játszma

Ahogy a világban oly sok mindennel szemben, a társasjátékokkal szemben is lehetnek előítéleteink. Van, hogy egy kiadó, egy tervező, vagy egy mechanizmus miatt előre is kárhoztatunk egy játékot, és kedvetlenül állunk neki, bevallom én így voltam az utóbbi évek egyik siker játékával a Glory to Rome-al, ami magyar kiadásban a Dicsőség Rómának! címet kapta. Taszított az eredeti kiadás külső megjelenése, a többfunkciós lapok nagyon kaotikus játékmenetet sejtettek, de még mielőtt azt gondolnátok, hogy hosszú sorokon át fanyalogni akarok, el kell mondanom, hogy mint sok esetben, az előítéletek ez esetben is egy nagyon kellemes meglepetést eredményeztek.

A játék története az i.sz. 64. évben veszi fel a fonalat az ókori Rómában, amikor a nagy tűzvész pusztítása után soha nem látott ütemben kezdődnek meg az újjáépítések. A játékosok ezekbe az építkezésekbe csatlakoznak be, kereskednek, ügyeskednek, taktikáznak Róma, és persze a saját dicsőségükre. Egy igen összetett kártyajátékról van szó, bár körről-körre az ember egyre kevésbé érzi ezt a bonyolultságát, egyre jobban kikristályosodnak a különféle ötletes mechanizmusok, és így pár partival a hátam mögött már nem is mondanám komplikáltnak (bár az egyértelmű, hogy az első játékban az ember többnyire elveszik a rengeteg opció és megoldás között). A játékban mindennek a lelke a kártya, amit egyszerre lehet használni egy épület megépítésére, egyfajta akció végrehajtására, építkezési alapanyagnak és győzelmi pontnak, így a legjobb, ha a lapokon keresztül próbálunk megismerkedni a Dicsőség Rómának!-kal. Először is minden lapon láthatunk egy római polgárt a hat típust közül. A kezdő játékos a kezében tartott kártyákon lévő szerepek közül választ egyet minden körben, ehhez utána a többiek vagy csatlakoznak egy-egy azonos szerepet mutató lappal, vagy helyette kártyákat húznak a pakliból. A munkással alapanyagnak megfelelő lapokat szállíthatunk a piacról a raktárunkba, az építésszel és a kézművessel ezeket építhetjük be különböző módokon egy épületnek használt kártyákba, különböző előnyöket és győzelmi pontot érő építményeket felhúzva így a kerületünkben. Ezeken kívül van továbbá légiós szerepünk, amivel alapanyagokat foglalhatunk le a piacról és ellenfeleinktől, kereskedőnk, aki ezeket eladhatja győzelmi ponttért, valamint egy pártfogónk, aki az szerepek későbbi használatához nyújt majd segítséget. Nem is várható el, hogy bárki átlássa ennyiből, hiszen a teljes szabály olvasása után is kell idő, mire az embernek kitisztul a játékmenet, szétválnak a szerepek és a felhasználási lehetőségek, viszont ha az ember megérti a többfunkciós lapok felépítését, az már túl van a dolog nehezén. Minden egyes lapot ugyanúgy fölhasználhatunk egy konkrét épületként (például Templom, amit, ha befejezünk, több lap lehet a kezünkben, vagy épp a Palánk, ami az ellenfelek légiósaitól véd meg minket), választhatunk vele egy akciót (például lerakjuk a kezünkből az egyik kártyát, amin egy kézműves látható, ilyenkor végrehajtjuk az ide tartozó akciót) és használható így egy építkezésben alapanyagként (a kézművessel például egy másik kezünkben lévő lapot már, mint alapanyagot építhetünk be egy projektbe). Amilyen változatos a játékmenet, annyiféleképpen is érhet véget, hiszen lapok elfogyása és bizonyos épületek fölhúzása is a végső pontozáshoz vezethet, amiben szerepet kapnak a megépített épületek telkei, a kincstárba összeszedett vagyonunk és bizonyos speciális épületek.

