játszma

Hát ez van, amikor az ember még előre, jóhiszeműen megírja a cikkét egy Év Játéka díjra esélyes társasról, és akkor jön a pofára esés a Spiel des Jahres jelöléseivel, ugyanis a befutónak tartott játék még az ajánlott kategóriába se jutott be. A 7 Csodát is jegyző Antoine Bauza új játéka, a Takenoko nem csak a díjra tippelő listákon volt élvonalban, de én magam is a díj célközönségének szóló játékok között magasan kiemelkedve a legjobbnak tartottam, ehelyett az esélyt a történetmesélős partijáték Eselbrücke, a szerencsejáték témájú és mechanizmusú Vegas, és a könnyed területi stratégiájú Kingdom Builder kapta meg.

Az Év Játéka díj évről-évre „szelídülni” látszik, ez az idei jelöltekből is nagyon jól látszik. Egyesek szerint ezzel régi ázsióját teljesen elveszti, mások szerint pedig pont ellenkezőleg, sokkal több embert tud ma megszólítani, mint tíz évvel ezelőtt. Azzal, hogy a fő kategóriát tavaly két részre szakították, még bizonytalanabbak lettünk, hiszen a tapasztalt játékosokat megcélzó Kennerspiel kategória első kiosztásával sem az igazán összetett játékok közül választottak a 7 Csodával (föl is merül a kérdés melyik évben vezeti be a zsűri az Über-Kennerspiel des Jahres elismerést). Így képzeletemben már látom is a tavalyi Év Gémerjátékát megalkotó Bauzát, amint töri a fejét, hogy ha 7 Csoda túl összetett volt nekik, akkor idén milyen témát válasszok? Bambuszrügyet falatozó pandamackókat? És igen, a Zooloretto után csal elég idő telt el, hogy újabb állatos játékot válasszon a német zsűri. No persze nem csak ezért, hanem mert a Takenoko a tavalyi év egyik legjobban összerakott családi játéka, aminek közel sem csak olyan erénye vannak, mint, hogy „jaj de cuki ez a mackó”.

A játék ezúttal is a feudális japánba repít minket, (mondjuk erről csak a szabálykönyv elején látható kis képregényből értesülünk) ahol a császár kertésze egy csodálatos bambuszkert építésén fáradozik, amikor az uralkodó ajándékba kap Kínából egy pandamackót, aminek tudvalevőleg egyetlen tápláléka a bambuszrügy. A játék során egyfajta hasadt személyiséggel kel lennünk a kertésznek, aki minél magasabb és különlegesebb bambuszokat növeszt, tájépítész, aki a parcellák elhelyezkedésére ügyel, valamint maga a panda, aki ízlése szerinti különböző bambuszrügyeket tölt a bendőjébe. Mindezeket különféle célkártyákon kapunk kezünkbe, amelyek teljesítésével kisebb-nagyobb pontokhoz juthatunk hozzá, amivel a játék végi győzelmünket mérhetjük. Minden körben két akciót választhatunk az öt lehetséges közül, ezzel igyekezve a célkártyáinkon szereplő feladatokat teljesíteni. Az elsővel bővíthetjük a bambuszkertet egy hatszögletű kertlapkával, amit a kezdő tó laphoz, vagy a folyamatosan növekvő játéktérhez illeszthetünk. A kertek lehetnek zöldek, sárgák és rózsaszínűek, ettől függően nőhet rajtuk a megfelelő színű bambusz, viszont ügyelnünk kell, hogy ez csak a megfelelően öntözött mezőkön lehetséges, erre szolgál a második lehetséges akciónk, a csatorna lefektetés. A játékhoz két gyönyörűen festett figura is tartozik, a kertészé, és a pandáé, ezekkel egy-egy akció keretében mozoghatunk, és míg az elsővel a körülöttünk lévő bambuszokat növeszthetjük, addig az utóbbival egy mezőről elfogyaszthat egy darabot a növényből. A játékba családiassága okén egy kis szerencsét is csempésztek egy időjárás dobókockával, amivel minden körben dobva juthatunk extra akciókhoz, speciális segítő lapkákhoz. Amint valakinek sikerült a játékos számhoz mért számú célkártyát kiraknia, a játék véget ér és összeszámolhatjuk pontjainkat, hogy megállapíthassuk ki lett a bambuszkertek ura.

