történet imádott és gyűlölt szereplőivel szállhatnak harcba.

Pár kisebb próbálkozástól eltekintve, egyelőre ez a három jelentősebb Trónok Harca játék került piacra, de a könyvek és a sorozat töretlen sikerét tekintve szinte biztos vagyok benne, hogy a nagy kiadók nem csak kiegészítők tömegével fognak elárasztani bennünket. Ahogy George R. R. Martin-t az amerikai Tolkien-nek szokták nevezni, úgy a Trónok Harca társasjátékok is jellemzően amerikai típusúak. A háborúskodás témája főként ebben a világban érzi otthon magát, ezért is passzolnak nagyon jól a mechanizmusok a történethez mindhárom játéknál, kicsit jobban, vagy kevésbé. Hogy melyik-melyik? Itt csak teljesen szubjektíven sorrendet felállítva tartanám a cikk felsorolását, így nekem legjobban az egész szigeten stratégiázó Trónok Harca jött be, azzal együtt, hogy nagy a súrlódás a játékosok közt, így minden mozzanatnál nagyon észnél kell lennünk. Ezt követi a Battles of Westeros commands & colors csatatere, ami csak azért maradt le az első helyről, mert az ilyen típusú játékokból nem ezt próbáltam először, így a kategóriában a Memoir ’44 elvitte előle a pálmát, annak ellenére, hogy „középkori” terepen kétségtelenül ez a legjobb. Utolsó helyre szorult a Trónok Harca LCG, ami ötletes, a karakterek és helyszínek révén jól kötődik a regényekhez, viszont még úgy sem elég erős, hogy megpróbálták leszakítani a gyűjtögetős kártyák univerzumáról. Kinek ez, kinek az jön be inkább, viszont abban biztos vagyok, hogy a történet minden rajongója szívesen ül le egy Trónok Harca játék mellé a sorozat aktuális epizódja után, hogy megvívja saját csatáit Westeroson.

Ma ünnepelné százhetedik születésnapját Reich Jenő, vagy, ahogy mindenki ismeri Rejtő Jenő! Az ő neve mára egybeforrt az utánozhatatlan stílusú, humoros kalandregényeivel, és rövid alkotóidőszaka ellenére, rengeteg máig kultikus történet fűződik a nevéhez. A keményöklű légiósok, részeges matrózok és veszedelmes alvilági kalandorokból álló világa a mai napig sokak kedvence, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy 2010-ben megjelent (és már a második kiadást éli) az első igazi rejtői ihletésű társasjáték, a Piszkos Fred a kapitány!

Az irodalom és a társasjáték kéz a kézben jár, rengeteg jó történetből született már játék, és akármennyire is furcsa lassanként a dolog fordítva is működni kezd! Már megjelent, és Németországban sikeres is lett a méltán népszerű Catan telepeseiből készült könyv, valamint már több helyen olvasható, hogy a Parker Brothers kiadó olyan kultikus játékaiból készül könyv illetve film, mint a Monopoly, a Rizikó vagy a Cluedo. Ki tudja mekkora jövője lesz ezeknek a kezdeményezésnek, ugyanakkor egyre több díjnyertes regényes ihletésű társasjáték jelenik meg a piacon. De mi a helyzet idehaza? Sajnos a magyar társasjáték kultúra, és a társasjáték kiadás még nagyon gyerekcipőben jár, kicsi a piac, rengeteg a külföldi „bestseller”, így szinte alig lehet magyar irodalmi vonatkozású játékot. Néhány kvízjátékon és egy-egy említésre sem méltó „dobunk és lépünk” játék került csak piacra egészen 2010-ig, amikor Aczél Zoltán és Árvai Péter játéka, a Piszkos Fred, a kapitány társasjáték megjelenésével végre a figyelem középpontjába kerülhetett – a magyar irodalom egyik kultikus alakja mellett – egy modern és magyar társasjáték!

