Rögtön javítsuk is inszektológiailag a címet: a Hive készletben mindössze két pár bogár található, de pongyola köznyelvi fogalmazásban minden ízeltlábú bogár. Miska például „bogaras játék” néven emlegeti a Hive-ot, amivel idővel a párkeresőnél is izgalmasabb játékokat sikerült kitalálni.

A Hive ugyebár az a hatszögletű (tartós, mosható, vagyis kisgyerekekkel ideális alkatrészeket tartalmazó) bakelitlapokkal játszott absztrakt stratégiai játék, amelyben a fekete és fehér oldalnak egyforma lapkáin különféle rovarok (hangyák, szöcskék, szúnyogok, katicák, bogarak, méhek) és pókok láthatók különböző mennyiségben (például hangyából 3-3 van mindkét színben, de katicából csak 1-1). Ezzel a memóriajáték már jól ment, amikor új variációt találtam ki.

A fiam ugyanis, megelégelve az emlékezet alapú töprengést, azt mondta, fordítsuk fel az összes lapkát. Ezekkel a lapkákkal azonban egy közel három és fél éves kisfiúval már unalmas lenne párkeresőzni, úgyhogy miközben felfordítottam az összes lapot, titokban elrejtettem a fehér játékos katicabogarát. Amikor az utolsó lapka is felfordult, elmeséltem, hogy az egyik állat úgy döntött, hogy elmegy világgá, mert úgy érezte, hogy már senkinek nem hiányzik. És csak úgy tudjuk visszahívni,ha nevén nevezzük: mondjuk meg, hogy ki lehetett az!

Hű, a feladat izgalmas újfajta gondolkodást igényelt; természetesen először jött a találomra találgatás, ami a katicabogárnál már elegendő is volt (a legkönnyebben kitalálhatót raktam el). De amikor jött a lelkes felszólítás, hogy „Még egy állat menjen világgá!”, már az egyik hangyát rejtettem el a három közül, és a találgatást nem hagytam sokáig. „Inkább próbáljunk rájönni”, mondtam, és hamarosan beindult a célirányos párkereső, amelynek végeredményeként hamar kialakult, hogy melyik állatnak nincs párja.

Játszottuk is ezt párszor, nagy lelkesedéssel, sőt Miska is rejtett el valamit, és akkor azt én kerestem meg példamutató kutatómunkával. Később, máskor, amikor újra előjött, hogy ilyet játsszunk, tovább variáltuk a dolgot: volt, hogy két állat is világgá ment, de még izgalmasabb volt, hogy Miska elrakott egy fekete bakelitlapot, én egy fehéret, és mindkettőnknek ki kellett találnia, mi van a másik játékosnál.

Máskor a Guess Who? területére tereltem a játékot. Felállítottam oldalukra a lapkákat, a feketéket úgy, hogy csak én lássam, a fehéreket pedig fordítva.

Ezután elvettem egy pókot, és megkérdeztem Miskát, szerinte mi van nálam. „Nem tudom”, válaszolt őszintén. „Kettő van belőle” (mármint kettő fekete, kettő fehér), toldottam meg. „Akkor sem tudom. Melyik az?”, kérdezte, mert még nem jött rá, hogyan kellene itt gondolkodni. „Melyikek azok, amikből kettő van?”, kérdeztem vissza. Hamar elkezdte számolni a nála lévő lapkákat: „A szarvasbogár.” „Igen. És még?” „A pók.” „És van még, amiből kettő van?” „Nincs.”„Na, akkor már tudjuk, hogy vagy egy pók, vagy egy bogár van a kezemben. Akkor most megmondom azt is, hogy nyolc lába van.”

Miska módszeresen megszámolta a pókok és a szarvasbogarak lábait is, és kitalálta, mi lehet nálam: felmutatott egy pókot. Akkor ezt a pókot a kezemben tartott pókkal együtt félreraktuk, és újabb állatot emeltem a kezembe. Szépen végigmentünk így az egész állatseregleten: mindig először azt mondtam meg, mennyi van belőle (márpedig ez a fogyó lapkakészlettel dinamikusan változott, hiszen például a pók most már azok közé tartozott, amikből csak egy volt a játékban), majd egy vagy több további információval rávezettem, mi lehet nálam.

A siker nem maradt el (a fenti kép is jelzi, a vidámság önkéntelen idétlenkedésre késztette a kölyköt), és magam is örülhettem, hiszen a logikus gondolkodást, pontos megfigyelést és számolást egyaránt fejlesztette az ad hoc összehozott játékszabály. Arról nem beszélve, hogy a saját, csak általunk látható lapkakészlettel már megágyaztuk a terepet a kártyajátékoknak…