A rövid szabályleírásból valószínűleg nem mindenkinek kristályosodott ki, hogy hogy is kell képzelni egy Takenoko partit, pedig nagyon egyszerű: kidobjuk milyen időjárási tényező segít minket a körben, választunk két akciót az öt közül és megpróbálunk minél több feladat kártyát teljesíteni úgy, hogy a kertet építjük, a bambuszokat növesszük és a bélpoklos pandát etetjük. A gyönyörű kivitel és a szerencsefaktor ideális családi játékká teszi, viszont, ami véleményem szerint az Év Játéka díjra esélyessé tette volna az-az, hogy egyaránt szórakozást nyújt kezdő és tapasztalt játékosoknak, egyszerű játékrendszerébe ügyesen vannak beépítve a komolyabb játékokból ismert ötletes mechanizmusok. Ugyanúgy megjelennek a választható akciók, a különböző győzelmi pont szerzési ágak, és a titkos célok, mint sok-sok összetett játékban, viszont ez szerintem senkinek nem fog nehezére esni belerázódni. Hát, ezúttal nem jött össze a jóslat, hiszen a Takenoko nem jutott be a legrangosabb Spiel des Jahres díj 2012-es fináléjába, viszont ez ne szegje kedvünk, és bátran vessük be magunkat a bambuszrügyek játékába.

Alapvetően játékos család vagyunk, nem kell senkit sokáig noszogatni, ha társasozásról van szó. Persze a gyerekek a legaktívabbak, jöhet minden, ami új és izgalmas, mégis sokszor van egy-egy kedvenc, amit egyszerűen nem tudnak megunni. Régen, ilyen volt a Gazdálkodj okosan, amivel engem a világból is ki lehet kergetni (egyetlen poénos geg a játékban, ami minden alkalommal megnevettet, az a „tiltakozz a háború ellen, lépj az 56-os mezőre” felirat), de szerencsére hamar sikerült olyan játékokat beszerezni, amik hamar kiütéses győzelmet arattak a butácska klasszikus fölött. Hogy hat évesektől tizenegy évesekig mi az igazán menő? Ez abból derül ki, hogy a gyerekek mit választanak!

Na, mit játsszunk, mihez lenne kedvetek? Ilyenkor szokott a nagy vita kialakulni, hiszen más a kedvence a kisebbeknek és a nagyobbaknak. Van, aki Catanozni szeretne, mások a Szellemlépcsőt vennék elő, vagy éppen Csótánypókerezne, mégis vannak olyan játékok, amelyek az ilyen vitás helyzetekben is mindenki kedvére válnak, erre az egyik legjobb példa az Év Játéka díjas Zooloretto. Az állatkert építés nem tűnt se túl fiús, se túl lányos témának, gyors, könnyen megtanulható, és tele van a gyerekek kedvenc állataival, így hamar borítékolható volt a siker, mégis az Év Játéka díj volt az, ami eldöntötte, hogy beszerezzük a játékot. A társas alapötletét a tervező, Michael Schacht régebbi pörgős kártyajátékából, a Colorettoból gondolta tovább, ami szerintem táblás játékként sokkal jobban működik, mint elődje. A játékosok különféle állatokat pakolhatnak föl teherautókra, majd azokat saját kertjükbe szállíthatják, hogy kifutókon mutathassák be kengurukat, elefántokat, pandákat és a világ egzotikus élőlényeit a nagyközönségnek. A karámokban és istállókban gyűjthetjük az állatokat, pavilonok fölhúzásával csalogathatjuk be a látogatókat, valamint a szerzett összegből bővíthetjük a létesítményeket, a lényeg, hogy a játék végére a mi állatparkunkban legyen a legtöbb lakó, minél jobban kihasználva a hely adottságait.

