játszma

Sok-sok játék után a játékos ember már azt hiszi (persze hibásan), hogy csak az ezer mütyürből álló, nagyon összetett újdonságok tudnak neki igazi meglepetést okozni, erre jön egy játék, ami egyszerű, mint a bot, mégis olyan fantasztikusan ötletes és szórakoztató, amilyennel nem minden nap találkozhatunk. A hirtelen fellángolt rajongásom tárgya az Asmodee kiadó által 2010-ben megjelentett Timeline, ami dizájnos fémdobozával zsebre vágva egyszerűen kívánkozik egy-egy gyors parti lejátszásához – csak aztán nehogy késés legyen a vége!

Nap, mint nap felkapcsoljuk a villanyt, leülünk a számítógép elé, ceruzával lefirkantunk valamit egy papírra, majd egy radírral korrigáljuk tévedésünket, az óránkra pillantunk és rohanunk az autónk felé – de mégis mióta tartoznak ezek a dolgok az emberiséghez? A Timeline kártyajátékban nem lesz más feladatunk, mint hogy a történelem ezen nagy felfedezéseit sorba kell állítanunk. Minden játékos kap a találmányokat (néha épületeket, műalkotásokat vagy felfedezéseket) ábrázoló kártyák közül ötöt, amit magunk elé rakunk sorban, majd a játéktér közepére fölcsapunk egyet, ami az idővonalunk kezdőpontját fogja adni. Minden lap egyik oldalán egy hangulatos illusztrációt láthatunk még a túloldalán ez egésztik ki a fölfedezés évszámával (és néha a feltaláló nevével, ami sajnos elég felületes lett, többek közt például a golyóstoll mellől lemaradt hazán fia, Bíró László neve). Az eső játékostól kezdve mindenki a saját körében választ egy lapot az előtte fekvőkből, majd megpróbálja a középre lerakott, évszámmal megjelölt laphoz – később lapokhoz – illeszteni. Ilyenkor a lerakott lapot fel kell fordítani, és ha a rajta olvasható évszám stimmel a többihez, akkor sikerrel járt, és jöhet a következő játékos, viszont ha nem akkor a hibásan tájolt lapot el kell dobnia, és helyette újat kell húzni a pakliból. A játékot az nyeri, aki elől először fogy el az összes találmány kártya, mert mindet sikerült beillesztenie az idővonalba.

A játék nem több és nem kevesebb, mégis nagyon szórakoztató ebben a játékos „iskolai feladatban” részt venni. Az egyre több elemet tartalmazó kártyasorba már jóval nehezebb betájolnunk a fogkefét, az ágyút vagy a konzervnyitót, és sokszor az utolsó lapunkat kell újra és újrahúzni, hogy végre betaláljunk a megfelelővel. És ugye, hogy a játékok másik erényét is kielégítse, a Timeline nem csak szórakoztat, hanem oktat is, hiszen a partik során rengeteg egyébként nehezen megjegyezhető évszám ivódik az eszünkbe, sőt bónusz információként gyakran a feltalálók neveit is megtanulhatjuk, csoda, hogy még nincs ott a játék minden általános iskolai történelemórán. A játék egyetlen hibája biztos már sok olvasóban megfogalmazódott, mégpedig, hogy a kártyák és évszámok megismerése után mennyire játszható újra a Timeline? A válasz az, hogy sokkal többször, mint elsőre hinnénk, főleg ha ugyanannál a társaságnál kerül elő újra meg újra (hiszen ilyenkor arányosan ismerkedik meg mindenki a lapkészlettel és a megoldásokkal), viszont egy új játékos ellen a könnyebb kétszemélyes és a fogósabb többszemélyes partikban is komoly előnyt jelent a játék ismerete. A dobozban található 109 kártyát nehéz mind megjegyezni, azonban hogy az évszámok kavalkádjában újra nehéz legyen kiigazodni, érdemes beszerezni a helyüket külön is megálló „kiegészítőkre”, amelyek a Felfedezések, az Események és a Művészeti alkotások témáit ölelik fel.