És a siker nem maradt el, a karácsonyi szezonban és év közben is rengetegen keresték, vették meg és játszottak vele, és majdnem minden külföldi címet kenterbe vert abban az évben idehaza, megadva az esélyt, hogy végre Magyarországon is észrevegyék az emberek, hogy a társasjáték már rég nem a Ki nevet a végén?-t jelenti. De mégis minek köszönheti a sikerét a Piszkos Fred? Nézzünk bele bővebben a játékba, és hamar ki fog derülni mindenki számára!

A játékot pár egyszerű, mégis ötletes szabály uralja, így pár perc alatt előpakoljuk, pikk-pakk megtaníthatjuk, és már mehet is a parti, amikor majd minden úgyis eldől. A játékosok a rejtői kocsmavilág egy-egy rosszarcú bandavezérét alakítják, akik fogdmeg legényeiket megformáló figuráikat küldik ki egyesével a négy mulatóba, hogy ott egy-egy csetepatéban maguk mellé állíthassanak egy-egy jól ismert rejtői szereplőt. Minden kocsmában a többséget megszerző játékos választ először a két véletlenszerűen lerakott, számozott lap közül, a második helyezett pedig a másik kártyát veheti a kezébe, és ezekért a jelzett pontot leléphetjük a győzelmi pont jelölőnkkel. A regényekből, és a Korcsmáros képregényekből ismert szereplők kártyáit megszerezve egy csapatot szervezhetünk belőlük, hogy bevessük őket a forduló második felében, a Nagy Balhéban. Itt egy számsort igyekszünk az összegyűjtött lapokból kirakni, akár az előző játékosokét fölhasználva próbáljuk a legtöbb pontot itt is bezsebelni. Minden forduló két ilyen kisebb fázisból áll, először a banditáinkkal próbálunk a lehető legjobban helyezkedni, hogy a nagy értékű és később használható lapokat begyűjtsük, majd a Nagy Balhéban minél nagyobb sort kiteríteni a tábla közepére. Ilyen egyszerű lenne? Igen is, meg nem is, hiszen azért van a dologban egy csavar! A „Piszkos Fred-trükk”-nek keresztelt fordulat az, hogy a játék minden esetben a lemaradó, azaz a kevesebb ponttal rendelkező játékost segíti. Amikor a kocsmákban igyekszünk többséget szerezni, akkor döntetlen esetén az a játékos van előnyben, akinek a pontjelzője hátrébb áll, ráadásul ő nem csak beelőz, hanem mindkét kártyát elveheti a helyéről, így tehet szert előnyre. A Nagy Balhéban a játékosok pontszámuk szerinti sorrendben következnek, így is a lemaradó játékosok juthatnak előnyhöz, hiszen lapjaikat az előttük lerakott lapokhoz illeszthetik, így extra pontokat begyűjtve.

A Piszkos Fred, a kapitány Rejtő utánozhatatlan irodalmi világát és Korcsmáros Pál képregényeit idézi meg a táblán és a kártyákon, mindehhez kapcsolódik egy ötletes és pörgős játékmenet, ez teszi a Piszkos Fredet egy igazán jó családi- és kocsmajátékká! Rejtő történeteinek szerelmesei külön élvezettel fognak felröhögni, amikor a Vadsuhanc vagy Fülig Jimmy vigyorog vissza rájuk egy-egy kártyáról, ugyanakkor, akiknek még nem volt szerencséjük egyik remekműhöz sem, azok lehet, hogy pont a játéktól fognak kedvet kapni. Mindig az van előnyben, aki lemaradt, mégis a célunk, hogy minél több pontot gyűjtsünk – ez teszi igazán ötletessé, és trükkössé a legjobb magyar irodalmi ihletésű társasjátékot! Én magam részéről remélem, hogy ez a siker jelzi a magyar tervezőknek, hogy egy-egy ötlet sokkal izgalmasabb, ha valami ismerős téma köszön róla vissza, szerintem mindnyájan szívesebben ülnénk le egy magyar vonatkozású társasjáték mellé. Persze a sikerhez kell még egy jól működő ötlet, elszánt tesztelés, és valami kis trükk, amire mindenki emlékezni fog!