Nem nehéz megtanulni a Zooloretto szabályait, hiszen minden körben csak pár akció közül választhatunk, a játék állatai és grafikája nagyon kedvesek, és a gyerekek különösen élvezik, amikor a fiú és a lány állatok „összehoznak” egy kis kölyköt, csak legyen, aki elmagyarázza nekik a dolgot. Mindenki építkezik, a teherautók megtöltésénél együttműködhetünk, de ugyanúgy ki is lehet szúrni a másikkal, no persze csak annyira, hogy ne legyen belőle sértődés.

Az utóbbi időben egyre inkább szeretnénk kipróbálni a kiegészítőket, amelyekkel újabb elemek bonyolítják a játékot, szerencsére elég nagy a választék. Az Zooloretto XXL-ben állatokat adományozhatunk külföldi kerteknek, új állatokat és kisebb teherautókat kapunk a kétszemélyes játékhoz. A Bossban állatkerti munkásaink segítségével különleges akciókat hajthatunk végre az irodában, és állatkertünket új karámokkal bővítve lehet új taktikai lehetőségek nyílnak meg előttünk. A Zooloretto Exotic egy új dzsungel ösvényt ad a játékhoz, amin a legkülönlegesebb állatokkal találkozhatnak a látogatók, így megküzdve a legtöbb látogató elcsábításáért. Az Aquaretto különálló játékként is funkcionál, itt egy medencékkel és akváriumokkal felszerelt vízi parkot kell igazgatnunk, viszont az eredeti játékkal összeépítve a beszámolók szerint még izgalmasabb lesz az egész.

A mai társasjáték napló bejegyzésem két nagy újrafelfedezésről fog szólni.

Az Airlines Europe-ot már bemutattuk a blogon, a Ticket to Ride atyja, Alan R. Moon újította fel bő húsz éves ötletét, amiről több parti után derült csak ki igazán, hogy nem csak kellemes családi játék, hanem az igazán fifikás taktikusoknak is tartogat bőven lehetőségeket.

Elsőnek nagyjából csak annyi jön le az embernek, hogy igen, különféle légitársaságokat fejlesztünk, és próbálunk a legjobban futó vállalkozások részvényeiből minél többet begyűjteni, hogy az értékelésekkor mindenhol mi gyűjtsük a legtöbb pontot. A játék lényege természeten tényleg ez, viszont pár Airlines partival a hátam mögött olyan taktikai lehetőségekre lettem figyelmes, amit elsőre nem néztem volna ki a játékból. A városokat összekötő útvonal építés, és a részvény lerakással való pénzszerzésből gyönyörű ciklusokat lehet kiépíteni, így a gyakorlott játékosoknak egyre kevesebbszer kell a D-akciót használniuk, tehát passzolva nyolc pénzt kérni a banktól. (Már az is fölmerült, hogy ezt az akciót „büntetni” kellene, tehát, ha valaki használja, az elveszít 1 Győzelmi pontot, bár lehet, hogy ez a gyakorlatban nem működne…) Az először sokak által hanyagolt Abacus részvények is igazi értelmet nyertek, hiszen a tényleges útvonalak nélküli vállalatot nem kell fejlesztenünk, és minden értékelésnél a legjobbak közt fizet, így nehézsége ellenére is érdemes Abacusba fektetnünk állandó hozamaiért. Sok ötlet merült még fel bennem a karácsonyi partik alkalmával, ezeknek még kell pár játék, hogy igazán kiforrjanak, mindenesetre egyre inkább biztos vagyok benne, hogy Az Airlines Europe maga egyszerűségével nagyszerű családi játék, mégis nyújt újat a tapasztalt taktikusoknak is.

A Keltis a szintén népszerű Reiner Knizia Év Játéka díjas társasjátéka, ami őszintén szólva első nekifutásra nagyon gyengének hatott számomra. Most  újrajátszva és a kiegészítővel megspékelve azonban nagyon kellemes meglepetést okozott!