Mint azt a bevezetőben írtam, súlyos fenntartásaim voltak a játékkal kapcsolatban, és az első, sokszemélyes parti végére is csak egy részük oszlott szét. Aztán lassanként, mint egy jó bor, érlelődött bennem a játékélmény, gondolkodtam rajta és megállapítottam, hogy azért ez egy jó játék. Aztán hamar megjött a kedvem egy újabb, majd egy újabb partihoz, és mostanra úgy érzem teljesen meg lettem győzve, hogy nem hiába volt egy eredeti kiadásában ilyen csúnya játék körül ekkora fölhajtás (sőt a kellemes magyar kiadás óta felbukkant egy újradizájnolt változat, ami egyszerűen gyönyörűre sikerült). Amint az ember átlátja az egyébként nem túlburjánzó szabályokat, nagyszerűen lehet agyalni melyik lappal mit tervezünk kezdeni, melyik győzelmi feltétel felé indulunk, milyen szereppel segítjük legkevésbé ellenfeleinket, és sokszor az is, hogy mikor vetünk véget a játéknak egy ügyes húzással. Ennek ellenére csak gyakorlott játékosoknak ajánlanám, közel sem egy Dominion vagy egy 7 Csoda szintű családi mókáról van szó, ezt le kell szögezni. Rengeteg lehetőség bújik meg a játékban, minden helyzetben jól kell tudnunk alkalmazkodni, és mint a jó játékok esetében ezekhez a manőverekhez minden adott, csak nekünk kell jól összehangolni a forrásainkat. Újonc vagyok a Glory to Rome-ban, ezt még nagyon érzem, most is csak az első tapasztalataimat osztottam meg veletek, de szinte biztos vagyok benne, hogy később, több játékkal a hátam mögött még terítékre fog kerülni a Dicsőség Rómának!.

A játékról készült képet Leaxe-tól kölcsönöztük

Amikor egy magyar tervezésű játék kerül piacra, mindig kicsit izgatottabban ülünk a kártyaasztal mellé, még ha sajnos az ilyen alkalmak meglehetősen ritkán is adódtak eddig. Legbelül mindig reménykedünk, hogy egy újabb Rubik féle világsikernek lehetünk részesei, hogy egy kreatív elme újra megmutatja a világnak, hogy mi a magyarok istene – de, ha ezt nem is, akkor legalább egy jót szórakozhatunk. 2009-ben jelent meg a két magyar tervező, Aczél Zoltán és Ágó Zoltán közös játéka a Krysis (Krájzisz? Krízis? ki tudja…), ami nem csak idehaza, hanem az Esseni játékkiállításon fölvonuló kiadók és vendégek érdeklődését is fölkeltette, ezzel újra felgyulladt az a kis remény, hogy a magyarországi társasjáték kultúra, ha lassan is, de elkezdhet kibontakozni. Ritka madár egy olyan magyar tervezésű társasjáték, ahol végre sikerült elszakadni a „dobunk-lépünk-körbeérünk” mechanizmustól, ami érthetetlen módon évről-évre felbukkan a piacon, mintha csak floppyt árulnának egy olyan világban, ahol már szinte mindenhol DVD-t használnak, de már Blue Ray is kezd elterjedni (persze játéknak azokat is lehet nevezni, mégsem nagyon tudom felfogni, hogy a modern társasjátékok mellett, hogy tud bárki örömöt lelni ezekben). A Krysis pedig jött, hódított, és ha nem is lett az új bűvös kocka, megmutatta, hogy egy magyar játék nem attól magyar, hogy ha dupla hatost dobunk, megvehetjük a Halászbástyát rögtön a startmező szomszédságában.

A Krysis háttér sztorija kicsit kusza, egyfajta poszt apokaliptikus fantasy környezetbe álmodták meg játékukat a tervezők, ahol a modern civilizációk túlhajszolása után a rablóbandákba verődött emberek és egyéb lények az elfeledett idők kincseiért – kristályokért és modern kori használati tárgyainkért háborúznak. Még ha az alaptörténet zavaros is, a játék grafikája egy nagyon hangulatos világot idéz meg nekünk, ami viszont igazán ütősen meghatározza a Krysist, az alcímként szolgáló frázis: „Ami kell, azt vedd el!”.

