A törpés kártya (amelynek, Baloghné Simon Ágnesnek hála, most már a mai nevét – Meserét – is tudom, így hamarosan be fogjuk szerezni) helyett magyar kártyával játszott pirospacsi szinte azonnal meghozta az étvágyat további kártyajátékok megismerésére, így a különböző, éppen kézbe akadó kártyakészletekkel további játékok megismerésére nyílt lehetőség

Pirospacsit többféle kártyával játszottunk, de a párkereső nyomán hamar megjelent, és már januárban népszerűvé vált a Fekete péterezés is, amihez a legkülönfélébb kártyaszetteket használtuk fel, köztük egy tízéves Gyűrűk ura-paklit is, amelynek a lapjai gyerekbarátan fényesek, a doboza hátlapján az óvodáskorban népszerű Fekete Péter szabályai olvashatók, miközben válogatott Uruk-hai és egyéb orkok fényképei virítanak rajta; bámulatosan félretargetált kiadvány. Nem csoda, hogy mint kiderült, az anyukájával inkább a lecsós fekete Péter-kártyával szoktak játszani.

Éppen a magyar kártya volt kezünk ügyében, amikor rájöttem, hogy már az UNO alapjai is elsajátíthatók (vagy ha a magyar megfelelőjét szeretnénk inkább megnevezni, akkor a Makaó, ami igazából sok évtizede a Mau-Mau név „magyarításával” nyerte el ezt az elnevezését). Természetesen nem speciális kártyákkal és minden kivételszabály nélkül: bőven elég a „színre színt, számra számot” szabályt alkalmazni, úgy, hogy ha nem tud tenni lapot, akkor húznia kell (először egyet, de így a játszmáink túl rövidek lettek, így ezután már a kettőt húzás lett a „büntetés”). Mivel a kártyák kézben tartásában folyamatosan segíteni kellett („Apa, csináld legyezőformába!”), többé-kevésbé nyílt kártyákkal játszottunk, így tudtam irányítani a játék menetét, az ő lapjainak megfelelően, untermannként játszva ki a lapokat, vagy éppen ellenkezőleg, hogy gyakorolja a laphúzást is.

A kézügyetlenségen túl a kihívást ezúttal a „számra szám” szabály jelentette a magyar kártyával, és érdekes módon nem is annyira a római számos kártyák – mivel Miska ekkorra már lassan az összes betűt kezdte ismerni, nem volt nehéz megkülönböztetnie mondjuk a „vé-í-í” kártyát az „í-iksz” laptól. A király és a felső már nehezebb diót jelentett, mert itt a grafikában megbúvó koronát kellett felfedezni, de az is beletelt kis időbe, mire az alsó és a felső közötti különbség tudatosodott benne. Mégis eltöltött némi büszkeséggel, hogy idővel elkezdte megtanulni a lapokat (még akkor is, ha később inkább egy ősrégi UNO-készlettel játszottuk a színre színt, számra számot játékot), természetesen a színeket is.

Egyszer aztán, egy magyar kártyával játszott pirospacsi-parti után kijelentette: „Most én mondom, hogyan játsszunk.” És így is lett. A szőnyeg közepén ültünk, körülöttünk szokásos gyerekjáték-rumli; közvetlenül mellette a karácsonyra kapott barkácskészlete hevert. Egyenlően szétosztottuk a lapokat egymás között, és szigorúan gyerekjátékos módon a kézben tartott lapok helyett a pirospacsis, lefelé fordított paklit preferáltuk, amiből egymás után, felváltva csaptuk fel a lapokat. Miska kezdte, egy makkot rakott be középre.

- Ha valaki makkot rak, akkor kap egy csavart – magyarázta legalább olyan tudálékosan, ahogyan valószínűleg én szoktam magyarázni neki a játékokat, azzal elvett a barkácskészlet négy csavarja közül egyet.

Én következtem, egy zöld kártyát csaptam fel.

- Ha valaki zöldet rak, akkor egy anyacsavart kap – kapott ismét a készlet felé.

A később felcsapott lapoknál sem jött zavarba:

- Ha tök kártyát raksz, akkor egy csavarkulcsot kapsz. Aki pedig pirosat rak, megkapja a piros fűrészt – dolgozta ki menet közben a szabályokat. Amikor pedig már a négy-négy csavar és anyacsavar, illetve a két csavarkulcs és egy fűrész elfogyott, akkor egymástól vettük el ezeket.

Magamban ki is találtam, hogy a fűrész öt pontot ér, a csavarkulcsok kettő-kettőt, míg a többi tárgy csak egy-egy pontot a játék végén. Ám erre a pontozásra sem volt szükség: mivel végül, az összes lapunk kijátszása után három csavar és egy anyacsavar, mind a két csavarkulcs és a fűrész is nála volt, számolgatás nélkül is nyilvánvalóan ő nyert.

Én pedig örültem. Nemcsak azért, mert kreatív ötletekkel dobta fel a kártyázást, hanem azért is, mert egyáltalán a játék beindította a fantáziáját, új szabályok alkotására sarkallta, én pedig nemcsak hagyhattam, hogy kiélje kreativitását, de figyelhettem is első szárnypróbálgatásait. Klassz volt, na.