Ezeket a kérdéseket gyakran teszik fel nekem kollégák, távoli ismerősök, amikor megtudják, hogy sokat játszom mostanság és nagy társasjáték-készletet halmoztam fel. Ilyenkor rögtön visszakérdezek: te milyen könyvet, milyen zenét ajánlanál? Melyik a legjobb könyv vagy zene?

Tudsz válaszolni a fenti kérdésekre, anélkül, hogy legalább többé-kevésbé ismernéd könyvek, filmek terén az ízlésemet, elvárásaimat? Van, aki megteszi; ő valószínűleg társasjátékot is könnyedén ajánlana – a kedvenc játékát.  Azonban ízlés, hangulat, életkor és tapasztalat egyaránt befolyásolhatja, hogy milyen könyvet, zenét kedvelünk; a magányos elfoglaltságként űzhető hobbikhoz képest a társasjáték esetén még azt is hozzátehetjük, hogy a társaság is döntő tényező.

Az ízlést könnyű megmagyarázni. Könyvekben van, akit a ponyva, van, akit a szépirodalom, van, akit a szakmai könyvek kötnek le, nem beszélve a műfajokról: van, akit a romantikus regények, van, akit a belezős horrorok kötnek le, hogy csak két szélsőséges példát említsek; de akár egy-egy író stílusa is perdöntő lehet. Ugyanez a zenei műfajokkal, együttesekkel, ahol még könnyűzenében például akár az énekes hangja is eldöntheti, tetszik-e nekünk éppen a produkció. Társasjátékok terén sincs ez másként: a műfajok és stílusok széles tárháza áll rendelkezésre, és amíg ki nem próbáltuk mindegyiket, nehezen is tudnánk megmondani, melyik áll hozzánk közelebb. Izgalmas, bonyolult fantasy-küzdelmek? Erőforrásainkat optimalizálós, összetett „eurogémek”? Egyszerű szabályú, de annál nehezebb absztrakt stratégiai játékok? Könnyed partijátékok? Ez csak pár fő csapásvonal; többéves tapasztalat kell, mire az emberben igazán kialakulhat, milyen típusú játékokkal érzi a legjobban magát.

A hangulat sem lényegtelen. Szakítás után a lány romantikus könyvekben és sírós zenékben, a fiú esetleg ugyanebben, vagy épp az ellenkezőjében, tombolós death metalban találja meg a neki valót; máskor más az, ami igazán nekik való. Társasjátékok terén is hol ehhez, hol ahhoz van kedvünk. Egy fárasztó nap után nem biztos, hogy mindig a legösszetettebb, leggondolkodtatóbb játékokra van szükségünk; talán egy jó kis agyatlan, könnyed, mókás csihi-puhi éppen megfelelő. Máskor, épp egy unalmas nap után, a legizgalmasabb, legnagyobb feszültséggel járó játékokra vágyunk, vagy éppen keressük a szellemi kihívást, amit a játék jelenthet. De az is lehet, hogy mást sem szeretnénk, csak egy kis sikerélményt – ilyenkor egyszerűen azt a játékot választjuk, amiben a legjobbak vagyunk.

Az életkor és tapasztalat kettőséből az életkort még csak-csak könnyű megmagyarázni: egy nyolcéves gyerek még nem fog ezeroldalas könyvet olvasni (a mai trendeket elnézve később sem, de ez most más kérdés), egy óvodás még a bugyuta versikéket és kis történeteket olvassa, a könnyed, ritmikus dalocskákat hallgatja. De felnőtt korban sem lényegtelen a tapasztalat: a „mély” irodalmat, az elszállt dzsesszt vagy a huszadik századi komolyzenét kevesen vannak, akik minden előtapasztalat, tudás nélkül értékelni tudnák. Valahogy így van ez a játékokkal is. Az életkor kérdése egyértelmű: háromévesen még csak egy-két alapszabály megtanulásáról szól az egész, és a stratégiai, taktikai érzék is csak folyamatosan fejlődik ki a gyerekben – ha foglalkozunk ezzel. Ha nem, akkor felnőtt koráig nem lát mást a játékokból, mint a Ki nevet a végén?-t és társait, így a stratégiai érzéke is fejletlenebb marad.