Minden játékos egy birodalom színeiben indul harcba, hogy az farkastörvényekkel megszabott játék végére a legtöbb pont értékű drágaköveket és leleteket gyűjtse össze. Minden forduló a bányászás fázissal kezdődik, amiben a játéktáblán látható tárnákban haladunk eggyel mélyebben fekvő szintre, ilyenkor mindenki a markába zár kristályokat, hogy ezzel licitáljon a bánya legtöbb kincset ígérő részeinek megszerzésére. A föld alól begyűjtött kristályokat és lelet kártyákat ilyenkor mindenki a paravánja előtti kis táborába rakja, és ekkor kezdetét veszi a játék legizgalmasabb része, az úgynevezett Ügynökfázis. Minden játékosnak van egy pakli ügynök-kártyája, amelyeken különféle lények láthatóak, amelyeket alapvetően kétfelé lehet osztani: vannak szállítóink és harcosaink. Ebben a fázisban minden játékos egyesével összeállít egy háromfős csapatot, akivel a továbbiakban tevékenykedni akar. Sok mindenre kell ilyenkor figyelni, hiszen a játékos sorrend az ügynökök gyorsaság értékének összege szerint alakul ki később (ez a lapokon a bal fölső sarokban látható szám), valamint a szállító lényeknél a teherbírással (hány kristályt bír magára málházni) a harcos lényeknél pedig a harci erővel is kell számolnunk. Amikor minden csapat készen áll, sorrendben mindenki dönthet, hogy megelégszik a saját táborában lévő kincsekkel, és ezeket békésen hazaszállítja a paravánja mögötti otthonába (esetleg a középáron vásárló bankba), vagy megtámadja egyik ellenfelét, hogy értékes kristályokat zsákmányoljon tőle. A játék igazi trükkje itt rejlik, hiszen csak azt a tábort tudjuk megtámadni, amelyik őreinél harcosaink erősebbek, viszont csak annyi kristályt tudunk zsákmányolni, ahányat szállító embereinkkel el tudunk hozni. Erre a fázisra épül az egész játék, a csapatunk összeállításánál, a megfelelő akció kiválasztásánál is nagyon oda kell figyelnünk a többiekre, hiszen, ha hagyunk magunkon egy gyenge pontot, akkor kíméletlenül le fognak minket rohanni, és kifosztják a megszerzett vagyonunkat. Esélyeinken módosíthatunk a lelet kártyákkal, amelyek nem csak pontokat érhetnek, de fel is használhatjuk őket az akciók közben, a fegyverekkel növelhetjük erőnket, szállító eszközeinkkel pedig kapacitásunkat növelhetjük. A játék végén, amikor a legmélyebb tárnát is meghódítottuk, a megszerzett kristályok, és a lelet kártyák gyűjteménye adja a győzelmi pontjainkat, és természetesen az a győztes, akinek a legtöbb pontot sikerült összegyűjtenie.

A Krysis legnagyobb érdeme ugyan az, mint a legnagyobb hátulütője: hihetetlenül agresszív. No persze nem amolyan videojáték stílusban, hanem a játék mentalitásában, hiszen ahhoz, hogy nyerjünk, gátlástalanul át kell taposni mindenkin. Bevallom őszintén én, és játékostársaim nagyon élveztük, hogy egy effajta gáncsoskodó rablóbanda szerepét ölthetjük magunkra, és nagyon pozitív meglepetést nyújtott az első Krysis partink, ugyanakkor már ekkor kiderült számomra, hogy ez a játék nem való mindenkinek. Rengeteg embertől azt hallom, hogy olyan játékokat keresnek leginkább, ahol semmiféle konfrontáció nincs, csak mindenki külön-külön sütögeti a pecsenyéjét, és ezt mérjük össze különböző módokon. Olyan játékokra mondták, hogy túl konfrontatív, mint az Agricola (egymás elől foglaljuk el az esetenként létfontosságú akciókat), a 7 Csoda (játékonként háromszor összehasonlítjuk harci erőnket) vagy a Dominion (némelyik lappal ellenfelünk pontjait és lehetőségeit csökkenthetjük), és aki játszott a Krysis-sel, az tudja, hogy ezek az említett játékok a béke szigetét képviselik a magyar fejlesztéssel szemben. Ugyanakkor azoknak, akiknél nem áll fönn a sértődés veszélye a játékasztalnál, és szívesen súrlódnának társaikkal, hogy megmutassák, hogy egy kegyetlen világban is helyt tudnak állni (például én látom magam előtt, amint ilyen menedzser típusú emberek csapatépítés keretei közt Krysis-eznek), azok nagy örömöt fognak lelni a magyar kristályháborúban.

Általában többé-kevésbé időrendben haladok ebben a rovatban és írni is írok bőven, de most gyereknap van, és ebből az alkalomból inkább egy képekkel teletűzdelt rövid beszámoló következik a tegnapi napról, amely egyben némileg programajánlóként is felfogható, hiszen a Kaland-vár Játékkiállítás és Vásár ma és holnap egész nap várja még látogatóit.

