játszma

Holnap, szenteste ajándékok, remélhetőleg társasjátékok is kerülnek a karácsonyfa alá. Ennek kapcsán inkább már nem konkrét játékokról írok, hanem arról a kérdésről, ami a játék kibontása után, a tábla felállítását követően, az első kockadobások megtörténtével, óvodás korú gyerekkel játszva még gyakran felbukkanhat a szülők fejében: hagyjuk nyerni vagy ne?

Tapasztalataim még korlátosak, de csaknem határozottan állíthatom, hogy egyértelmű válasz nem létezik erre a kérdésre.

Nálam hat és fél évvel idősebb nővérrel játszva úgy nőttem fel, hogy a kamasz nagytesó az igazságérzetétől vezérelve elutasított minden részrehajlást, „hagyjuk nyerni” hozzáállást. Az nem lenne igazságos, mondta. Így aztán megtanultam valamit, ami felnőttkori, újdonsült (mintegy ötéves) társasőrületemben is elkísér: tudok veszíteni. Sok győzelemfixált ismerősömmel ellentétben a legkevésbé sem zavar, ha elveszítek egy játékot, mert bár persze örülök, ha nyerek, és játék közben törekszem is ennek az elérésére, valójában a játék élménye az, amiért játszom, és nem a győzelem. Nekem tényleg a részvétel a fontos – amire a nyerő típusok azt mondják, a vesztesek jelszava. És itt a dolog hátulütője is: nyilván nem írható mindez a gyerekkori társasozások számlájára, de kevéssé tanultam meg úgy igazán, teljes erőbedobással küzdeni a győzelemért, a sok embert sikeressé tevő minden áron győzni akarás hiányzik belőlem.

Mindezt csak azért írtam le, mert a játék nem más, mint felkészítés az életre, az élet kihívásaira. Hogy miért ne hagyjuk mindig nyerni a gyereket, arra könnyű válaszolni. Meg kell tanulnia veszíteni. Meg kell ismernie a saját képességeit és azok határait – a helyes önkép fontos kulcs a boldoguláshoz. Tegyük fel például, hogy mindig hagyjuk nyerni a játékokban, és utána leül játszani nagycsoportos ovis társaival, esetleg elsős osztálytársaival. Hogyan tudja majd feldolgozni a kudarcot, ha ezt sosem tanulta meg?

Kell tehát tudnia veszíteni, és ehhez semmi nem mutathat jobb példát neki, mint a felnőttek viselkedése. Ha például a délutáni alvásuk közben a feleségemmel nekiállunk társasozni, nem hagyjuk abba azonnal, amikor felkelnek: az ölünkben ülve izgulják végig anya és apa küzdelmének végkifejletét. Így látják a játék örömét és izgalmát (már azzal is példát mutatunk, hogy egyáltalán szeretünk játszani) és azt is, hogy a vesztes hogyan reagál a játék végén. De ezek csak ritka helyzetek, míg naponta akár több öt-tizenöt perces gyerekjáték is előkerül. És máris elérkeztem az első fontos indokhoz, hogy miért van szüksége a kölyöknek gyakori sikerélményre a játékban: mert akkor azonnal láthatja, hogy a szülő hogyan viselkedik, amikor veszít. És azt is, hogy bár a győzelem jó dolog, a másik örömének is lehet örülni. Ennek következtében például Miskával általában a (nem kooperatív és nem teljesen szerencsefüggő) játékok végén kézfogással szoktunk gratulálni a győztesnek, ő is nekem, nemcsak én neki.

Ha pedig egy általam (akár szándékosan, akár szándéktalanul) elvesztett játék után visszavágót követelek, a kitartásból, kudarctűrésből egyszerre mutatok példát neki (ugyanezt a tanulságot a népmesék vissza-visszatérő eleméből is megkapja, amikor a főhősnek először nem sikerül valami, másodszor sem, de harmadszor ugyanúgy megpróbálja). Hogy Miskának jelenleg a győzelem fontos, de ez a kitartás ugyanúgy megvan benne, azt jól illusztrálja, hogy olyan játékokban, amelyekben egy adott pontszám elérésével lehet győzni, illetve gyorsan ismételhető, ötperces kártyajátékok esetén, ha elveszíti a játszmát, gyakran szokta felvetni, hogy folytassuk a játékot, avagy játsszuk újra, egészen addig, amíg nem sikerül eljutnia egy olyan pontra, amikor ő nyer. Ezt azért érzem fél-, vagy akár egész sikernek, mert bár nyerni nagyon akar, a szabályokat is be akarja tartani, és ő maga az, aki meg akar küzdeni a győzelemért, nem várja el, hogy segítsük ebben.

Ideálisnak mindehhez az olyan játék tűnik, amelyben mindenféle enyhe csalás, szándékos figyelmetlenség vagy efféle „nyerni hagyás” nélkül szerezhet gyakran siker- és kudarcélményt is. Más szóval a korosztályának, képességeinek megfelelő játékok, amelyekben a szülővel egyenrangú vagy közel egyenrangú partner lehet. Alapvetően tehát ez a legfontosabb oka annak, hogy miért jó többnyire betartani a korosztályi ajánlásokat és nem rögtön a nyolc-tízéveseknek való játékokat játszani a kölyökkel. Négyévesekkel például memóriajátékot (vagy egyéb, memóriára épülő izgalmas társast, mint amilyen a Csupa csupasz tyúkeszű) bármikor játszhatunk és küzdhetünk minden erőnkkel, hogy szivacsagyuknak konkurenciát jelenthessünk (többnyire ők fognak nyerni).

