Nem, egyelőre nem a téli szünetről írok, bár remélhetőleg a karácsonyfa alatt akad majd társasjáték bőven, amelyekkel el lehet majd ütni a szünet mínusz sokfokos, gyereket ki nem engedős napjain az időt, hanem inkább a hétvégi apuka rovat elmúlt pár heti, előre be nem jelentett szüneteltetéséről. Nem jelentettem be előre, mert magam sem számítottam rá.

Az önsajnáltatós részt megpróbálom minimalizálni, úgyhogy tényleg csak nagyon röviden: tüdő- és mellhártyagyulladással estem ágynak, amiről hamar kiderült, hogy csak a felszín, és igazából trombózis és méretes tüdőembólia áll a háttérben, így az otthoni beteg fekvés hamarosan több mint két héten át tartó kórházi kezelésre váltott, amely közben leginkább enmagam talpra állításával foglalkoztam.

Egy hét telt el, és már járókerettel fel tudtam állni, amikor úgy éreztük, immár a gyerekek is bejöhetnek meglátogatni. Míg a lányom elmászókázott a járókerettel, Miska azt súgta az anyukája fülébe: „Vegyük elő a játékot!”. Nosza, elő is vették, a Kis gyümölcsöskert volt náluk, amit rögtön le is játszottunk – immár Borcsa bevonásával – a várótermi kanapén. A holló ezúttal nagyon szerencsés volt, jól meglépett a cseresznyékkel, mielőtt mi be tudtuk volna gyűjteni azokat, de ez igazából senkit nem zavart, megvolt a közös játék öröme.

Egy héttel később a Szivárványkígyók kis kártyajáték-doboza csempésződött be a kórházba, és a birodalmát túlféltő takarítónő rosszalló pillantásai mellett két menetet is lejátszottunk a színes kígyóépítősdiből, amely szerencsére nagyobb sikernek bizonyult háztartásunkban, mint azt megvásárlásakor remélni tudtam. Ráadásul Miska nyert mindkétszer (míg Borcsa mindig kiszállt a játékból az első adag kártyája megszerzését követően), úgyhogy az öröme felhőtlen lehetett.

Amikor aztán hazaértem, a fáradtság nem lehetett indok: fél órával megérkezésem után már Solóztunk a fiammal, kétszer is. Magam viszont órákon belül rájöttem: az, hogy hazajöttem a kórházból, még nem egyenlő azzal, hogy gyógyultan ugrálhatok bármennyit a gyerekekkel, így másnaptól már lelassítottam, azóta is sokat fekszem, pihenek és csak addig kelek fel és mozgatom magam, amíg az erőm engedi.

Most, péntek este így például, miközben feleségemnek el kellett mennie otthonról, a gyerekekre a nagyszülők vigyáztak, míg én többnyire a szobánkban, az ágyon feküdtem. Innen viszont határtalan büszkeség kezdett eltölteni, ahogy kifelé hallgatóztam. A fiam ugyanis először is párkeresőzött (memóriajátékozott) az „öregekkel”, meglehetős sikerrel – igen, most már tudom, hogy az óvodában is gyakorolják ezt. A legmókásabb és talán gyerekkorom óta nem tapasztalt jelenségre utaló mondat az volt, amikor kijelentette: „Azt a lapkát nem kell megnéznem, azt tudom, kicsit koszos, azon kutya van”.

Ezután kettesben leült játszani a nagyapóval (vagy inkáb a nagyapó vele), és elmagyarázta az éppen előkapott játék szabályát. Ez éppen a Piranhas volt, ami hónapok óta nem került elő, és ennek megfelelően a játékmenetet egy kicsit össze is keverte a Solo-féle kéztől megszabadulós játékokéval, na de akkor is, el tudott egészen érthetően magyarázni egy játékszabályt, és hogy nem helyesen, hát sebaj, láttam már felnőtteket is ennyire hibásan felidézni szabályokat.

Ezután a Cards 4 You Bob the Builder kártyajáték következett, teljesen jól elmondta, még azt is elmagyarázva nagyapónak, hogy a J betűs lapok a dzsókerek és mire használhatók, sőt illusztrációként meg is kereste ezeket a pakliból. Azután a Szivárványkígyók került elő a szekrényből, amelynek szabálymagyarázata közben már annyira büszke lettem rá, hogy kisántikáltam a szobából és megöleltem.

Az estét végül a Kunterbunte Autorellivel zárták.

 

Ha semmi nem jön közbe, a jövő héten újra jelentkezik a Hétvégi apuka rovat…