Ebből (is) ered a nagy eltérés tapasztalt játékosok és kezdők között: a társasjátékok sorát ismerő felnőttek az új szabályokat is könnyedén sajátítják el, hiszen ismerik az adott szabályrészletek működését más játékokból. Ez több év fejlődés és fejlesztés eredménye, amiről a gyakorlott játékosok hajlamosak elfeledkezni. Amikor például azt gondolják, a 7 csoda olyan egyszerű kis játék, hogy minden kezdő bármikor meg tudja tanulni, ők mit látnak? Egy olyan játékot, amelynek a játékmenete nagyjából két mondatban elmagyarázható, feldobva egy rakás kártyával, amelyeknek különböző egyszerű módokon történik a kiértékelése. De vajon mit lát egy kezdő, aki a Monopolynál többet sosem látott a társasok világából, és nem is egy gyakorlott társasjátékozó magyarázza el neki a szabályokat? Az alapszabállyal (kártyát kiválaszt, paklit továbbad) valószínűleg neki sem lesz problémája. Minden mással igen. A probléma ott kezdődik, hogy mivel különböző típusú kártyáknak különböző pontozási módjait ismertették meg vele, amelyeket nem tudott általa ismertekhez hasonlítani, egyszerre túl sok információt kapott – szinte biztos, hogy a játékismertetés (vagy még inkább, a játékszabály olvasása) közben már elvesztette a fonalat. Egyszerre annyi új információt és ötletet kell feldolgoznia, ami nem sokaknak sikerülne, ha nulláról indulnak. (Ráadásul miközben játsszák a 7 csodát, már nincs kihez fordulniuk a kérdéseikkel, hiszen titkos információ, hogy kinél milyen kártya van - a játék nagyon jó, de nem abszolút kezdőknek.)

A gyakorlott, tapasztalt játékos ezzel szemben azt látja, hogy oké, a barna és szürke kártyák a nyersanyagok, amik a többihez szükségesek, a kékek egymásra épülnek, a zöldeket hatványozással pontozzuk, a sárgák segítik a kereskedelmet, a pirosak kellenek a csatákhoz, a lilák meg jutalmazzák a specializált tudást, mi ebben a nehéz…? A gyakorlott játékosok legnagyobb problémája éppen ez: kevesen emlékeznek, vagy egyáltalán, akarnak emlékezni arra, hogy milyen volt, amikor még ők is kezdők voltak. Sokan azt gondolják, amit nekik most könnyű megtanulni, azt más, hasonló képességűnek gondolt ember is hasonló könnyen tanulja meg, pedig nem(csak) a képességeken múlik minden: a tapasztalat sokkal nagyobb súllyal esik latba. Ezért aztán, ha másokat rá akarnának beszélni a társasjátékozásra, meg szeretnék ismertetni velük a hobbi örömét, vagy éppen csak nekik szegezik a kérdést, vajon milyen társasjátékot ajánlanának, rögtön ajtóstul rontanak a házba: előkapják kedvenc „gémer” játékukat, mondván, ez a játék a legjobb példa arra,hogy miért érdemes társasjátékozni. Kár, hogy a fenti feltételeket nem veszik figyelembe.

A bevezetőben említettek közül már csak a társaságról nem beszéltem. Társas játékról lévén szó, ez is fontos tényező. Egyrészt a létszám miatt: nem mindegy, hogy ketten, négyen, hatan, vagy akár tizen szeretnénk játszani, hiszen bár sok játék támogat kisebb és nagyobb létszámot is, elég gyakori, hogy van egy ideális játékosszám, amelynél több vagy kevesebb játékos esetén csorbul a játék élménye. A másik persze a játékosok összetétele: ilyenkor kell megtalálni a közös nevezőt több különböző ízlésvilágú, hangulatú, életkorú és tapasztalattal rendelkező játékos között. Minél inkább eltérőek ezek egy társaságon belül, annál nehezebb a megfelelő játék kiválasztása – hiszen annál inkább hasonlít a dilemma címben jelzett, feltett kérdésekére – és annál nagyobb kompromisszumokat kell kötniük a játékosoknak.

