játszma

Én esküszöm, nem erőltetem a fiam korát meghaladó játékok kipróbálását, de néha nehéz nemet mondanom. Az Abandon Ship azon társasok közé tartozik, amelyeknek annyira gyerekbarát, kölykök számára vonzó a külseje, hogy többször elővettük már azelőtt is, hogy a szabályait megtanultuk volna. Sőt a hihetetlenül hosszú, kétrészes tábla (a hajó és a tenger), illetve a patkányfigurák annyira gyerekjátékot sugallnak, hogy felnőtt társaságban már többször, többen (kezdők és haladók egyaránt) elutasították, hogy ezzel játsszunk, pedig ha a 10+-os amerikai korhatár-besorolással nem is értek egyet, egy 8+-t én is simán megszavaznék neki.

Persze, ahogy lenni szokott, Miska februárban addig kérdezősködött, míg végül elmondtam neki a szabályokat, és hamarosan már játszottuk is az Abandon Shipet rendesen, a "felnőtt szabályok" szerint, ami őt nem kis elégedettséggel töltötte el annak ellenére is, hogy nyerni még nem volt sok esélye - a játék maga kellőképpen gyerekbarát elven alapul és szórakoztató ahhoz, hogy a győzelem másodlagossá váljék. Az pedig egyszerűen nem is zavart minket, hogy elvileg csak hárman vagy többen játszhatnánk…

Kezdjük egy gyors magyarázkodással, ha már felmerült a kérdés, nem is először: nem, nem vagyok "hétvégi apuka" a szó elterjedt értelmében - boldog, szerető családban élek a feleségemmel és a gyerekeimmel, csupán általában este kevés időm jut a gyerekeimre, és főleg hétvégén próbáljuk minél jobban bepótolni a hétköznapi mulasztást. A rovat címe pedig azért lett Hétvégi apuka, mert ezzel hétvégenként jelentkezem lassan másfél éve, és azon bejegyzéseket akartam megkülönböztetni ezzel, amelyek a gyereke(i)mmel való társasjátékozásról szólnak. Hogy a blog jelenleg csak ebből a rovatból áll, az már más történet, és elmesélésére egy másik alkalommal kerül sor…

És akkor némi visszatekintés is a blog korábbi cikkeire: már a rovat legelső bejegyzésében írtam, hogyan kezdődött a társasozás a fiammal - észrevette, hogy a szekrény tele van "apajátékokkal", és kíváncsiságát nem tudta legyőzni, én pedig szívesen nyitottam ki vele esténként egy-egy dobozt, hogy megnézzük annak tartalmát, esetleg eljátszadozzunk vele. A Beppo der Bockot már három éve beszereztem, és Miska nemegyszer el is játszogatott az alkatrészeivel és különösen a két kis fémgolyóval, amelyek igen mókásan viselkednek a mágnes közelében. Éppen egy éve meg is említettem ezt már a blogban:

"a Beppo der Bock (…) remek kis játék. Ám ehhez már nemcsak ügyesség, de némi fizikai ismeret, legalábbis tapasztalat kellene: a társas, amelyben a kis vasgolyót úgy kell beindítanunk a mágnes felé, és a kecskefigurát úgy kell elhelyeznünk a mágnesen, hogy amikor a golyó hirtelen odapattan, a kecskét a megfelelő helyre lője ki, egyelőre teljesíthetetlen kihívást jelent. De ez nem jelenti azt, hogy immár legalább egy éve ne vennénk elő időről időre, hogy egy kicsit szórakozhassunk a vidám figurákon és a mágnes csodáján."

Amint megismerte a kezdőknek való verziót, Miskát teljesen magába szippantotta A Gyűrűk Ura (Reiner Knizia gyerek-társasjátéka) világa. Rögtön újrajátszást követelt, ráadásul a haladó szabályokkal. Ezek több témát, több (gyerekekre méretezett) döntést, és főleg: több mókát visznek a játékba, úgyhogy rögtön az első ismétléskor már a haladó szabályok szerint játszottunk.

Amint azt a legutóbb leírtam, a játékban a Megyétől jutnak el hobbitjaink (kockadobások segítségével) a Végzet hegyéig, Szauronhoz (ahogy Miskának elmagyaráztam, a nagyon rossz varázslóhoz). Útjuk során barátokra tesznek szert és ellenségekkel küzdenek (mindkettő lapkák formájában került a táblára, illetve az ellenfelünk útjának nehezítésére használt nazgűlok fabábukként); az nyer, akinek sikerül a pálya végén legyőznie Szauront.

Másfél évvel ezelőtt, kíváncsiságból, használtan, de jó állapotban vásároltam meg a nagydobozos Gyűrűk Ura társasjátékot. Mármint nem a nagyon régi, kooperatív játékot (az is megvan évek óta; talán arra vár, hogy a gyerekek felnőjenek hozzá?) és nem is az utóbbi években kiadott rengeteg Gyűrűk ura-játék valamelyikét, hanem egy igazi ritkaságot, ami itthon talán soha nem is volt kapható: egy 2003-ban megjelent gyerekjátékot (konkrétan annak egy holland kiadását, egy kedves, holland fickótól, de ez mellékes információ). Ezt egyébként ugyanaz a Reiner Knizia tervezte, aki pár évvel korábban a magyarul is kiadott kooperációs játékkal új életet lehelt az együttműködős társasokba, kijelölve az utat számos mai népszerű társasjátéknak.

Talán emiatt is, vagy esetleg az ebben a játékban is felhasználható segítő lapocskák miatt, a Bogyó és Babóca - Szülinapi meglepetés társasjátékot játszva eszembe jutott, hogy Miska már valószínűleg ezzel is nyugodtan tudna játszani. Mivel a (gyerekjátékhoz képest meglepően sok tartozékkal felszerelt) dobozon 6+ szerepelt életkor-ajánlásként, a kezdőknek javasolt, egyszerű változattal kezdtük az ismerkedést.