játszma

A nyár eleji nagy hajrá mindenkit leköt valamennyire (én magam is pár vizsga miatt tűntem el az utóbbi hetekben), viszont ahogy elindul a nyaralószezon, végre több időnk lesz a pihenésre, és természetesen a társasjátékozásra! A Drakula dühe című társasjáték sem témájában, sem hangulatában nem kötődik a napsütéshez, inkább ködös városok fölött pislákoló telihold képét idézi, mégis a játék tökéletes arra, hogy egy-egy esti sütögetés mellett bizonyítsuk ismerőseinknek, hogy könnyed, baráti kockadobálás sokkal izgalmasabb is lehet, mint a végeérhetetlen Rizikó vagy a Monopoly.

A játék a 19. század végi Európába kalauzol minket, ahol a titokzatos erdélyi nemes, Drakula gróf gyűjti erejét, hogy élőhalottak seregével népesítse be az egész kontinenst, ahogy azt Bram Stoker klasszikus rémregényéből ismerhetjük. A játékosok két csoportra válnak szét, egyikük a vámpírgróf szerepébe bújuk, és célja, hogy vérszívók hadával árassza el a világot, addig a többi játékos a négy bátor vadász köpönyegét öltik magukra, akik pedig körmük szakadtáig igyekeznek elpusztítani az ördögi Drakula grófot. A játékötlet alapja kísértetiesen hasonlít az egyik, manapság már lassan feledésbe merülő társasra, ami Scotland Yard, illetve magyar másolatként Police 07 néven futott. Aki nem emlékezne, annak röviden elmesélném, hogy a két játék arról szolt, hogy a négy nyomozó egy adott nagyvárosban (London vagy épp Budapest) igyekezett egy szökevény bűnöző, Mr. X nyomára akadni, aki különféle tömegközlekedési eszközökre szállva próbált az időt húzva kereket oldani. A Drakula dühében ezt az alapot turbózták föl a készítők, hiszen egyszerű menekülésen kívül, amolyan amerikai módra megspékelték egy rakat fegyverrel, misztikus eseményekkel és egy igazi vérre menő küzdelemmel.

A nagy hajtóvadászat kezdetén Drakula gróf tartózkodási helyét még homály fedi, az őt irányító játékos dönti el, melyik európai városban bújjon meg, majd a minden körben le kell raknia a táblán látható kártyasávra egy lefordított helyszín lapot, amelyen mindig egy város (vagy egy tenger) neve szerepel, rárak készletéből egy bonyodalom lapkát (farkasok, zsiványok, vihar, vagy épp köd) ezzel titkosan jelölve a vámpír útvonalát. A vadászok sorban utazgatnak Európa nagyvárosai között és igyekeznek Drakula nyomára lelni, hiszen ahol már járt a vámpír ott a grófot megszemélyesítő játékos fölfedi a megfelelő lapot és a rá helyezett bonyodalmat, amely életre kelti egyik csatlósát vagy egy misztikus természetfeletti jelenség próbálja hátráltatni az üldözőket. A sokszor életveszélyes nyomokra bukkanva a nyomozók igyekeznek fókuszálni erőiket, hogy kisakkozzák ellenfelük búvóhelyét, a földerített nyomvonalakból számolgatva lehet következtetni Drakula jelenlegi hollétére, hogy bekeríthessük és legyőzhessük a megfelelő pillanatban. A macska-egér harcot fűszerezi, hogy a napszakok váltakozására is figyelnie kell mindenkinek, hiszen a napfényben a vámpírok erejüket vesztik, viszont, amint leszáll az éj, természetfeletti hatalmukkal a legfelkészültebb ellenfeleit is képes elpusztítani. A harcrendszer egy kő-papír-olló (támadunk, kitérünk vagy menekülünk) és kockadobás ötletes ötvözete, amit természetesen különféle tárgyakkal, eseményekkel, és képességekkel fordíthatunk a saját javunkra.

