Kezdjük egy gyors magyarázkodással, ha már felmerült a kérdés, nem is először: nem, nem vagyok „hétvégi apuka” a szó elterjedt értelmében – boldog, szerető családban élek a feleségemmel és a gyerekeimmel, csupán általában este kevés időm jut a gyerekeimre, és főleg hétvégén próbáljuk minél jobban bepótolni a hétköznapi mulasztást. A rovat címe pedig azért lett Hétvégi apuka, mert ezzel hétvégenként jelentkezem lassan másfél éve, és azon bejegyzéseket akartam megkülönböztetni ezzel, amelyek a gyereke(i)mmel való társasjátékozásról szólnak. Hogy a blog jelenleg csak ebből a rovatból áll, az már más történet, és elmesélésére egy másik alkalommal kerül sor…

És akkor némi visszatekintés is a blog korábbi cikkeire: már a rovat legelső bejegyzésében írtam, hogyan kezdődött a társasozás a fiammal – észrevette, hogy a szekrény tele van „apajátékokkal”, és kíváncsiságát nem tudta legyőzni, én pedig szívesen nyitottam ki vele esténként egy-egy dobozt, hogy megnézzük annak tartalmát, esetleg eljátszadozzunk vele. A Beppo der Bockot már három éve beszereztem, és Miska nemegyszer el is játszogatott az alkatrészeivel és különösen a két kis fémgolyóval, amelyek igen mókásan viselkednek a mágnes közelében. Éppen egy éve meg is említettem ezt már a blogban:

„a Beppo der Bock (…) remek kis játék. Ám ehhez már nemcsak ügyesség, de némi fizikai ismeret, legalábbis tapasztalat kellene: a társas, amelyben a kis vasgolyót úgy kell beindítanunk a mágnes felé, és a kecskefigurát úgy kell elhelyeznünk a mágnesen, hogy amikor a golyó hirtelen odapattan, a kecskét a megfelelő helyre lője ki, egyelőre teljesíthetetlen kihívást jelent. De ez nem jelenti azt, hogy immár legalább egy éve ne vennénk elő időről időre, hogy egy kicsit szórakozhassunk a vidám figurákon és a mágnes csodáján.”A játékot három-négy havonta egyszer elővettük, és végül idén februárban megtörtént az áttörés – az ötéves kortól ajánlott játékot négy és fél évesen már sikerült a szabályok szerint játszanunk. A játék bájos története szerint a szereplő kölykök hazafelé sétálnak erdőn-mezőn át, a tó körül, miközben találkoznak Beppóval, a kecskebakkal. Bekko egészen kedves állat, aki a légynek sem ártana, de ha a délutáni szunyókálása közben megzavarják, akkor lehet, hogy egy kissé mérgesen reagál. Márpedig megzavarják, mert a táblán is látható kölyök egy csúzlival lövöldöz rá a bokorból, ezért Beppo dühösen ugrál ide-oda. A szereplőknek ezután vigyázniuk kell, hogy ne kerüljenek a bakkecske útjába, és hazaérjenek, amilyen gyorsan csak lehet.

A bakkecskét egy falemezből kivágott figura, a csúzlit pedig egy kis facsúszda imitálja. Utóbbin kell ügyesen becéloznunk, hogy merre irányítsuk a csúzli lövedékét imitáló fémgolyót – de előtte már Beppót is ügyesen kell elhelyeznünk a táblába mélyesztett mágnesen. Amikor ugyanis a golyó a mágnes közelébe ér, akkor az hirtelen magához rántja, meglökve a kecskét, aki afféle kvázi-kétdimenziós billiárdgolyóként ugrik el villámgyorsan a helyéről, hogy a különböző tereptípusok valamelyikén álljon meg végül (a tábla a méretes dobozban helyezkedik el, így a pereméről a kecske visszapattan). A golyót gurító játékos a következő olyan jellel ellátott, üres mezőre lép előre a figurájával, ahol a kecske megáll.

Mivel idővel egészen jól belejöhetünk abba, hogy miként kell irányítani a kecske mozgását, ez egyben azt is jelenti, hogy a negyedik játékos akár rögtön a negyedik azonos típusú szimbólumra is juthat az első lépésében, és akkor már csak egy lépésre van a győzelemtől – no persze, éppen ezért idővel a többi játékos is megtanulja: nem biztos, hogy a legjobb taktika rögtön az elején előrerohanni.

De amíg ezt nem tanulják meg, addig is van egy módszer, amivel a túlságosan előresiető játékosokkal kibabrálhatunk. A kecskével ugyanis a bábukat „ki is üthetjük”, márpedig ha ez történt, vissza kell mennie a mögötte álló figura mögötti első szabad helyre. A gonoszkodásra azonban ellenszer is akad, a szerencsehozó lóhere, amely egyszerűen zseniális. Ha ugyanis figuránk a lóhere-fakorongon áll, és nekirohanna a kecske, a bábu helyett a korongot érő ütés sebessége miatt a korong olyan gyorsan repül ki a bábu alól, mint amilyen gyorsan a legügyesebb pincérek rántják ki az abroszt a porcelán étkészlettel megterített asztalról – a bábu pedig bár leesik a korongról, állva marad a helyén.

A játék ennyi, a szabályok ebben a korban már könnyen elsajátíthatók – a kecske megfelelő irányítása viszont nem kis kihívást jelent. Miska azonban ezúttal már nemcsak a szabályokra, de a kecske irányítására vonatkozó, enyhén fizikaórás magyarázataimra is vevő volt, érezhetően fűtötte a vágy, hogy úrrá lehessen a látszólag teljesen véletlenszerűen ugráló kis állat mozgásán. Játék közben egyre ügyesebben próbálkozott az irányításával, és a végén rögtön visszavágót követelt. Nem állunk már messze attól, hogy Beppo úgy ugráljon, ahogy Miska fütyül… akarom mondani, gurít.