Hát ez van, amikor az ember még előre, jóhiszeműen megírja a cikkét egy Év Játéka díjra esélyes társasról, és akkor jön a pofára esés a Spiel des Jahres jelöléseivel, ugyanis a befutónak tartott játék még az ajánlott kategóriába se jutott be. A 7 Csodát is jegyző Antoine Bauza új játéka, a Takenoko nem csak a díjra tippelő listákon volt élvonalban, de én magam is a díj célközönségének szóló játékok között magasan kiemelkedve a legjobbnak tartottam, ehelyett az esélyt a történetmesélős partijáték Eselbrücke, a szerencsejáték témájú és mechanizmusú Vegas, és a könnyed területi stratégiájú Kingdom Builder kapta meg.

Az Év Játéka díj évről-évre „szelídülni” látszik, ez az idei jelöltekből is nagyon jól látszik. Egyesek szerint ezzel régi ázsióját teljesen elveszti, mások szerint pedig pont ellenkezőleg, sokkal több embert tud ma megszólítani, mint tíz évvel ezelőtt. Azzal, hogy a fő kategóriát tavaly két részre szakították, még bizonytalanabbak lettünk, hiszen a tapasztalt játékosokat megcélzó Kennerspiel kategória első kiosztásával sem az igazán összetett játékok közül választottak a 7 Csodával (föl is merül a kérdés melyik évben vezeti be a zsűri az Über-Kennerspiel des Jahres elismerést). Így képzeletemben már látom is a tavalyi Év Gémerjátékát megalkotó Bauzát, amint töri a fejét, hogy ha 7 Csoda túl összetett volt nekik, akkor idén milyen témát válasszok? Bambuszrügyet falatozó pandamackókat? És igen, a Zooloretto után csal elég idő telt el, hogy újabb állatos játékot válasszon a német zsűri. No persze nem csak ezért, hanem mert a Takenoko a tavalyi év egyik legjobban összerakott családi játéka, aminek közel sem csak olyan erénye vannak, mint, hogy „jaj de cuki ez a mackó”.

A játék ezúttal is a feudális japánba repít minket, (mondjuk erről csak a szabálykönyv elején látható kis képregényből értesülünk) ahol a császár kertésze egy csodálatos bambuszkert építésén fáradozik, amikor az uralkodó ajándékba kap Kínából egy pandamackót, aminek tudvalevőleg egyetlen tápláléka a bambuszrügy. A játék során egyfajta hasadt személyiséggel kel lennünk a kertésznek, aki minél magasabb és különlegesebb bambuszokat növeszt, tájépítész, aki a parcellák elhelyezkedésére ügyel, valamint maga a panda, aki ízlése szerinti különböző bambuszrügyeket tölt a bendőjébe. Mindezeket különféle célkártyákon kapunk kezünkbe, amelyek teljesítésével kisebb-nagyobb pontokhoz juthatunk hozzá, amivel a játék végi győzelmünket mérhetjük. Minden körben két akciót választhatunk az öt lehetséges közül, ezzel igyekezve a célkártyáinkon szereplő feladatokat teljesíteni. Az elsővel bővíthetjük a bambuszkertet egy hatszögletű kertlapkával, amit a kezdő tó laphoz, vagy a folyamatosan növekvő játéktérhez illeszthetünk. A kertek lehetnek zöldek, sárgák és rózsaszínűek, ettől függően nőhet rajtuk a megfelelő színű bambusz, viszont ügyelnünk kell, hogy ez csak a megfelelően öntözött mezőkön lehetséges, erre szolgál a második lehetséges akciónk, a csatorna lefektetés. A játékhoz két gyönyörűen festett figura is tartozik, a kertészé, és a pandáé, ezekkel egy-egy akció keretében mozoghatunk, és míg az elsővel a körülöttünk lévő bambuszokat növeszthetjük, addig az utóbbival egy mezőről elfogyaszthat egy darabot a növényből. A játékba családiassága okén egy kis szerencsét is csempésztek egy időjárás dobókockával, amivel minden körben dobva juthatunk extra akciókhoz, speciális segítő lapkákhoz. Amint valakinek sikerült a játékos számhoz mért számú célkártyát kiraknia, a játék véget ér és összeszámolhatjuk pontjainkat, hogy megállapíthassuk ki lett a bambuszkertek ura.