Múltkori kérdésre kiderült, hogy legszívesebben Nemes István Warlukjában, Gárdonyi Egri várában vagy Böszörményi Világfáján játszódó társasjátékot próbálnátok ki. Mostani kérdésem az lenne, hogy szerintetek milyennek kellene lennie egy sikeres, magyar irodalmi társasjátéknak? Egyszerű szabályok uralta családi játéknak vannak jobb lehetőségei a magyar vásárlóknál, vagy inkább az összetettebb, részlet gazdag irodalmi játékok fognák meg a rajongókat?

A társasjáték ipar egyre nagyobb virágzását éli, így gyakorlatilag egy teljes, új kulturális ágazat alakult ki, amit ezért sokan a könyv- és filmiparhoz hasonlítanak. Vannak befutott szerzők és kiadók, minden országnak saját szakmai díjai vannak, és nagy fesztiválokon, vásárokon gyűlnek össze révről-évre a játékok szerelmesei. Ahogy a film- és a könyvkultúra rendszeresen összefonódik, sikerregényekből készülnek blockbuster mozik, és sokszor egy-egy mozgófilmet adaptálnak bestseller reményű könyvekké, úgy egyre gyorsabban zárkózik föl a társasjátékok világa. A nagy márkának számító történeteknek már szinte mind vannak saját játékaik, elég ha csak az olyan klasszikus fantasykre gondolunk, mint a Gyűrűk Ura (a legismertebbek a War of the Ring, a LOTR: The Card Game, vagy a Knizia féle Gyűrűk Ura), a Lovecraft Cthulhu-legenda (Arkham Horror, Elder Sign, Witch of Salem) vagy épp az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Trónok Harca (Battles of Westeros, valamint a Trónok Harca táblás és kártyajáték). Lehetne sorolni még rengeteg klasszikust, amit elért a társasjáték adaptáció, akár a Dűnét, a Drakulát vagy a Három testőrt megemlítve, de kevés olyan nagyszerű irodalmi-társasjáték látott eddig napvilágot, mint a Ken Follett díjesőben úszó történelmi regényeiből készült Pillars of Earth és a folytatásként aposztrofálható World Without End.

Pillats of Earth – A katedrális

 Mindkét játékot egy összeszokott szerzőpáros, Michael Rieneck és Stefan Stadler jegyzi, akik saját bevallásuk szerint különös kihívást láttak a népszerű könyvek „társasjátékosításában”, miközben igyekezték az adaptációk minden rákfenéjét kiirtani játékukból. A magyarul Katedrális címen megjelent történet a XIII. századi Angliába kalauzol el minket, ahol a királyi és egyházi intrikák közepette épül a középkori Britannia leghatalmasabb temploma. A játékosok építészek bőrébe bújnak, és a céljuk, hogy szakértelmüket bemutatva a lehető legnagyobb hírnévre tegyenek szert. A feladataink közt van az erőforrások beszerzése, amire munkásainkat kell beosztanunk, a különféle mesteremberek felfogadása és gyakran magunknak is fel kell keresnünk a királyi udvart, a helyi rendházat vagy a bíboros otthonát.

