Francia és magyar kártyával szinte mindenki tud pár egyszerűbb játékot, és sokaknak az úgynevezett „ütésszerző” (angolul: trick-taking) játékok sem ismeretlenek gondoljunk csak a snapszerre, az ultira, vagy a bridzsre. Rengeteg hasonló típusú játékot játszanak a két klasszikus kártyapaklival, most viszont szeretnék három olyan játékot bemutatni nektek, amelyek ezt a mechanizmust próbálták továbbgondolni, úgy, hogy a modern társasjátékok közt is megállják a helyüket.
Az első játékunknál még felesleges bármilyen tematikát keresni, hiszen a skót nemzeti ételt takaró Haggis cím, és a brit szigetek népeinek szimbolikájára hajazó színeken kívül egy teljesen absztrakt játékkal állunk szemben. Két vagy három játékos száll harcba és célja az, hogy leosztások alatt először gyűjtsön össze meghatározott számú pontot (rövidebb játékban 250, hosszabban 350, de mi magunk is beállíthatjuk az számunkra ideálisat). Egy kör abból áll, hogy az előző körben nyertes játékos hív, azaz kirak egy kombinációt kártyáiból, ez lehet ugyanolyan számok gyűjteménye, egy adott színből álló sorozat, vagy a kettő kombinációja, amikor több azonos számból álló sort rakunk ki egyszerre. Ahogy az ütésszerző játékoknál lenni szokott a többi játékos megpróbálja ezt a hívást „überelni”, azaz egy azonos típusú és lapszámú nagyobb értékűt kirakni. Ez addig megy, amíg a legnagyobb kombinációt ki nem rakta valaki, ekkor az összes kirakott lapot „elüti”, és magához veszi egy kupacba. Újabb hívás, ütések, mindez addig, amíg valakinek el nem fogy az összes lap a kezéből. Pontot lehet gyűjteni egyrészt az elütött lapokkal (minden páratlan szám 1 pontot ér, a dzsókerek pedig 2-t, 3-at, illetve 5-öt, de ezekről majd később), másrészt azzal, hogy elsőként fogy el a lapunk, hiszen ilyenkor annyi pontot kapunk, ahány lap a bennmaradt játékos kezében tart, illetve a forduló elején a leosztott lapok alapján licitálhatunk is pontokkal, úgyszólván fogadva a saját győzelmünkre.
Ezt még fűszerezik a dzsóker lapok és a bombák. Minden játékos előtt az asztalon van három figurás kártya bubi, dáma és király, amelyek nem csak a sorokba építhetőek be folytatásként, hanem bármilyen másik lapot is helyettesíthetik, ráadásul kiemelt pontértékkel rendelkeznek, ha elütjük őket, így nagyon okosan kell beosztanunk mindet. A bombák pedig olyan megadott lapkombinációk, amelyekkel bármilyen kombinációt (és kisebb értékű bombákat) üthetünk felül, megnyerve ezzel a partit, ugyanakkor az elütött lapunkat át kell adnunk ellenfelünknek, a bomba összes értékes lapjával együtt, így nagyon megfontoltan lehet csak használni.
A dolog végtelenül egyszerűnek tűnik, és alapjában véve nem is összetett, viszont mint sok hasonló játéknál, itt is csak lassan bontakozik ki előttünk a megfelelő stratégia, és az ellenfelünk lépéseinek olvasása. Két és három játékossal is kiváló, sokszor agyalós és számolgatós, viszont a szerencsének is egészséges szerepe van a nagyszerű, ütésszerzős Haggis-ben. Aki kedvet érez, online is kipróbálhatja, teljesen ingyenes és jól átlátható online verzióban: http://en.boardgamearena.com/#!gamepanel?game=haggis
A mozifilm adaptáció közeledtével újra nagyon trendi lett Tolkien klasszikusa, a Hobbit (avagy, ahogy mi ismertük A Babó), így a játékkiadók is sorra rukkolnak elő az újabb és újabb ötletekkel, ami viszont a következő játékra terelte a figyelmemet, az közel sem a téma volt, hanem a játék tervezőjének neve, Martin Wallace. Az angol úriember neve egyet jelent a stílussal és az ötletességgel (legjobbra értékelt játékáról, a Brass-ról már olvashattatok is a blogon), és nagyon kíváncsi voltam mit tud kezdeni egy ilyen egyszerű ütésszerzős játékkal.
