A 8 éves kortól ajánlott Piranhas révén átléptünk a Rubiconon. Egész eddig kínosan ügyeltem rá, hogy nagyoknak való játékok szabályait ne ismertessem a három és fél éves gyerekkel, mert nem kis társasjátékos zsenit akarok nevelni, hanem csak kihasználni a játékok adta lehetőségeket a képességei fejlesztésére – továbbá persze megszerettetni vele a társasjátékok világát. Rakosgattuk apa játékainak lapkáit táblákra eddig is, de azért ezek szabályait még meg sem próbáltam ismertetni. Na, ezen a korszakon most túljutottunk: a fiam követeli, hogy az újabb és újabb játékaimnak már „az egész, rendes szabályát” mondjam el neki és úgy játsszunk. Én meg igyekezhetek kreatívan megoldani a játékok feltűnésmentes egyszerűsítését…Sejtettem, hogy a „komolyabb” játékairól (és a könnyed, idei Spiel des Jahres-jelölt Vegasról, Titaniáról vagy például a magyarul is megjelent Utazás a Föld középpontja felé című játékról) ismert Rüdiger Dorn korai zsengéje, az általam használtan megvásárolt Space Walk elnyeri tetszését. Minden megvan benne, ami egy kölyöknek szimpatikus lehet: színes kis űrjárgányok háromféle típusban (űrsikló, űrrakéta és repülő csészealj), egy mókás illusztrációkkal teli, színes tábla és néhány lyuk („fekete lyuk”), amiben az űrhajók eltűnhetnek bepottyantás általi halállal.

Ami azonban a játékot már nagyobbaknak (is) izgalmassá teszi, az a Mancala-szerű mechanizmus. A legalább másfélezer éves, kétszemélyes Mancala (itthon többek között Kalahaként, telefonos játékok révén Bantumiként, régi műanyag kiadásban pedig Inkaként is ismeretes) különböző szabályvariációkkal világszerte ismert és közkedvelt játék, amelynek legelterjedtebb verziójában 6-6, egymással párhuzamos sorban elhelyezett lyukba helyezünk el azonos számú golyókat, a két sor végén egy-egy nagyobb lyukkal, amelyek a játékosokhoz tartoznak. A játékos lépése mindig abból áll, hogy felveszi valamelyik kis mélyedésből az összes ott lévő golyót/kavicsot, és egyesével szétszórja ezeket sorban a következő mélyedésekbe, jó esetben a sajátjába is (ráadásul a legtöbb szabály szerint, ha a sajátjába kerül az utolsó kavics, újra ő jön).

A Space Walkban minden játékosnak saját kavicsai vannak – ezek az űrhajók, amelyek a játékosok színében érkeznek –, amelyeket bolygókra tesznek, és a nagy lyukak, vagyis a „fekete lyukak” nem tartoznak egyetlen játékoshoz sem. Sőt mi több, éppen az ezekbe a lyukakba való bejutást próbáljuk elkerülni, ugyanis a cél az, hogy minél több űrhajónk túlélje a veszélyes utazást. Dorn mindezt érdekesebbé teszi a háromféle űrhajóval, amelyeket sorban (legkisebb, nagyobb, még nagyobb) kell lerakosgatni a következő helyekre, amivel a játék egészen komoly stratégiai mókává válik, amin legfeljebb csak az enyhít némiképp, hogy pár akciókoronggal néha kijátszhatjuk a szabályokat.

Mindezt a stratégiai mélységet természetesen nem lehetett hirtelen Miska nyakába zúdítani, de úgy gondoltam, a szabályokat is egyszerűsítem, így az akciókorongok kimaradtak, ahogy a különböző típusú űrhajók közötti különbségtétel is. Megmaradt viszont a konfrontatív játékmenet és az, hogy a játékosok mindig csak olyan kupacot emelhetnek fel szétszórás céljából, amelyikben legalább egy saját űrhajójuk is van. Az első játékot le is játszottuk így a pálya kisebbik részén, egy-egy színnel, de hamar jelezte, hogy ő a nagy pályán (3 fekete lyuk, 18 bolygómező) szeretne játszani, így amellett döntöttem, hogy 2-2 színnel játszunk.

Miska elsőre még döbbenten nézett, amikor egy-egy lépésem során mindig az ő űrhajóit dobtam be a lyukakba, de hamar ráérzett, hogy ez szórakoztató is tud lenni, és gyorsan megtanulta, hogyan kell úgy felvenni és szétszórni az űrhajókat, hogy pont Apa járgányai legyenek a lépések kárvallottjai. Amikor erre szomorúságot tettettem, azzal nyugtatott: „Apa, ez csak egy buta játék!”, amely felismeréstől egyébként boldogan dobbant atyai szívem.

Eközben a játék nemcsak az egymással kitolósdi és a lyukba bedobálósdi által okozott felhőtlen szórakozást, hanem a tábla illusztrációi is: nemcsak a bolygók viccesek (például az egyik sajtból van és még bele is haraptak), de az apró egyebek is a csak számomra érthető Millennium Falcon és Enterprise mellett: teáskanna, ufonauta, Baseball-labda, sőt egy eltévedt Titanic is színesíti a felhozatalt. Ezeket a fiam minden egyes játék során sorra felfedezte és a hátán fekve, hangosan gurgulázva kacagott rajtuk.

Mindeközben a játék taktikai mélységeit még nemigen fedezte fel, de ez nem is zavart. Már maga az is sok közös nevetést generált, hogy néha véletlenül a saját űrhajóit dobta be a fekete lyukba. Hamar kialakult hát a játék optimális előkészítése: a fiam játszott három színnel, én kettővel, és még így is általában az ő űrhajói tűntek el előbb… Ami persze csak akkor lett volna baj, ha egy kicsit is érdekli, ki nyeri meg a játékot…