A játék egyik érdekessége, hogy magára a katedrális épülésére nincs befolyásunk, hiszen hat fordulóban mindenképp felépülnek az épület egyes részei, mi csak a kitermelt nyersanyagokat tudjuk mestereinkkel győzelmi pontokká alakítani. Szobrokat faragtatunk, falakat huzatunk fel vagy éppen önttetünk, a lehető legjobban kihasználva lehetőségeinket. Amíg folyamatosan ezekkel kalkulálunk, számolgatjuk, hogy is lesz a legkifizetődőbb, addig minden körben igyekszünk a vidék regényből ismert fontos embereinél kulcsolni, és erre is egy igazán különleges mechanizmussal rukkoltak elő az alkotók. Minden játékosnak van három építészfigurája, amelyeket egy vászonzsákba rakunk, majd a kezdő játékos sorra húz belőlük. A kihúzott színhez tartozó játékos eldöntheti, hogy fizet és fölhasználja az építész figuráját, vagy passzol. A döntés azért nehéz, mert az elsőnek kihúzott bábú fölhasználása 7 aranyba kerül, a második 6-ba, a harmadik 5-be és így tovább. A passzolt figurákat a játékosok később sorban kiküldheti ingyen, de az igazán fontos helyszínekre időben oda kell érni, az igazán égető kérdés, hogy ez mennyit ér meg nekünk. Az építészeinkkel szerezhetünk további munkásokat és mestereket, felkereshetjük a királyt az adó elengedéséért, vagy éppen a bíboros oltalmát kérhetjük a zavaros időkben.

A Pillars of Earth nagyszerűen használja a munkáslehelyezős mechanikát egy két körös rendszerben, mindezt megfűszerezve a regényből ismert karakterekkel és eseményekkel. Jól elegyednek a jól bevált játékelemek és az ötletes, újító megoldások, így nagyszerűen működik családi és gémer játékként is, nem is csoda, hogy a játékot szinte minden fontosabb díjra jelölték. Mindenképp meg kell említenünk mindkét játéknál grafikai munkát, ami szó szerint lélegzetelállító! A festménynek is beillő tábláért és kártyákért Michael Menzel felel (többek közt az ő munkáit csodálhatjuk a Dominion-ban, Stone Age-ben vagy a Thurn und Taxies-ban, hogy tényleg csak kapargassuk a hatalmas és páratlan munkásságának csúcsát), aki minden ecsetvonásával tökéletesen idézte meg a középkori Kingsbridge vidékét.

World Without End – Az idők végezetéig

A Pillars of Earth hamar nagy siker lett a játékosok körében, és az eredeti regény rajongóit is közelebb hozta a társasjátékok világához, így kérdés sem volt, hogy hamarosan Ken Follett következő regényéből is hamar megszületik a társasjáték változat. Az idők végezetéig csak részben tekinthető folytatásnak – a regény és a társasjáték változat egyaránt -, hiszen a történet maga 200 évvel később veszi fel az események fonalát Kingsbridgeben. Az idő átformálta a várost, és a világot egyaránt, az ismert szereplőknek csak távoli leszármazottai élnek a vidéken, és az Európát megmételyező Fekete Halál is gyorsan közeledik a kontinensről. Ehhez mérten a társasjáték változat is igyekezett a regény történetéből egy szintén újszerű, mégis kicsit ismerős világot teremteni, ami méltó „folytatása” lehet sikeres elődjének.

Az alapötlet itt is egy gazdasági jellegű erőforrás menedzsment, ahol több célunk és kötelezettségünk között próbáljuk a lehető legpraktikusabb utat megtalálni, mégis a két játék hasonlósága ennyiben ki is merül. Kikerült a kétfordulós munkáslehelyezés, ehelyett kaptunk egy 12 lapból álló akciókártya paklit, amelyből minden körben kiválasztunk egyet, amit érvényesíteni szeretnénk, és egy másikat, amit eldobva már teljesen kizárunk az adott fordulóra (ebből négy van minden partiban, amit hat kisebb körre osztunk, így fogy el a tizenkét lapunk minden fordulónkban). Ez az játékötlet nagyon komoly tervezést kíván meg a játékosoktól, hiszen előre ki kell találnunk melyik hat akcióra lesz szükségünk, és sokszor vész esetére is kell készülnünk alternatívákkal. Az akciókkal lehetőségünk van nyersanyagokhoz jutni, a városba tervezett épületek fölhúzásában segédkezni, a piacon üzletelni vagy éppen többek közt imádkozni. Ez utóbbinak fontos szerepe van hiszen ez az egyik útja hogy Vallásosság tokenhez jussunk, amire nagy szükségünk lesz a fordulók végi közterhek lerovásához. Minden ilyen szakasz végén a játékosoknak meg kell etetniük a családjukat két gabona visszaadásával (most biztos sokaknak az Agricola ugrott be), ki kell fizetnünk a dobókockával meghatározott királyi adót aranyban, és az említett vallásosság tokenből kettővel bizonyítanunk kell az egyház felé is minden alkalommal. Amennyiben ezeket nem tudjuk teljesíteni, kénytelenek vagyunk győzelmi pontokkal bűnhődni és a megfelelő hátráltató büntetést magunkra vállalni a következő szakaszra, így kénytelenek vagyunk Koldulni, a Királyi bíróság elé állni vagy Bűnbánatot bemutatni. Sokszor érdemes kalkulálni ezekkel a büntetésekkel, mert lehet, hogy a „templomi ima” elmulasztásával föl tudunk húzni egy házat a városban, ami végső soron több hasznot hozhat, mint, amit a büntetéssel elvesznek tőlünk.