Az alapok, ha lehet még egyszerűbbek, mint a Haggis-nél, a játékosok kiosztják a színes-számos lapokat (amiken a tematikához kötődő alibizésként különböző szereplőket, momentumokat láthatunk), majd hívás után egy körben a többiek megpróbálják az adott színnel, vagy az adut jelentő lilával felülütni, majd a nyertes megkapja a lapokat. A trükk csak itt jön, ugyanis a játék elején mindenki húz egy karaktert, amiről kiderül, hogy ő jó vagy a rossz csapathoz tartozik a történetben, és hogy a szereplője mit csinál az elütött lapokkal. Van, aki szétosztja, más véletlenszerűen ad a többieknek kártyákat, és így tovább. Ennek a szerepe abban áll, hogy a lapokon láthatunk gonosz ork sisak szimbólumokat, jó csillag jeleket, és következő felvonásban több lapot adó pipákat. A jó játékosok azon igyekeznek, hogy minél kevesebb sisak kerüljön hozzájuk, és minél több csillag ellenfelükhöz, ugyanis, akinek a felvonás végén két ellenséges jelképe van, az kiesik. Igyekszünk csapatjátékot játszani, szétosztási képességeinket ellenfelünk ellen fordítani, és két fordulót átvészelve többségben maradni.
Pár három személyes parti van még csak a hátunk mögött, és ebben sajnos elkeserítően nagy a gonosz játékos fölénye, hiszen több lapból választhat a forduló elején, és szabadon oszthatja szét az ütött lapokat, ráadásul döntetlen esetén is nyer. Annak ellenére, hogy csupa vesztes csatán vagyunk túl, mi jók, a Hobbit igazán ötletes egyszerűségében, és négy játékosnál valószínűleg sokkal kiélezettebb is a harc. Tolkien rajongóknak kötelező, farzsebben elférő útitárs, Wallace híveinek pedig kiváló bemelegítő egy-egy hosszú, gazdasági társasjáték előtt, után (vagy közben…).
Die Säulen der Erde: das Kartenspiel
Ken Follett regényeiből már több sikeres játékadaptáció született (írtunk is róluk már a blogon), így szinte borítékolható volt, hogy jön még folytatás, bár arra szerintem kevesen fogadtak volna, hogy a meglehetősen tematikus nagydobozos játékok után egy ütésvivős játékkal fog előrukkolni a szerzőpáros vezető tagja, Michael Rieneck.
Az alap itt is a már ismert mechanizmus, szétosztjuk a lapokat a játékosok közt, mindenki rak egyet, majd a legnagyobbal előrukkoló elüti a kártyákat. Ami a Katedrális kártyajátékot izgalmassá teszi, hogy sikerült az eredeti játékból ismert építkezős történetet belecsempésznie a játékmenetbe, hiszen kártyáinkon nagy részben alapanyagok (homok, fa, kő, fém) és az egyes játékosok színével megjelölt munkások láthatóak. Igyekeznünk kell a saját munkásainkat a rajtuk látható építőanyaggal együtt elütni, hiszen a kör végén ezeket átalakítva tudunk győzelmi pontokat szerezni. A dolog szépségét adja, hogy a lapok értékei minden színnél és munkásnál állandóak, így a fémet 5 győzelmi ponttá alakító munkás kártya értéke csak 2, addig a homokból 2 győzelmi pontot nyerő munkásé 8, amivel értelemszerűen sokkal könnyebb elvinnünk egy ütést, de így kisebb is lesz a hasznunk. Ehhez jönnek a különböző mínuszpontot adó gonoszkodó lapok, és pár speciális képességet nyújtó szereplő, amikre a munkások és az alapanyagok párosítása mellett még nagyon fontos odafigyelnünk.
A három játék közül egyértelműen ez kötődik legjobban a témához, a nyersanyag gazdálkodás nagyon felpezsdíti a klasszikus ütésvivős játékok hangulatát, úgy hogy azoknak minden izgalmát, és agyalós jegyét is megőrizte.
Képek forrása sorrendben: MeoplesMagazine, Fantasy Flight Games, Arneji. Köszönjük nekik!
Utolsó kommentek