Megmondom őszintén már régebben, a magyar megjelenés után próbáltam ki a játékot, tetszett is, de nem voltam tőle elájulva. Az ember manapság tobzódik az újdonságokban, és hajlamos úgy válogatni a társasjátékok között, hogy az összetettebb, szerencsétől függetlenített, agyalósabbakat választ, így most amikor újra előkerült a Drakula dühe, már csak legyintettem, hogy na, én az ilyeneken már túl vagyok. És persze olcsó sznobériámra jött az arculcsapás, amikor az embert elkapja egy játék hangulata, amikor eszeveszetten kezdi gyűjteni a karókat és az ezüst pisztolygolyókat, számolgatja, hogy hogyan is lehetne sarokba szorítani a vérszomjas grófot, hogy a hajnal virradtával lecsaphassunk rá. Egy hét telt el, és amikor a harmadik parti után győzködi ellenfeleit, hogy ugyan már, csak egy vércseppen múlott, igazán belefér egy visszavágó, akkor jössz rá, hogy nincs értelme összetettség alapján válogatni a játékokat, hiszen mindig az a lényeg, hogy jól szórakozzuk, legyen szó teljes civilizációk felvirágoztatásáról, egy vállalkozás beindításáról, vagy épp egy kis könnyed, esti vérszívásról.

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb televíziós sorozata kétségtelenül a George R. R. Martin regényéből készített Trónok Harca. Az HBO csatorna kiváló, és megszokottan magas minőségű adaptációja újra felhívta az emberek figyelmét az amerikai Tolkiennek nevezett szerző epikus regényfolyamára, A jég és tűz dalára.  A tévésorozat második évada áprilistól kerül adásba (először feliratosan, de egy kicsivel lemaradva jön a szinkronos változat is), aki az elsőt látta az biztos repesve várja a folytatást, akik nem, azoknak pedig őszintén ajánlom a könyv és a film bepótlását. Ennek alkalmából szeretném nektek bemutatni a Westeros világában játszódó társasjátékokat.

A Game of Thrones – Trónok Harca

Az első Trónok Harca társasjáték ugyan egy gyűjtögetős kártyajáték volt, ami a mostani LCG játék család alapját képezte (erről kettővel lejjebb bővebben is), mégis a legszélesebb körben elterjedt, Westeros szigetén játszódó társasjáték a magyarul is megjelent, lényegre törő című Trónok Harca. A 2003-ban piacra dobott alkotás, közvetve a sorozat sikerének is köszönhetően mára a második kiadását éli, ami egy sokban feltuningolt változat, viszont a továbbiakban inkább az eredeti, magyar nyelven is megjelent kiadásról szeretnék nektek mesélni. Nehéz erről a játékról úgy beszélni, hogy az első regény egyik fontos fordulatát el ne sütnénk, ezért a leg égetőbb információkat fehérrel írtuk, tessék kijelölni, ha nem bírunk a kíváncsiságunkkal: !!!SPOILER - ON!!! a játék ott veszi föl a történet fonalát, ahol Westeros ura, a részeges és bujálkodó Robert Baratheon király egy vadkan vadászaton, balesetben vagy egy összeesküvés folyománya képen (ez mindenki döntse el maga) meghal, és a Hét Királyság nagy múltú házai hadba vonulnak a trónjáért. !!!SPOILER – OFF!!! A játékosok egy-egy olyan nemesi család irányítását kapják meg, mint az északi Stark-ok, a gazdag Lannister-ek, a bosszúvágyó Tyrell-ek, a lázadó Greyjoy-ok vagy a királyi Baratheon-ok, akiknek mind a Vastrónra fáj a foguk. A játékosok egy ilyen család irányítását veszik kezükbe, és céljuk az lesz, hogy véren, verítéken átgázolva végül legalább hét várost vagy várat birtokol. Mindenki otthonául szolgáló városából indul hadseregével, amelyet leegyszerűsítve két gyalogos, egy lovagi egység és egy tengeri flotta képvisel. A klasszikus Rizikótól elszakadva itt az eszetlen kockadobálás helyett egy ötletes, mégsem túl bonyolult harcrendszert kapunk, amelyben az örökös csatakiáltás mellett alaposan oda kell figyelnünk az utánpótlásra, a toborzásra és a megfelelő hatalmi jelképek birtoklására. Megszerzett területeinken lévő városok szabják meg, mennyi harcost tudunk magunk mellé állítani, a birtokolt hordó szimbólumok pedig azt, hogy mekkora hadsereget tudunk megfelelően ellátni és fönntartani. Licitálással igyekszünk megszerezni a segítő tárgyainkat, a Vastrónt, ami a játékos sorrendet határozza meg és tulajdonosa dönthet döntetlenek esetén, a Valyriai acélkardot, ami a csatákban fordíthatja felénk a mérleget, valamint a Hírvivő hollót, ami a parancsok kiadását könnyíti meg. És itt el is érkeztünk a Trónok Harca társasjáték legizgalmasabb részéhez, hiszen a parancskiadás okozza a legtöbb fejtörést a játékosoknak. Minden egységünk mellé lefordítva lehelyezünk egy-egy parancs korongot, amit egyszerre rakunk le, de csak játékos sorrend szerint hajthatunk végre. Ezekkel támadhatunk, támogathatunk szomszédos egységeket, portyázhatunk, vagy szilárdíthatjuk meg hatalmunkat a környéken. A szimultán parancs kiosztással előre meg kell próbálnunk lezongorázni az előttünk álló fordulót, de gyakran ér minket meglepetés ellenfeleink gondolatmenetének fejtegetése közben.