A World Without End-ben is bőséggel vanak a regényre utaló esemény kártyák, azonban ezek itt a külső események befolyásán kívül egy újabb szerepet kaptak. A kezdő játékos húz egy lapot az aktuális forduló paklijából, végrehajtja az eseményt, majd irányítottan le kell helyeznie a táblára. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a lap négy sarkában látható javakat a megfelelő irányba ülő játékosok kapják meg, valamint a lapon látható kis nyíllal megszabja, hogy 0-tól 3-ig hányat lép a tábla Kegy sávján, amin különböző plusz győzelmi pont és anyagszerzési lehetőségek láthatóak. Mint eddig, itt is nagy a dilemma, hogy a lap forgatásával kinek mit osszunk, sokszor a Kegyek nyújtotta lehetőségek is bezavarnak a döntésünkbe.

Ha ez még nem lenne elég, a játék felétől beköszöntenek a pestis sötét évei, amit a tervezők nem csak a különösen gonosz eseményekkel idéztek meg, hanem külön lehetőségünk van a Kingsbridgei betegek gyógyítására. A játék elejétől gyűjthetünk orvosi szakértelmet jelző könyvecskéket, amelyekkel a körönként megbetegedő helyieket gyógyíthatjuk, ha megvan hozzá a megfelelő mennyiségű szaktudásunk, ezzel szintén győzelmi pontokhoz és hálaajándékokhoz jutva pácienseinktől. A járvány berobbanását és a lassanként elcsendesedő pusztítás és az ellene folytatott küzdelem is nagyon jól beleillik a mechanikába és a tematikába, érdemes mindenkinek odafigyelnie a sok építkezés közepette a betegek ápolására.

Két nem mindennapi társasjátékról beszélünk, amit bizton állíthatok, nem csak Ken Follett olvasói fognak élvezni, hanem minden játékos kedvű ember. Mert egyszerűen mindkét játék nagyon jól működik! Kiválóan összecsiszolt mechanizmusok és ötletek, egy varázslatos történelmi kor, mindezt Menzel csodálatos tálalásában, könnyű beleszeretni mindkét játékba. Az irodalom nagyon jól megfér a társasjátékokkal, és sokkal kellemesebben lehet kezelni ezeket a játék adaptációkat, mint a sokszor szidott filmes változatokat, csak az a fontos, hogy a tervezők ne a téma hátán akarják elvinni az egész projektjüket, hanem maguk is dolgozzanak meg kétszeresen a sikerért.

Mindenhol keressük a hazai ízeket, így az irodalmi társasjátékokban is, szerencsére már van egy Piszkos Fred-ünk, amiről legközelebb olvashattok kicsit bővebben, viszont addig is szeretnék minden olvasót megkérni, hogy kommentben írjátok meg bátran milyen könyv játékváltozatát próbálnátok ki, és melyik az a regény, aminek hiánya már nagyon égető a társasjáték piacon! Gyertek, beszélgessünk róla, és a végén még lehet, hogy ötletet is adunk valakinek a jövő sikerjátékához!