A következő nyolcéves kortól ajánlott játék, ami otthon előkerült, egyben az Év játéka (Spiel des Jahres) díj három jelöljtének egyike is. Kíváncsiságból vettem meg, még mielőtt jelölték volna, kedvelvén a kockajátékokat, az adott játéksorozatot (a Ravensburger kiadó gyakorlottabb játékosokat célzó Alea sorozata közepes dobozú játékainak 8-as számot viselő példányáról van szó) és a tervezőt, Rüdiger Dornt is, akinek ez az egyik legújabb játéka (februárban jelent meg Nürnbergben), míg a legutóbb ismertetett Space Walk az egyik legrégebbije (még a múlt évezredből).

Nem kis meglepetést okozott, hogy a Vegas gyakorlatilag a fent említett korai zsengénél is könnyedebb, egyszerűbb (sőt olyan egyszerű, hogy a gyakorlottabb játékosok egy része fitymálóan meg is jegyezte, hogy a közepes minőségű, fiókban heverő játékterveik is komolyabbak és jobbak ennél). Barátokkal, ismerősökkel való játék során persze kiderült, hogy amilyen rém egyszerű valóban a játék, annyira élvezetes, szórakoztató is; hogy miért, az rejtély, de valahogyan működik; csak Dorn tudhatja a titkot (más játékával is ért már el ilyen furcsa hatást).

De most nem a játék erényeiről szeretnék ódákat zengeni, hanem a fiammal való társasozásról írok egy keveset, ha már ebben a rovatban vagyunk. Amint Miska meglátta, hogy dobókockák és kártyák találhatók a dobozban, éhes farkasként vetette rá magát a játék részeire, és követelte, hogy most azonnal tanítsam meg neki a játékot, de tényleg, és ne csak rakosgassuk ide-oda az alkatrészeket.

Hát jó, kiraktam egymás mellé a kocka hat oldalának megfelelő hat lapkát, rajtuk Las Vegas híres kaszinóinak képeivel („Nagyon szépek, ugye, elviszel majd engem oda egyszer?”), előkészítettem a játékot (a megkevert pénzpakliból minden helyszínhez addig pakolok pénzkártyákat, amíg nem éri el az összegük az ötvenezret) és gyorsan elmondtam a szabályt, illetve majdnem az egészet.

Dobsz a (kezdetben nyolc) kockával, valamelyik számot kiválasztod, és abból az összes kockát felrakod a megfelelő szállodára. A következő játékoson a sor. Ez így megy egészen addig, amíg fel nem rakta mindenki az utolsó kockáit is. Ekkor amelyik kaszinóban döntetlen áll fenn (akár első, akár többedik helyen), elvesszük ezeket a kockákat; a fent maradó játékosok közül az viszi a legnagyobb értékű pénzt, akinek a legtöbb kockája van a helyszínen; ha van több bankjegy is, akkor a következő játékos a következő legnagyobb pénzt és így tovább. Miután minden kaszinót kiértékeltünk, jöhet a következő forduló; négy forduló után az nyer, akinek több pénze van. (És van még az alapoknál izgalmasabb szabály egy semleges játékos bevetésére is, de ezzel egyelőre nem foglalkozunk.)

Elsőre még úgy játszottunk, hogy aki többségben volt a helyszínen, az elvitte az összes kártyát, kész, passz, de ezt csak mintegy két játékon keresztül tartottuk; utána már bevezettük az egy-egy kártyát nyerős, hivatalosabb verziót. Nem mintha ezután teljesen a szabályok szerint játszottunk volna, hiszen miért van ötféle színű kocka a dobozban, ha csak kettőfélével játszunk, nem igaz? A játékot tehát mindig 16-16 kockával kezdjük (mindenki két színnel van) és a fordulók végén sem teszünk különbséget egy játékos kétféle színe között. És ami még fontosabb, a kártyákon bár tízezer többszörösei szerepelnek, az értékek nem igazán lényegesek, Miska inkább a mennyiségre megy – ki szerzett több kártyát? Bár azért a tisztesség kedvéért az összeget is megkérdezi mindig, valójában ez egyelőre nem érdekli túlzottan; nem is kell, hogy ebben a korban érdekelje.

Annál izgalmasabb a játék menete, dobás rengeteg dobókockával, után a helyzet felmérése és a kockák gondos felhelyezése a lapkákra. Persze stratégiai szempontból még a mai napig sem hoz igazán bölcs döntéseket – alapelve leginkább az, hogy azokat a kockákat tesszük le, amelyekből a legtöbb van. Ebben a szándékában megingathatatlan, nagyon nem is próbálom hirtelen ráébreszteni a játékban lévő döntések viszonylagos összetettségére. Ha viszont több számból van a legtöbb (a megmaradt öt kocka között van mondjuk két egyes és két kettes), általában megkérdezi, melyiket tegye fel, én pedig ilyenkor megpróbálom elmagyarázni, melyik választás milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal jár – és hogy esetleg miért lenne a legcélszerűbb az ötödik kockát felrakni valamelyik lapkára. A döntést viszont hagyom, hogy ő hozza meg (egyelőre semmiképp nem azt fogja lerakni, amelyikből csak egy maradt).

A játékokat persze így egyelőre általában én nyerem (nem hozok kifejezetten rossz döntéseket a kedvéért, hiszen akkor hogyan tanulna az én lerakásaimból?), de érdekes figyelni és látni, amint minden egyes újabb alkalommal egy hangyányival többet ért meg az egészből.

Mit „érdekes”. Marha jó.