játszma

A mára-már klasszikussá vált blöff játék, a balatoni vonat utak örök favoritja, a Csótánypóker mellé most egy új szivatós kártyajáték érkezett a Csaló Molyok személyében.

Az igazán jó parti játék az, aminek a szabályait egy perc alatt meg lehet tanulni, elfér a farzsebünkben és az alkalmi játékosok is dőlnek a röhögéstől. Ennek a legjobb példája a Csótánypóker! A játékosok kártyákat kapnak, amelyeken a csatornavilág legundorítóbb élőlényei, patkányok, varangyok, pókok és persze csótányok láthatóak. A játék során mindenki összes ravaszságával és legjobb pókerarcát elővéve próbálja a többiekre rásózni a különféle csúszómászókat. Sorra át kell nyújtanunk egy kártyát valamelyik ellenfelünknek, majd a szemébe nézve el kell vele hitetnünk, hogy az adott lapon milyen undormány látható. Lehet igazat mondani, vagy lódítani, a lényeg, hogy valamelyik ellenfelünk előtt mihamarabb összegyűljön egy állatfaj négy tagja. Ha elfogadjuk a bemondott állatot, akkor kirakjuk magunk elé, viszont ha nem hisszük el az állítást, akkor visszadobhatjuk, de csak akkor, ha az ellenfelünk tényleg blöffölni próbált.  Látszik, a szabály maga pofon egyszerű, viszont az biztos, hogy óriási siker lesz, mind a kocsmában két korsó sör között, mind a suli nagyszünetében. Csak a tanárnő meg ne lássa!

A Drei Magier társasjáték kiadó kisdobozos kártyajátékait mind őrült, rekeszizom rengető szabályok uralják (a Csótánysalátáról és a Csótánylevesről majd egy későbbi bejegyzésben értekezünk), az illusztrációkon is nagyon mókás stílusban jelennek meg a különféle csúszómászók. És most megérkezett a sorozat legújabb része, amely, még agyamentebb, mint az eddigiek, a Mogel Motte, avagy a Csaló Molyok!

A legtöbb játékban nem szabad (és nem illik) csalni, meg is öli a játék lelkét, azonban a Csaló Molyokban nem csak lehet, hanem egyenesen elengedhetetlen a győzelemhez! A játék alapja, hogy különböző számokkal jelölt rovar kártyákat kell egymásra raknunk, mindig egy értékkel nagyobbat, vagy kisebbet az előzőnél. Játékba hozhatunk akciólapokat, mint a szúnyogot, amire rá kell csapnunk mihamarabb, mert aki utolsóként tesz így annak plusz lapot kell húznia, vagy például a kultikus csótánynál sikítva eldobhatunk egy lapot, így közelebb kerülve a győzelemhez. A legjobb az egészben mégis az, hogy a játékban, ahol csak tudunk, csalnunk kell, hogy megszabaduljunk lapjainktól! Ennek érdekében mindent bevethetünk, bedughatjuk a pulóverünk ujjába, több lapot szoríthatunk egybe lerakáskor, vagy egyszerűen csak az asztal alá ejthetjük, csak az Őrbogár észre ne vegye! Ugyanis, ha a kijelölt játékos csaláson kap minket, akkor büntetéssel sújthat minket, majd mi leszünk a rend új őre. Csalni, csalni és csalni, minél többet, ahogy csak bírunk, hogy minél hamarabb elfogyjon az összes lapunk!

Fergeteges hangulatot teremt, amint mindenki próbálja terelni a figyelmet, minél észrevétlenebbül hajigálja a háta mögé a lapokat, csak az arcunkra kiülő ravasz vigyor le ne buktasson!

Milyen lenne, ha a pókert zsetonok helyett színes kúpokkal játszanánk, egy pörgős, logikai játékban? Hát olyan, mint a Kabaleo!

Első érzésre a Kabaleo nekem – és még sokaknak – a pókert juttatta eszembe. Gyönyörű kivitelű műanyag kúpok, mint a zsetonok csilingelnek, hogy tornyokba halmozva egy nagyszerű blöffölős logikai játék főszereplői legyenek. De lássuk kicsit bővebben, hogy miért idézi a klasszikus kártyajátékot a Kabaleo. A játék elején mindenki húz egy fehér kúpot, aminek belsejében egy színes pötty jelzi titkosan, hogy melyik szín tartozik majd hozzánk a partiban (amikor ezt takarva megnézzük az is olyan, mint amikor a pókerben osztott két „hand” lapot óvatosan meglessük). Játéktérként kirakunk pár színes „kezdő” kúpot, majd a játékosok felváltva húznak a zsákban rejlő többi kúp közül, és ezeket sorban rárakják valamelyik kezdő kúpra. A játék célja igen kézenfekvő, hiszen az nyeri meg a partit, akinek a játék végén a legtöbb saját színű kúpja lesz a tornyok tetején. Húzunk, rakunk, ha azonos színek kerülnek egymásra, akkor levesszük őket, elég egyszerű, valljuk be. A játék igazi izgalmait azonban a titkos színek adják, ugyanis minden lépés mögött okokat keresünk, próbálunk blöffölni, egy-egy szín lerakásából vagy éppen levételéből következtetni ellenfeleink identitására, hogy mindenkit leelőzve a mi színünk dominálja a tornyokat.

A szabálykönyvben olvasható alapváltozatban a véletlenszerű húzás miatt gyakran kegyetlenül közbeszól a szerencse, viszont a játékvariációk közt szerepel egy olyan játékmód, amiben minden színből egyenlő számút kapunk a parti elején, részemről én ezt részesítem előnyben, hiszen sokkal jobban tudunk tervezni a kúpok beosztásával, bár itt sokszor az először elfogyó pár színt ki is lehet zárni a játékosoknál, hiszen mindenki a végjátékra tartalékol.

Remélem a beszámoló alapján nem csak nekem tűnik a póker újradizájnolt, megreformált változatának, de azt is remélem, hogy a színes műanyag kúpok csörgése legalább annyi embert elvarázsolt majd, mint az egyik legnépszerűbb kártyajáték zsetonjainak zenéje. Hisz végső soron itt is licitálunk, blöffölünk, és várunk a nyerő kombinációra, de végül mindenki kiteríti a lapjait. Vagyis, akarom mondani, a kúpjait…

A képeket a BGG-ről és Lacxox-tól kölcsönöztük