Mit tehetünk tehát? Van általános válasz a kérdésekre, vagy nincs? Lehet olyan könyvet, zenét, sőt filmet ajánlani, ami mindenkinek rögtön a kedvencévé válhatna? Nyilván nem, de olyat lehet, ami a lehető legnagyobb réteg számára élvezetes. Vannak könyvek és zenék, amelyek bestsellerekké, divattá válnak, mert nagyon széles réteg találja meg bennük a számítását. Vannak filmek, amelyek milliárdos bevételeket hoznak, mert mindenkinek tetszenek legalább valamelyest. Egy Titanic például, leszámítva, hogy annak idején egy réteg körében divat volt utálni, tipikusan az a filmes termék, amelyet James Cameron úgy rakott össze, hogy mindenkinek adjon valamit: látványt és akciót a kamasz és huszonéves srácoknak, romantikát a nőknek, történelmet az idősebbeknek, mindezt profin összegyúrva egy olyan eleggyé, amely talán csak keveseknek vált abszolút favoritjává, ellenben szinte minden réteg (leszámítva a Hollywood-ellenes és a nagyon művészfilmes réteget, a gémer játékosok filmes megfelelőit) élvezni tudta.

Tavasz van, lassan május, itt a nagyközönség szempontjából fontosabb társasjátékdíjak kiosztásának ideje. Hamarosan megismerjük a német Spiel des Jahres jelöltjeit, kihirdették már a francia Év játéka-díjat (a Takenoko kapta), és a Magyar Társasjátékdíjra esélyes játékok listája is olvasható már. Ezt a három díjat azért emeltem ki, mert egyikük sem a gyakorlott társasozókat célozza meg; céljuk nem egy szűk réteg, a gondolkodtató játékokat kedvelő, gyakorlott tizenévesek és idősebbek (a „gémerek”) igényeit legjobban kielégítő játékok díjazása. Sokkal inkbáb azoké, amelyeket kezdők és haladók egyaránt élvezhetnek, és itt az élvezetre különös hangsúly kerül: díjazottjaik mindig szórakoztató, nem feltétlenül minden esetben komoly agymunkát igénylő társasok. Év játékának mindig azt a játékot igyekeznek megnevezni, amely a lehető legnagyobb közönségrétegnek jó szórakozást jelenthet, még ha esetleg kisebb kompromisszumok árán is.

Idővel rá kellett jönnöm, hogy hacsak nem kizárólag gyakorlott játékosokkal vagyok körülvéve, a Spiel des Jahrest elnyerő játékok azok, amelyeket gyakorlatilag mindenki élvezettel tud játszani, kezdő és gyakorlott, fiatal és idős, férfi és nő. ha én szervezek társasjáték-partit, és kezdők is vannak a csapatban, valószínűleg ezek közül a játékok közül veszek elő valamit. Ha pedig válogatottabb társaságról van szó, akkor könnyebben igazítom hozzájuk is az ajánlatot.

Ha pedig mostanában megkérdeznek, milyen játékot ajánlanék, melyik a legjobb játék, akkor egy kicsit hazudok. Az már ugyanis nyilvánvaló, hogy ilyet csak a modern társasok terén kezdők kérdeznek, ezért válaszom is hozzájuk igazodik: nekik kedvenc könnyed Spiel des Jahres-jelölt vagy –nyertes játékaim közül mazsolázgatok, személyiségüktől függően Dixitet, Ticket to Ride-ot, Catan telepeseit javasolva nekik.

Ti mit válaszolnátok a feltett kérdésekre?