Összegezve mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki a Timeline-t, nem is gondolnánk, hogy a különböző találmányok évszámainak viszonyítgatásából egy ennyire jó parti játék sülhet ki. Ehhez a játékhoz is kapcsolódik egy hét kérdése, amit szerintem érdemes lenne megvitatnunk a hozzászólások közt (mindenki bátran csatlakozzon!), mégpedig az, hogy szerintetek milyen játékokat lehetne felhasználni az iskolai oktatásban? Jöhetnek konkrét fölvetések vagy általános kérdések, szerintem egy olyan fontos témakör, amiről mindenképp érdemes beszélnünk!

A képeket Rafal Szczepkowski készítette

Valamiért sokakat vonz a vadnyugat világa, ahol a kopár vidéken minden fekete és fehér volt, tiszta szívű sheriff és a törvény emberei szálltak szembe a velejéig romlott banditák hordáival. Ez a vonzódás látszik meg már a társasjátékok világában is, hiszen évről-évre több western játék jelenik meg, most ezek közül mutatunk be kettőt, a frissen megjelent kétszemélyes Revolvert, és a mára már klasszikussá vált parti játékot, a Bang!-et.

Kezdjük ez utóbbival, hiszen a Bang! már majdnem tíz éve az egyik legnépszerűbb western játék, amit a balatoni strandoláshoz és a karácsonyi rokonlátogató körútra is szívesen vág zsebre az ember, hiszen bárhol lerendezhetjük a filmekbe illő vadnyugati csetepatét. Csak négy embert kell kerítenünk, és már kezdődhet is a lövöldözés! A játékosok kihúzzák titkos szerepüket a játék elején, ebből derül ki, hogy a partiban kik alakítják a törvény őreit, kik a banditákat illetve a szerencsevadász renegátot. Minden szereplőnek megvan a maga célja, ami leegyszerűsítve az, hogy időben lepuffantsuk az összes ellenfelünket. Egyre-másra dobáljuk a Bang! és Nem talált! lapokat, bújunk hordók mögé amíg .45-ös Coltunkról Gyorstüzelőre váltunk, kötünk szövetséget vélt társainkkal, majd támadhatjuk őket egy körrel később hátba a nagyobb zsákmány reményében! Egyszóval a Bang!-ben minden megvan, ami egy B kategóriás western filmben felbukkanhat. Próbáljuk megtalálni a saját oldalunkon állókat, blöffölünk és taktikázunk, de néha pont a legrosszabbkor fogy ki a tárunk. A nagyobb társaságokban tuti nyerő, pörgős, és vicces, csak nehogy sértődés legyen a vége, ha becsúszik egy-egy rossz lövés.

Én magam nem rajongok a western filmekért, a Bang! mégis nagy kedvencem lett kissé kaotikus játékmenetével együtt, a Revolver sem emiatt keltette fel az figyelmemet. A White Goblin Games társasjáték kiadó különösen szép játékokat adott ki az elmúlt években (példának okáért az Inca Empire, a Rattus, a Norenberc, vagy a Hotel Samoa) nemrégiben pedig egy különleges fémdobozos sorozattal rukkolt elő, ebben jelent meg a már bemutatott Panic Station, a Dragon’s Gold újrakiadása mellett a két személyes vadnyugati párbaj, a Revolver is.