A Trónok Harca társasjáték egyértelműen az intrikák játéka, egy ízig-vérig háborús játék, ahol hadseregeinket szimbolizáló bábúinkat tologatva komoly stratégiai döntéseket kell hoznunk. Szövetkezni szinte kötelező, így csak edzett lelkű játékosoknak ajánlanám, de akik már unják a Rizikó kiszámítható kiszámíthatatlanságát, azoknak óriási élményt fognak nyújtani Westeros igazán véres háborúi.

Battles of Westeros

Míg az előző játék annál élvezetesebb, minél többen játsszák, addig a Battles of Westeros direkt két játékos részére lett kitalálva. A 2010-ben megjelent játékban a Starkok és a Lannisterek csatái kerülnek terítékre, királyságok helyett erdők és mezők, hadseregek helyett kisebb katonai egységek vívják harcukat. A játék alcímében láthatjuk, hogy egy Battlelore játékról van szó, amit a Commands & Colors-t és a Memoir ’44-t szintén jegyző Richard Borg alkotása, a tőle jól megszokott játékmechanizmust áttematizálva egy fantasy világba (sőt nemsokára jelenik meg tőle egy-egy hasonló működésű, távol keleti Samurai Battles, illetve sci-fi világban játszódó Abaddon is), ennek nyomán készítette Robert A. Kouba Westerosban játszódó változatát. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy nem csak a színfalakat festették át George R. R. Martin világára, hanem Borg alapjára építve egy teljesen új harci stratégiát kaptunk, ami nem csak témájában, de mechanikájában is nagyon jól átalakult a Jég és tűz dalához.

Az összes szabályt még fölvázolni is sok lenne, hiszen a Battles of Westeros a sorozat eddigi legkomplexebb darabja, viszont, aki már próbálta Richard Borg valamelyik háborús játékát, annak nem fog nehezére esni átlátni a játékot. A harcok során különböző típusú egységeket (lovasságot, gyalogosokat, íjászokat) mozgathatunk a terep különböző megkötéseivel, speciális kockák dobálásával adhatunk parancsot és támadhatjuk meg ellenfelünket. Különlegességnek számít, hogy a két család fontos szereplői saját hadvezér kártyával és figurával is megjelennek a játékban, és ezek alapján minden csatában a egyedi összeállítású parancs kártyákkal küzdhetünk. Figyelnünk kell a katonák moráljára, az egyes egységek specifikus képességeire, és a terep nyújtotta lehetőségekre, miközben igazi westerosi parancsnokoknak érezhetjük magunkat a regényfolyam háborúinak megvívása közben. Nagy fanatikusoknak a játék kiadója a Fantasy Flight Games (FFG) más sorozataikhoz híven számtalan kiegészítőt adott ki, így állnak csatasorba északi és nyugati szövetségesek, a Folyóvidék lovagjai és egy hamarosan megjelenő bővítményben a teljes Bartheon hadsereg.

