Az óvodának két játékot vettünk a jótékonysági aukcióból befolyt pénzből: a Pappsattról legutóbb írtam, hogy igen pozitív volt a fogadtatása. Nem volt ez csoda a kedves téma mellett amiatt sem, mert az óvónők már korábban tájékoztattak bennünket arról, hogy a kicsik körében (persze a babákon és kisautókon kívül) a legnépszerűbbek a memóriajátékok és az építőkockák. A Smart Car inkább az építőkockákat és az autókat ötvözi, a nevében is jelzett „smart”, vagyis „furfangos, okos” módon.

A dobozon „3 éves kortól” szerepel, ám az igazság az, hogy ez kisebb átverés: ez a logikai játék inkább való a nagyobbaknak, míg a kisebbeknek csak azt ajánlja a rövid szabály, hogy játsszanak a faautóval, vagy esetleg a füzetke végén olvasható megoldókulcsoknak megfelelően építsék meg az autót.


Mert a játék erről szól: az életkor növekedésével egyre bonyolódó feladványokkal kell megépíteni a mindössze 4 színes faelemből (és a kerekeken guruló alapzatból) álló kisautót. Jól jellemzi a játék kreativitását, hogy 4 gyakorlatilag egyforma faelemből jó pár tucat, egyre nehezebb feladványt sikerült összeállítani, részben a mókás, különböző helyekre rájuk festett szemeknek is köszönhetően. A 4 éveseknek ajánlott feladványok még térben (félig felül-, félig oldalnézetből) mutatják az összerakandó autókat; az 5 éveseknek szóló feladványok már csak oldalnézetből; a 6- és 7-éveseknek szólók pedig már csak részinformációkat mutatnak a nézetekből is.


Amint azt írtam, a kisebbeknek az egyébként zseniális és szép játék még csak mondvacsinált, rászoktatós szabályokkal ajánlott; talán ez volt az oka annak is, hogy a Smart Cart az óvónők úgy ítélték meg, nem a kisgyerekeknek való. Vagy egyszerűen csak elfeledkeztek róla; esetleg az egyszemélyes játék ötletéért nem rajongtak. Mindenesetre most, amikor pár hónappal később megkérdeztem a fiamat, hogy szoktak-e játszani vele, összeráncolta a homlokát: „Nem. Még egyáltalán nem játszottunk vele! De mi a csudáért nem játszottunk még vele?”


Nem úgy a Pappsatt-tal! A játékhoz egy gyors értelmezési és ajánlott szabálysegédletet írtam az óvónőknek, tudván, hogy karácsonykor a saját célra vásárolt Ticket to Ride-juk szabályértelmezésével is meggyűlt a gondjuk: amellett, hogy összefoglaltam a lényeget, leírtam, hogy miben tud Miska segíteni úgy, hogy már ismeri a játékot, és mi az, amire az óvónők figyeljenek, hogyan segítsék a kicsiket és mik lehetnek számukra egyelőre nehézségek. Aztán következő reggel átadtam a játékokat.
Másnap reggel azt láttam, hogy amikor Miska belépett a terembe, már vagy tíz gyerek állta körül azt az asztalt, amelyiken a Pappsatt állatkertjében segédkeztek a beteg gondozónak a színes fafigurák. Mint kiderült, már előző délután megtanulták a játékot, mostanra pedig már igen népszerűvé vált. Délután pedig, amikor valamivel több idő jutott a beszélgetésre, az óvónő elmesélte, hogy az egy dolog, hogy Miska nyert, de – bár a játék minden ovis körében igen népszerű – nyilvánvalónak tűnik az is, hogy a fiamnak sokkal fejlettebb fogalmai vannak a társasjátékokról, a társasjátékok világáról, mint a többieknek.
Mindez persze egy apának olyan, mintha hájjal kenegetnék; de persze egy óvónő is túlozhat. Az viszont már tagadhatatlanul sikernek számított, hogy volt anyuka, aki megkeresett, mondván, a gyereke folyamatosan erről a játékról beszél, és ő meg szeretné venni neki húsvétra…