Egy ízig-vérig absztrakt játékról van szó, mindezt Kniziához illően egy gyönyörű kelta folklór témába csomagolták, de más illusztrációval ugyanakkor egészen egyszerűen lehetne űrhajózás, vadászat, lóverseny, vagy bármilyen más tematikájú, ahol a cél az, hogy minél előrébb jutassuk figuráinkat. Talán ezért nem győzött meg túlságosan elsőre a Keltis, hiszen nagyon letisztult, mondhatni túl egyszerű játéknak tartottam ahhoz, hogy Év Játéka díjas lehessen. Most leporoltuk és újrajátszottuk az alapjátékot, majd az Új utak, új célok kiegészítőt is próbára tettük. Valószínűleg ez utóbbi volt az, ami megszerettette velem a Keltist. Azoknak, akik nem ismernék a játékot, röviden elmesélném a szabályokat: vannak kis és nagy, lóhere alakú bábúink, amiket az öt szimbólummal jelzett úton próbálunk minél előrébb juttatni, ehhez a megfelelő színű jelkép számozott lapjaiból rakunk le magunk elé csökkenő, vagy növekvő sorokat. Ha a lerakott kék kilencesemre ráteszek egy kék nyolcast, akkor a megfelelő úton álló lóherémmel egyet léphetek, majd a játék végén plusz illetve mínusz pontokat kapunk a soraink hosszúsága után. Közben be lehet zsebelni pár pluszpontot és kívánságkövet a megfelelő mezőkön, de lényegében a bábuink pozíciója dönt a játék végén.

A kiegészítővel azonban teljesen megbolydul az egész, hiszen itt a táblán az utak elágaznak és kapcsolódnak, így hogy a végére érjünk, több színnel kell variálnunk (első nekifutásra sikerült is elrontani az egészet, mert azt hittünk a kártya oszlopokba is különböző színű kártyák kerülnek a figurákhoz rendelve, de valójában a szín sorainkat ugyanúgy csoportosítjuk magunk előtt). Több színű kívánságkő, lap eldobási lehetőségek alakítják az alapötletet, és itt még a játék vége felé azt is kétszer meg kell gondolnunk, hogy megéri e- előre lépnünk valamelyik kőúton. Trükkösebb, és ravaszabb lett így a Keltis, viszont ha ezzel a verzióval indult volna eredetileg, biztos nem lesz Év Játéka díjas. Családi játékként egyértelműen az alapjáték vált be jobban, viszont a haladók ki ne hagyják az Új utak, új célok kiegészítőt!

Ha valamiben a társasjátékok világában biztos voltam, az az volt, hogy egy élvezhető autós társasjátékot sosem fognak kiadni. Nem passzol a modern táblajátékokhoz, mert vagy túl gyerekesre sikeredik, vagy olyan szabályrendszert adnak mellé, aminek a bevágásától már rögtön elmegy a kedvünk. Hát erre az elképzelésemre cáfolt rá a Formula D újrakiadása, ami mindezen sztereotípiáim ellenére egy nagyon jól kitalált játék. Szkeptikusan ültem az asztalhoz, amikor az egyik ismerősöm beszerezte a játékot (igazándiból ő is elég nagy lutrinak tartotta a vásárlást), majd amikor kiterítette a táblát és rárakott egy maroknyi színes, sokoldalú kockát ha lehet még jobban elszomorodtam, hogy egy „ki dob nagyobbakat” körverseny veszi kezdetét. De bárki, aki első látásra így gondolja, felejtsen el mindent és hallgassa meg a tíz perc alatt elsajátítható szabályokat, és kezdődhet a Forma-1!