A Game of Thrones: The Card Game (LCG)

Elsőre fölmerülő fontos kérdés, hogy mi is az az LCG? A Living Card Game angol rövidítése egy olyan kártyajátékot takar, amelyikben egy alap szetthez folyamatosan jelennek meg kiegészítők, ám a Trading Card Game-mel (TCG) ellentétben itt mindkét (esetleg mind a négy) játékos ugyanazokból a lapokból építkezhet, ezzel kissé megkerülve a hasonló kártyajátékok „ki öl bele több pénzt” mentalitását.

A játék történeti háttere itt is hasonló, mint az eddigiekben, minden család a Westeros fölötti teljes uralomra áhítozik, amit ebben a játékban 15 kis hatalom token testesít meg. Minden körben kijátszhatunk kártyákat, amelyeken ismert karakterek, helyszínek és események láthatóak, amelyekkel három különböző típusú próbán vehetünk részt. Van fegyveres harc, amivel ellenséges lapokat semmisíthetünk meg, lehet befolyásunkat kamatoztatva intrikázni, ezzel lapokat eldobatva ellenfelünk kezéből, valamint a hatalmi játszmákban elvehetünk ellenfelünk győzelmi pontjaiból. A játék a sok lehetőség miatt izgalmas és változatos, mégis egy idővel úgyis a kiegészítők beszerzésére sarkalja a játékosokat, ami előbb-utóbb komoly gyűjtőszenvedéllyé alakulhat. A játék sokban hasonlít az ismert gyűjtögetős kártyajátékokra, hol jól, hol rosszul felhasználva a mechanizmusokat, viszont George R. R. Martin rajongóinak a magasba emeli a játékot, hogy a történet imádott és gyűlölt szereplőivel szállhatnak harcba.

Pár kisebb próbálkozástól eltekintve, egyelőre ez a három jelentősebb Trónok Harca játék került piacra, de a könyvek és a sorozat töretlen sikerét tekintve szinte biztos vagyok benne, hogy a nagy kiadók nem csak kiegészítők tömegével fognak elárasztani bennünket. Ahogy George R. R. Martin-t az amerikai Tolkien-nek szokták nevezni, úgy a Trónok Harca társasjátékok is jellemzően amerikai típusúak. A háborúskodás témája főként ebben a világban érzi otthon magát, ezért is passzolnak nagyon jól a mechanizmusok a történethez mindhárom játéknál, kicsit jobban, vagy kevésbé. Hogy melyik-melyik? Itt csak teljesen szubjektíven sorrendet felállítva tartanám a cikk felsorolását, így nekem legjobban az egész szigeten stratégiázó Trónok Harca jött be, azzal együtt, hogy nagy a súrlódás a játékosok közt, így minden mozzanatnál nagyon észnél kell lennünk. Ezt követi a Battles of Westeros commands & colors csatatere, ami csak azért maradt le az első helyről, mert az ilyen típusú játékokból nem ezt próbáltam először, így a kategóriában a Memoir ’44 elvitte előle a pálmát, annak ellenére, hogy „középkori” terepen kétségtelenül ez a legjobb. Utolsó helyre szorult a Trónok Harca LCG, ami ötletes, a karakterek és helyszínek révén jól kötődik a regényekhez, viszont még úgy sem elég erős, hogy megpróbálták leszakítani a gyűjtögetős kártyák univerzumáról. Kinek ez, kinek az jön be inkább, viszont abban biztos vagyok, hogy a történet minden rajongója szívesen ül le egy Trónok Harca játék mellé a sorozat aktuális epizódja után, hogy megvívja saját csatáit Westeroson.

