játszma

Az év első felében részt vettem pár külföldi beszerzésben, és az adott külföldi ajánlatok között találtam olyan játékot, ami úgy tűnt, Miskának is jó lesz. Kártyajátékot kerestem, és a Cards4Yout találtam, amely négy játékot kínált, köztük három Reiner Knizia tervezte játék ígéretével, ráadásul négyéves kortól. Három és fél éves fiamra való tekintettel meg is rendeltem ezt a fémdobozba zárt kártyapaklit.

Ahogy a világban oly sok mindennel szemben, a társasjátékokkal szemben is lehetnek előítéleteink. Van, hogy egy kiadó, egy tervező, vagy egy mechanizmus miatt előre is kárhoztatunk egy játékot, és kedvetlenül állunk neki, bevallom én így voltam az utóbbi évek egyik siker játékával a Glory to Rome-al, ami magyar kiadásban a Dicsőség Rómának! címet kapta. Taszított az eredeti kiadás külső megjelenése, a többfunkciós lapok nagyon kaotikus játékmenetet sejtettek, de még mielőtt azt gondolnátok, hogy hosszú sorokon át fanyalogni akarok, el kell mondanom, hogy mint sok esetben, az előítéletek ez esetben is egy nagyon kellemes meglepetést eredményeztek.

A játék története az i.sz. 64. évben veszi fel a fonalat az ókori Rómában, amikor a nagy tűzvész pusztítása után soha nem látott ütemben kezdődnek meg az újjáépítések. A játékosok ezekbe az építkezésekbe csatlakoznak be, kereskednek, ügyeskednek, taktikáznak Róma, és persze a saját dicsőségükre. Egy igen összetett kártyajátékról van szó, bár körről-körre az ember egyre kevésbé érzi ezt a bonyolultságát, egyre jobban kikristályosodnak a különféle ötletes mechanizmusok, és így pár partival a hátam mögött már nem is mondanám komplikáltnak (bár az egyértelmű, hogy az első játékban az ember többnyire elveszik a rengeteg opció és megoldás között). A játékban mindennek a lelke a kártya, amit egyszerre lehet használni egy épület megépítésére, egyfajta akció végrehajtására, építkezési alapanyagnak és győzelmi pontnak, így a legjobb, ha a lapokon keresztül próbálunk megismerkedni a Dicsőség Rómának!-kal. Először is minden lapon láthatunk egy római polgárt a hat típust közül. A kezdő játékos a kezében tartott kártyákon lévő szerepek közül választ egyet minden körben, ehhez utána a többiek vagy csatlakoznak egy-egy azonos szerepet mutató lappal, vagy helyette kártyákat húznak a pakliból. A munkással alapanyagnak megfelelő lapokat szállíthatunk a piacról a raktárunkba, az építésszel és a kézművessel ezeket építhetjük be különböző módokon egy épületnek használt kártyákba, különböző előnyöket és győzelmi pontot érő építményeket felhúzva így a kerületünkben. Ezeken kívül van továbbá légiós szerepünk, amivel alapanyagokat foglalhatunk le a piacról és ellenfeleinktől, kereskedőnk, aki ezeket eladhatja győzelmi ponttért, valamint egy pártfogónk, aki az szerepek későbbi használatához nyújt majd segítséget. Nem is várható el, hogy bárki átlássa ennyiből, hiszen a teljes szabály olvasása után is kell idő, mire az embernek kitisztul a játékmenet, szétválnak a szerepek és a felhasználási lehetőségek, viszont ha az ember megérti a többfunkciós lapok felépítését, az már túl van a dolog nehezén. Minden egyes lapot ugyanúgy fölhasználhatunk egy konkrét épületként (például Templom, amit, ha befejezünk, több lap lehet a kezünkben, vagy épp a Palánk, ami az ellenfelek légiósaitól véd meg minket), választhatunk vele egy akciót (például lerakjuk a kezünkből az egyik kártyát, amin egy kézműves látható, ilyenkor végrehajtjuk az ide tartozó akciót) és használható így egy építkezésben alapanyagként (a kézművessel például egy másik kezünkben lévő lapot már, mint alapanyagot építhetünk be egy projektbe). Amilyen változatos a játékmenet, annyiféleképpen is érhet véget, hiszen lapok elfogyása és bizonyos épületek fölhúzása is a végső pontozáshoz vezethet, amiben szerepet kapnak a megépített épületek telkei, a kincstárba összeszedett vagyonunk és bizonyos speciális épületek.

Mint azt a bevezetőben írtam, súlyos fenntartásaim voltak a játékkal kapcsolatban, és az első, sokszemélyes parti végére is csak egy részük oszlott szét. Aztán lassanként, mint egy jó bor, érlelődött bennem a játékélmény, gondolkodtam rajta és megállapítottam, hogy azért ez egy jó játék. Aztán hamar megjött a kedvem egy újabb, majd egy újabb partihoz, és mostanra úgy érzem teljesen meg lettem győzve, hogy nem hiába volt egy eredeti kiadásában ilyen csúnya játék körül ekkora fölhajtás (sőt a kellemes magyar kiadás óta felbukkant egy újradizájnolt változat, ami egyszerűen gyönyörűre sikerült). Amint az ember átlátja az egyébként nem túlburjánzó szabályokat, nagyszerűen lehet agyalni melyik lappal mit tervezünk kezdeni, melyik győzelmi feltétel felé indulunk, milyen szereppel segítjük legkevésbé ellenfeleinket, és sokszor az is, hogy mikor vetünk véget a játéknak egy ügyes húzással. Ennek ellenére csak gyakorlott játékosoknak ajánlanám, közel sem egy Dominion vagy egy 7 Csoda szintű családi mókáról van szó, ezt le kell szögezni. Rengeteg lehetőség bújik meg a játékban, minden helyzetben jól kell tudnunk alkalmazkodni, és mint a jó játékok esetében ezekhez a manőverekhez minden adott, csak nekünk kell jól összehangolni a forrásainkat. Újonc vagyok a Glory to Rome-ban, ezt még nagyon érzem, most is csak az első tapasztalataimat osztottam meg veletek, de szinte biztos vagyok benne, hogy később, több játékkal a hátam mögött még terítékre fog kerülni a Dicsőség Rómának!.

A játékról készült képet Leaxe-tól kölcsönöztük

A törpés kártya (amelynek, Baloghné Simon Ágnesnek hála, most már a mai nevét - Meserét - is tudom, így hamarosan be fogjuk szerezni) helyett magyar kártyával játszott pirospacsi szinte azonnal meghozta az étvágyat további kártyajátékok megismerésére, így a különböző, éppen kézbe akadó kártyakészletekkel további játékok megismerésére nyílt lehetőség