A játék maga hihetetlenül egyszerű! A táblán látható versenypálya (amely a híres monacói pálya stilizált változata), ami apró mezőkre van felosztva. A kanyarok külön jelezve vannak, minél élesebb egy kanyar, annál többször kell a versenyzőknek megállniuk benne, amikor áthaladnak rajta. Ha túl gyorsak vagyunk, és túlcsúszunk a kanyaron, akkor egyszerűen kopik az autó gumija. Na de most jön a csavar az egészben! Minden játékos kap maga elé egy műszerfalat, amin egy váltó látható. A játékosok 1-es fokozatból indulnak, ilyenkor egy négyoldalú kockával dobnak, amivel egyet vagy kettőt léphet. A következő körben följebb lehet váltani, és immáron már a négyoldalúval dobhat kettőtől négyig. A sebességi fokozatok így mennek fölfelé egészen hatig, de nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy felvált a maximumra és gyorsan végigszáguld az egész pályán, mert amennyivel a kanyarokban túlcsúszik, annyival kopik az autó gumija. Óvatosan kell vezetni, hogy minden kanyarban meg tudjunk maradni, de közben néha rizikót vállalva törhessünk előre. A játék szabályainak gerince lényegében ennyit takarnak, percek alatt megtanulható és megérthető, az első játék után már mindenki profiként ülhet az autójába.

Mivel a játék hamar rutinná válhat, ezért az alkotók megleptek minket egy kétoldalas táblával, aminek másik oldalán egy haladó utcai verseny látható, különféle pályai sajátossággal, valamint különböző sofőrkarakterekkel, akik speciális képességekkel felvértezve vágnak neki a versenynek. Az igazi nehezítés viszont a kopási pontok felosztása: így lesz a gumikopáson kívül, fék, karosszéria, lengéscsillapító és egyéb eszközök állapotára vonatkozó értékek, amik még óvatosabbá, vagy éppen merészebbé teszik a versenyzőket.

A játék újrakiadásával együtt egy kiegészítő is napvilágot látott, Formula D – Sebring & Chicago címmel, ahol egy új táblán két új pálya látható, az egyik Forma-1-es, a másik az alapjátékhoz hasonlóan egy vadabb, utcai verseny. Mint ahogy a játék régebbi kiadásainál, itt is várhatóak az új pályák tucatjával, ami igen változatossá tehet egy-egy Formula D partit. A játék egyszerű szabályai és viszonylag gyors játékideje (1kör=1óra), nagyszerű családi és baráti játékká teszi, amit az ember szívesen elővesz, amikor a tévében éppen ellaposodik a Forma-1.

Egy veszélyes közép-amerikai szigeten elszánt kalandorok keresik a letűnt civilizációk kincseit… hát, hogy is mondjam elég elcsépelt téma, a könyvek és filmek világában. A társasjátékok világában viszont igazi újdonság az Isla Dorada, aminek tervezésében több neves szerző (többek közt Bruno Faidutti, Alan R. Moon) is kivette a részét, így rögtön tudtam, hogy a jól ismert téma mögött valami egészen különleges ötlet lesz.

A titokzatos Dorada szigetén ér földet az expedíció léghajója, viszont annyi veszély leselkedik a felfedezőkre, hogy úgy döntenek, együtt vágnak neki a sziget felfedezésnek, viszont a nehezen megszerzett információikat az elrejtett kincsekről inkább mindenki megtartja magának, hiszen osztozni csak a pancserek szoktak. A játékosok kártyáikkal és vagyonukkal licitálnak, hogy eldöntsék, melyik ősvényen induljanak el: vegyék be magukat a buja dzsungelbe, másszanak hegyet vagy vándoroljanak a sivatagon keresztül. Egy bábút irányítunk közösen, próbálunk mindenkit úgy befolyásolni, hogy minden helyszínre eljussunk, ahol a kincsünk rejlik és további átok és sorskártyák is fűszerezik a nagy kalandot. Alkalmi társasozók is hamar ráéreznek a kincsvadászat ízére, de a haladóknak is tartogat a játék egy különösen taktikázós játékvariánst.

A magyar kiadással már bátran próbálkoztam a családban is, a gyönyörű grafika miatt rögtön megtetszett nekik, és kiderült, hogy nem csak a harcias játékosokkal, hanem a békés összedolgozással is igazán jó kalandjáték az Isla Dorada.