Egy veszélyes közép-amerikai szigeten elszánt kalandorok keresik a letűnt civilizációk kincseit… hát, hogy is mondjam elég elcsépelt téma, a könyvek és filmek világában. A társasjátékok világában viszont igazi újdonság az Isla Dorada, aminek tervezésében több neves szerző (többek közt Bruno Faidutti, Alan R. Moon) is kivette a részét, így rögtön tudtam, hogy a jól ismert téma mögött valami egészen különleges ötlet lesz.

A titokzatos Dorada szigetén ér földet az expedíció léghajója, viszont annyi veszély leselkedik a felfedezőkre, hogy úgy döntenek, együtt vágnak neki a sziget felfedezésnek, viszont a nehezen megszerzett információikat az elrejtett kincsekről inkább mindenki megtartja magának, hiszen osztozni csak a pancserek szoktak. A játékosok kártyáikkal és vagyonukkal licitálnak, hogy eldöntsék, melyik ősvényen induljanak el: vegyék be magukat a buja dzsungelbe, másszanak hegyet vagy vándoroljanak a sivatagon keresztül. Egy bábút irányítunk közösen, próbálunk mindenkit úgy befolyásolni, hogy minden helyszínre eljussunk, ahol a kincsünk rejlik és további átok és sorskártyák is fűszerezik a nagy kalandot. Alkalmi társasozók is hamar ráéreznek a kincsvadászat ízére, de a haladóknak is tartogat a játék egy különösen taktikázós játékvariánst.

A magyar kiadással már bátran próbálkoztam a családban is, a gyönyörű grafika miatt rögtön megtetszett nekik, és kiderült, hogy nem csak a harcias játékosokkal, hanem a békés összedolgozással is igazán jó kalandjáték az Isla Dorada.

Eddig azt hittem, hogy ha egy PC játékot próbálnak meg társasjátékra adaptálni, annak csak rossz vége lehet, hiszen bármennyire is jól kitaláltak a táblás játékok, nem tudják a számítógépes stratégiai játékok komplexitását lemodellezni. Sok félresikerült próbálkozással találkoztam már, így kicsit szkeptikus voltam, amikor a haverom beállított a Sid Meier zseniális civilizációépítő játékának társas változatával a, nem nagyon hittem benne, hogy a nagy klasszikus nyomába érhet.

Kipakoltuk, fantasztikus grafika, minőség fogadott, és a szabályok összetettségük ellenére meglepően egyértelműek voltak. Nagy civilizációk sorsát vettük a kezünkbe, a harcos Németország és a fejlett technológiájú Kína ellen szálltam harcba Egyiptommal, akiknek előnyként már egy ókori csoda is rendelkezésükre áll a játék elején, majd kezdetét vette a történelem! A szabályok pár kör alatt kikristályosodtak, és lehetőségek sokasága nyílt meg: a gazdasággal vagy a technológiával törjünk előre? Fejlett haditechnikánkkal sakkban tudjuk tartani ellenfeleink kulturális törekvéseit? Végig feszülten kell figyelnünk a többi civilizáció ténykedéseire, köthetünk szövetségeket, majd rúghatjuk fel egy kör alatt, igazi stratégia volt a javából. Az első partink kicsit elhúzódott, a második összecsapásunk már szűk három órába belefért, de szinte fel sem tűnt az idő repülése annyira feszülten figyelnünk kellett minden mozzanatra.

Végre megszületett egy olyan PC játék adaptáció, ami felveszi a versenyt az eredetivel, ez hamar nyilvánvalóvá vált, hiszen abban a három órában egy reális, sokrétű és agyalós játékot kaptunk, amibe sokkal szívesebben szál be mind a harci stratégia kedvelői, mind a gazdasági játékok szerelmesei. Sid Meier számítógépes játékának zsenialitását szerintünk sikerrel ültették át a táblás verzióba, kicsit letisztultabb lett a dolog, de a rengeteg lehetőség miatt hihetetlenül változatos több játék után is. Úgy érzem fogunk még játszani vele… sokat!