A másik remek megoldást persze a kooperatív játékok jelentik, amelyekből már a gyerekeknek is jut jó pár (ilyen nálunk a két gyümölcsöskert, a múlt héten mutatott listán pedig a Maskenball der Käfer). Mivel a korosztály együttműködős játékaiban még nemigen van lehetőség arra, hogy egy játékos vezényelje végig az egészet, a sikert és a kudarcot is egyszerre, együtt éljük meg.

A teljesen szerencsefüggő játékok is klasszak tudnak lenni – négyéves korára, ha a játék szerencsefüggő volta még nem is zavarja, érzi már, hogy csak a dobókocka tehetett a végeredményről, így önértékelésén nem esik csorba. Játszva megtanulja, hogy egyszer fent, máskor lent, a szerencse forgandó, a Kapásom van!-ban lehetett hat hala és nekem csak egy, attól még pár rossz dobás után megfordulhat 2:5-re az arány… A játék közben így szétizguljuk magunkat, és sokat nevetünk, feldolgozva a különböző érzelmi helyzeteket.

Ha viszont a szabályok adnak már némi döntési lehetőséget, amellyel szándékosan befolyásolhatjuk a végeredményt valamelyik irányba, akkor előfordul, hogy nem hozok optimális döntéseket, hogy javítsam az ő esélyeit. Pedig ha mindig élnék azokkal a stratégiai-taktikai lehetőségekkel, amelyeket ő még nem lát át, akkor jóval gyakrabban nyerhetnék.

És hogy ez miért lenne baj? Egyrészt mert akkor már rögtön ott tartanánk, hogy nem egyenrangú felekként állunk egymással szemben, így hamar elveszthetné a kedvét a játékhoz, az érdeklődését a játék iránt. Jó megoldás az is, szoktam is élni vele, hogyha valami számára is érthető taktikai megoldást alkalmazok, akkor ezt el is magyarázom neki, hogy megértse, felfogja és legközelebb már ügyesen alkalmazza. Ám csakúgy, ahogy a mesék tanulságait sem jó sulykolni, a játéknak is játéknak kell maradnia: nem jó, ha kilóg a lóláb, hogy éppen okosítás zajlik. Nem tanulni akar, hanem játszani, átélni a játék örömét – a legjobb az, ha eközben nem veszi észre, hogy tanul is. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, akkor idővel elfordulhat a játékoktól.

Így aztán például már tanítgatom a Carcassonne gyermekei taktikai lehetőségeire, de közben hagyom, hogy a számára legnagyobb élvezetet jelentő illusztrációkban minden egyes lapka felhúzásakor elmélyedjen, mert igazán csodás, hogy minden lapkán mókás kis állatok is láthatók. Mert fontos, hogy tanuljon, hogy megérthesse, hogy megdicsérhessem azért, mert átlátja a helyzetet (sikerélmény ez is – arathat kis sikereket az elvesztett játék közben, és máris kevésbé fontos a végeredmény), ugyanakkor minden pillanatban nyitott szemmel kell figyelnem, hogy mikor ment el a kedve a tanulástól, mikor veszett el a lelkesedése, mikor fontosabb mindennél a közös játék öröme.

Társasjátékos családban, mint nálunk, azonban elkerülhetetlen az is, hogy néha a képességeit meghaladó játékok kerüljenek elő. Dehogy sulykolom ezeket; hajtja őt a kíváncsiság, amint arról idén már többször beszámoltam. Ilyen játékok esetén, különösen, ha nem valamiféle egyszerűsített, összetákolt játékszabály szerint játszunk, külön kell a fentebb írottakra figyelni. Ezekben gyakran kombinálom az ideálisnál gyengébb játékot a tanító játékkal. Utóbbi esetben ügyes trükköket, lépéseket mutatok be, és elmondom, miért tettem, amit tettem, vagy esetleg mindig jelzem a lehetőségeit és megpróbálom rávezetni arra, hogy mit kellene tennie – de nem mondom meg neki, annak semmi értelme nem lenne. És mindennél jobban figyelek arra, hogy ha efféléket játszunk, utánuk mindig elővegyünk valami egyszerűt, korosztálynak bőven megfelelőt, hogy ne a fejfájás élményével álljon fel az asztaltól.

Befejezésként nem foglalom össze a fentebb írottakat, inkább hagyom, hogy mindenki mazsolázgasson belőle és leszűrje, mivel ért egyet, mivel nem, esetleg hozzászólásban fejezze ki egyet nem értését bizonyos kijelentéseimmel. Ám mivel valami összefoglalásszerű mondatot mégis írnék ide, annyit azért kijelentek, hogy szerintem a „Hagyjuk nyerni?” kérdésre azért nincs egyértelmű válasz, mert ez nagyban függ a gyerek képességeitől, lelkiállapotától, a játszandó játék nehézségétől és típusától, sőt a szándékainktól is (éppen nevelni szeretnénk, vagy csak szórakoz(tat)ni?). Jó esetben az élményt úgysem a győzelem fogja megadni, hanem az, hogy olyan emberekkel játszhatott, akik nagyon szeretik és akiket ő is nagyon szeret.

Játsszunk hát a gyerekekkel a szeretet ünnepe után is sok szeretettel! A hétvégi apuka legközelebb jövőre jelentkezik, de addig is, kellemes békés karácsonyt kívánok mindenkinek!