A négyéves kortól ajánlott, valójában a korosztálynak a négy játék közül csak egyet kínáló Cards4You apai csalódásával (gyors közbevetés: a bejegyzés múlt heti megjelenése óta kétszer is játszottunk ezzel, vagyis a fiamnak ez biztosan nem csalódás) párhuzamosan egy fordított irányú tapasztalatra is szert tettem. A gyerek-kártyajátékkal párhuzamosan ugyanis rendeltem egy nyolcéves kortól ajánlott társast is külföldről; ki gondolta volna, hogy Miska jól fog szórakozni vele?Az ember idővel megszokja, hogy a nagyobb kiadóknak viszonylag lehet bízni az ítéletében, amikor a dobozra ráírják, hány éves kortól ajánlják a játékot. Nagy tapasztalatuk van ebben; a reálisnál fiatalabb korosztálynak ajánlott társasok frusztrációt okoznának az átlagcsaládban és emiatt idővel leszoknának a játékvásárlásról; a reálisnál idősebb korosztálynak ajánlani egy játékot pedig kész öngyilkosság, hiszen akkor fontos piaci vevőréteget zárnának ki ezzel.

Ezért aztán igencsak csodálkoztam, amikor elolvastam a Piranhas című játék szabályát. 8 éves kortól ajánlott, új megjelenésű Reiner Knizia-kártyajáték lévén olyasféle címek lebegtek a fejemben, mint amilyen a Keltis kártyajáték vagy a Schotten-Totten, de még hatéves kortól is olyan Knizia-kártyajátékokat találunk, mint a Pinguin Party vagy a Circus Flohcati; mindkettő komolyabb kihívást jelent, mint a szintén hatéveseknek ajánlott, nem Knizia tervezte, ám annál népszerűbb Uno. Na most, aki az Unóval játszani tud, annak a Piranhasszal sem lesz semmi gondja. Sőt azt gondolom, a játék az Unónál kevesebb gondolkodást, kombinálást (de gyorsabb reflexeket) igényel.

 

Amikor ezt megemlítettem Kniziának, ő elmondta, hogy ezek a korosztályi besorolások nemcsak a kiadók, de jogszabályi besorolások következményei is; emiatt szerepel például mostanság a legtöbb amerikai játékon 13+-os besorolás. Megnéztem, tényleg, az Európában mindenhol 8 éves kortól ajánlott Takenoko angol szabályán 13+ szerepel,  ami nyilván ostobaság; a 13 éven felülieknek kisebb hányada fogja élvezni a panda és a kertész esztétikus ügyködéseit, mint a 13 éven aluliak (Miskával egy-kétszer már mi is megépítettük ezt a kertet, de igazán nem játszottunk vele).

Nem tudom, a jogszabályalkotók miért érzik fontosnak, hogy olyan dolgokat is túlszabályozzanak, amit nem értenek; idehaza a kötelező „3 éves kor alatti gyerekeknek nem adható, mert a kicsik az apró részeket lenyelhetik vagy belélegezhetik” címkétől szoktam rendszeresen frászt kapni, amikor azt mondjuk egy egyébként másfél éves kortól ajánlott, kizárólag öklömnyi elemekből álló játék dobozán tüntetik fel a kivételt nem tevő jogszabály előírásainak megfelelően.

 

Elkalandoztam, térjünk vissza a Piranhasra. A játék maga egyébként mókás és eredeti, ráadásul a halacskás illusztrációk kedvesek (a festményszerű társasjátéktáblákról ismert Michael Menzel rajongói fel sem ismernék kedvencük stílusát), olyannyira, hogy amikor Miska meglátta ezeket, rögtön játszani akart velük. Nem vagyok az a típus, aki siettetni akarja a dolgokat, így eszembe nem jutna egy három és félévesnek egy nyolc éves kortól ajánlott játék szabályait teljes részletességben elmondani. Ezért csak az alapokat akartam elmagyarázni. Ezek:

  • A kártyák többségén színes halacskák láthatók, mindegyiken három, mindegyik négyféle lehetséges méretben és nyolcféle lehetséges színben. A játékosok előtt lefordítva hever a paklijuk, és a lapokat egyenként emelik fel és döntik el, hogy kijátszhatják-e ezeket: ha igen, akkor rárakják az utoljára lerakott lapra, míg ha nem, akkor maguk előtt egy saját kis dobópaklit képeznek.
  • Ha a kézben tartott lapok elfogytak, a saját dobópakliból lesz az új húzópakli és így tovább, amíg valaki ki nem rakta az összes kártyáját és ezzel meg nem nyerte a játékot.
  • Hogyan lehet kártyát lerakni? A nagy hal mindig megeszi a kisebb halat, de csak az azonos színűt. Vagyis ha a lent látható kártyán van többek között egy kis piros hal, akkor rárakhatok például egy olyan lapot, amin nagyobb piros hal is látható (ilyenkor be kell mondanom a színt, hogy más is láthassa, hogy jól raktam le).

  • Ha piranhát húztam (minden színben van egy kártya), azt olyan kártyára rakhatom, amin a piranhák színe nem szerepel.

  • Piranhakártyára vagy másik piranhakártya, vagy olyan halacskakártya rakható, amelyiken a piranhák színe nem szerepel.

Ennyit mondtam csak el… és akkor rájöttem, hogy elmondtam az egész játékszabályt. Talán a legnehezebb azt volt megszoknia, hogy a szokásostól eltérően ezúttal nem egymást váltogatjuk a játékban, hanem gyorsasági jelleggel emelgetjük a kártyalapokat és ellenőrizzük, a halak jók vagy nem, illetve ha nem, akkor esetleg várhatunk, amíg jó lap nem kerül le vagy inkább húzhatunk újat. Ez a döntés persze tényleg nem egy három és fél évesnek való, ahogy a gyorsasági elem sem igazán, de ha én nem pörgettem túl a dolgot, és ami a fontos, inkább az ő lapjaira figyeltem (hogy segíthessek, illetve felhívhassam a figyelmet a hibákra), akkor nagyon is tudta élvezni az egészet.

És hogy ki nyerte a játékokat? Nos, az számított a legkevésbé. A másik játékos maradék lapjait utána úgyis együtt rakosgattuk le a paklira. Miskát ugyanis egyelőre sokkal kevésbé izgatja játék közben a győztes személye, mint maga az interaktív mese, amit a játék révén átélhetünk. Én azt hiszem, ez jó dolog.