Furcsa játék, az egyszer biztos. Első ránézésre tarol mindent a hangulatos grafika, ami egyrészt idézi a klasszikus western filmek hangulatát, de ugyanúgy fölfedezni vélem benne Guy Ritchie őrült alkotásainak stílusát, engem ez a kombináció azonnal megvett magának. A háttér sztori is ismerősen hat: egy csapat bandita kirabolja a Repentance Spring-ben álló bankot, majd a sheriff emberei elől menekülve igyekeznek elérni a rattlesnake-i állomásról induló vonatot, és a gazdag szabadságot. Második hullámban jöttek a szabályok, amelyek viszont hamar elbizonytalanítottak, hiszen túl egyszerűnek tűnik az egész. Helyszíneken szaladunk végig, fegyvereket, helybélieket és a természet erőit állítjuk magunk mellé, és akinek ezekből a kártyákból több „támadó pont” gyűlik össze a kör végén, az eldobathat embereket az ellenség csapatából. Ha a főbandita eléri élve a vonatot, ő nyer, ha nem, akkor a sheriff. Ennyi az egész. Elég kevésnek hangzik, igaz? Nekem is ez volt a benyomásom, szerencsére az első parti után eloszlottak a kételyeim. Mert, akárhogy is hangzik, a dolog nagyon jól működik! Jól kombinálhatjuk a lapjainkat, használhatjuk ki a terep és a karakterek adottságait, végig izgalmas mind a két oldalról nézve. Teljesen más észjárást igényel a bankrablókkal játszani, mint a törvény embereivel, így gyakran dupla partikat játszottunk, szerepet cserélve újra átélve az izgalmakat. Kell egy kis szerencse, hiszen néha a legjobbkor húzzuk fel a Gatling gépágyút, de az utolsó pillanatban is kötél kerülhet banditáink nyaka köré, ugyanakkor, ha jól játsszuk meg a lehetőségeinket, akkor már a véletlen sem állíthatja meg száguldó golyóinkat.

A képek forrása a Boardgamegeek.com

Egyik kedvenc német játékkiadóm az Eggertspiele, hiszen csúcsminőségben jelentetnek meg olyan nagyszerű játékokat, mint a Cuba, a Gran Cru és a Power Struggle. Már 15 éve vannak a piacon, ezért egy jubileumi játékkal rukkoltak elő, a legjobb tervezőik dolgoztak össze a Funfair-ben, hogy elrepítsenek minket a vidámparkok forgatagába!

Egy egyedülálló társasjáték antológiával állunk szemben, ugyanis a Funfair nyolc mini játékot tartalmaz, amiből minden partiban csak négy kerül sorra. Vannak ügyességi játékok, mint az Erő-mérő, ahol dobókockákból próbálunk tornyot építeni a megfelelő szabályok szerint, és a Játék-maró karom, amiben a játékosok az áhított kincset próbálják megszerezni a másik kezét mozgatva. Néha csapatokat is kell alkotnunk, a hullámvasúton egyszerre kell jobbra-balra hajolgatva sikítanunk a képzeletbeli kocsiban, a Jövendőmondónál megpróbáljuk becsapni egymást jóslatainkkal, és igyekszünk a Hajóhintán nem kidobni a taccsot. Őrült, pörgős, vicces küldetések teszik igazi parti játékká a Funfairt, hiszen a mások és saját bénázásain nehéz nem nevetni, amikor mindenki őrült iramban dobálja a kockáit a Lóversenyben vagy sikít fel egyszerre a Szellemvasút rémisztő kártyáira. Kiváló hangulatteremtő, ráadásul külön érdekessége a dolognak, hogy még csak nem is feltétlenül az nyeri meg a játékot, akinek a legtöbb pontja van a célba érve, hanem akinek a sorsjegyét kihúzzák az utolsó feladatban, így lett nálunk is szó szerint az utolsóból az első.

Akik ismerik az Eggertspiele játékait, és akik csak egy őrült parti játékra vágynak mind örömüket fogják lelni a legkiválóbb játéktervezők közös projectjében, ami viccet csinál mindenből és mindenkiből a társasjátékok vidámparkjában.

A képeket Lacxox készítette

Amikor az ember egy nagy társasjátékos délutánt tervez, és végre befut mindenki, akkor egyszerűen nincs szíve rögtön egy bonyolult stratégiai játék szabályait megtanítani a többieknek, vagy ha már ismerik, akkor is nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember hipp-hopp egy Civilization nehézségű játékban találja magát. Na, erre találták ki az úgynevezett "bevezető" játékokat. A bevezető játék legfőbb ismérve, hogy egy parti maximum fél órás, a szabályok maximum öt perc alatt megérthetőek és megfelelően hangulatba hozzák a társaságot. Amikor először szembetalálkoztam a Heimlich & Co.-val, tudtam, hogy ez az egyik legjobb bevezető játék, ráadásul még az Év Játéka díjat is elnyerte 1986-ban! Azóta többször került terítékre előételként egy nagyobb játék délután alkalmával, viszont hamar megszerette a család is, mert kevés ilyen egyszerű, megunhatatlan blöff játékot találhatunk a polcon.

A játék felépítése nagyon triviális: a játék tábláján látható egy utca, amiben van 12 ház. Minden házon van egy szám, nullától tízig, valamint egy elhagyatott romház, amin mínusz három olvasható. Ebbe az utcába jönnek a kémeink a világ minden tájáról, hogy megszerezzék az egyik házban álló széfben elrejtett, szigorúan titkos iratokat. A Kémek színes bábúi házról-házra lépkednek az utcában, majd amikor valamelyikük arra az épületre lép, amiben éppen a széf található, akkor mindegyik kém annyi pontot kap, ahányas számú házon áll. Egyszerűen hangzik, ugye? Mert az is. De természetesen van itt még egy nagy csavar. Senki sem tudja, hogy a többiek milyen színű bábúval vannak, ugyanis saját körében bárki bármelyik bábuval léphet, ha lehetséges akár többel is egyszerre!Minden egyes szín gyűjti a pontjait, majd a széfet átrakjuk egy másik házba, és újra kezdődik a helyezkedés és a taktikázás. A játék igazi trükkje az inkognitónk megőrzésében és a többiek személyazonosságának megfejtésében rejlik. Az ember igyekszik minél több ponthoz jutatnia magát és a feltételezett ellenfeleit pedig minél kevesebbhez, de csak akkora előnyre szert tenni, hogy senkinek ne legyen nyilvánvaló a valódi kilétünk, mert ha ezt ellenfeleink kiszagolják, onnan csak úgy halmozhatjuk majd a mínusz három pontokat. Ha a játék végére rájövünk, hogy ellenfeleink melyik színnel jelölt kém bőrébe bújtak, akkor ezért az információért plusz pontokat kaphatunk, ami a végén akár az egész játék állását átformálhatja.

Kár csépelni a szót, ha az ember kipróbálja, rögtön ráérez az ízére, főleg ha minél többen szállnak be a partiba. Gyanakvás, blöffölés, taktikázás... tökéletes parti játék, ahol próbálunk egymás arcrezdülésein kiigazodni, vagy pókerarccal becsapni mindenkit a játék végéig. Legyen nagy játékosoknak bemelegítő, fergeteges parti játék, vagy könnyed családi móka, a Heimlich & Co. biztosan az egyik legjobb blöffölős társasjáték a piacon.

A mi generációnk még rengeteg indiánregényt olvasott gyerekkorában, így nem kell magyaráznunk, hogy a Coyote nem más, mint a prérifarkas indián neve, mostantól pedig egy nagyszerű parti játék is eszünkbe juthat róla.

Már ott elkapott minket a röhögő görcs, amikor a játékban található indián fejpántokat felvettük, és az egész játék megjelenése is ezt a humoros indiánosdi hangulatát hozza. A játék egyébként pofon egyszerű, minden játékos húz egy tollat, amin különböző számok láthatóak, és látatlanul a homlokpántja mögé tűzi, úgy, hogy rajta kívül mindenki láthassa a rajta lévő számot. A játékosok sorban licitálva próbálják megtippelni a törzs tollainak összértékét, majd amikor valaki szerint egyik társa túl nagy számot mondott, akkor bekiabálja, hogy „Coyote!” és akkor meg kell néznünk, hogy tényleg túlmentünk az összegen, vagy nem. A tévedő játékos kap egy karton tomahawkot a pántja mögé, majd új kör következik. A játékot megfűszerezik a különleges értékű tollak, amik meg is duplázhatják az értéket, de negatívra is válhatja, és sok más hasonló trükkel is számolnunk kell.

Próbálunk mindenki arcán olvasni, és közben a többiek tippjéből igyekszünk a saját tollunk értékét kitalálni. Egy igazi pörgős parti játékról van szó, ahol mindenki indiánná lényegül, blöfföl és nagyokat nevet.