A rövid szabályleírásból valószínűleg nem mindenkinek kristályosodott ki, hogy hogy is kell képzelni egy Takenoko partit, pedig nagyon egyszerű: kidobjuk milyen időjárási tényező segít minket a körben, választunk két akciót az öt közül és megpróbálunk minél több feladat kártyát teljesíteni úgy, hogy a kertet építjük, a bambuszokat növesszük és a bélpoklos pandát etetjük. A gyönyörű kivitel és a szerencsefaktor ideális családi játékká teszi, viszont, ami véleményem szerint az Év Játéka díjra esélyessé tette volna az-az, hogy egyaránt szórakozást nyújt kezdő és tapasztalt játékosoknak, egyszerű játékrendszerébe ügyesen vannak beépítve a komolyabb játékokból ismert ötletes mechanizmusok. Ugyanúgy megjelennek a választható akciók, a különböző győzelmi pont szerzési ágak, és a titkos célok, mint sok-sok összetett játékban, viszont ez szerintem senkinek nem fog nehezére esni belerázódni. Hát, ezúttal nem jött össze a jóslat, hiszen a Takenoko nem jutott be a legrangosabb Spiel des Jahres díj 2012-es fináléjába, viszont ez ne szegje kedvünk, és bátran vessük be magunkat a bambuszrügyek játékába.

Kihirdették hát a Spiel des Jahres, a Kennerspiel des Jahres és a Kinderspiel des Jahres jelöltjeit. Ahogy arra számítottam is, a tippjeim nagyobbik része nem vált be…

Mielőtt a "klasszikus" társasjátékokhoz visszatérnénk, a múlt heti ügyességi játékok után lásuk még egy határterületét a társasoknak: az ügyességi játékokat!

Hétfőn hirdetik ki Németországban, hogy melyik 3 játékot jelölik Spiel des Jahresre, vagyis az Év játéka-díjra, és melyik 3 játékot Kennerspiel des Jahresre, amely ugyanennek a „komolyabb”, valamelyest gyakorlottabb játékosokat igénylő változata. Próbáljuk meg kitalálni, melyik címek jöhetnek szóba!

Mielőtt a saját kedvenceinket kezdenénk felsorolni, érdemes végiggondolni, hogy milyen játékokat díjaz a zsűri általában: ezek rendszerint valamelyest eredetiek, családbarát társasok, amelyeket nagy dobozban árusítanak, legalább 2-3 különböző játékosszámmal (lehetőleg 2-4 vagy 3-5) jól működnek és megjelentek németül valamikor tavaly május és idén április között, ráadásul tiszta, érthető szabályrendszerrel és játékszabállyal. Kusza igények? Pedig mindegyik elvárás érthető, ha olyan játékot akarnak díjazni, amely a lehető legnagyobb réteg megelégedésére szolgál, miután a díj(ak) logóját látva megveszik a dobozt a játékboltban.

No szóval, mik jöhetnek számításba idén? A Spiel des Jahres három jelöltjére öt tippem van, amivel persze lehet, hogy ordas módon mellélövök. Az egyik a francia díjazott Takenoko, amelynek legfőbb erényét bájos, eredeti, családbarát témája (a kertész és a panda tánca a bambuszligetben) és megjelenése jelenti, de eredeti is és kellőképpen könnyed-szerencsefüggő családi móka ahhoz, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Az egyetlen kérdés, ami felmerül ennek kapcsán, a szabály összetettsége (könnyű családi mókához képest egy kicsit sokféle akció közül kell választania a játékosnak) és az, hogy a német fordítás mennyire sikerült (az angol szabály katasztrofális) – ugyanis ha ezen a téren gondok vannak, könnyen válhat a Takenokóból az év Tobagója (a színvonalas, szép, eredeti Tobago annak idején elsősorban a szabályproblémái miatt nem került említésre sem a Spiel des Jahres kapcsán).

A másik a Kingdom Builder, a már díjazott Dominion tervezőjének új, könnyen bővíthető, rendkívül egyszerű és mégis mélységeket, de főleg újrajátszhatóságot kínáló, szép játéka, amely szinte biztosan legalább említésre kerül. A Hans im Glück kiadó,amely a díjak egyik főszereplője volt sok évig, már évek óta nem produkált semmi igazán említésre méltót, de most belehúzott, így a Santa Cruz is lehet esetleg titkos befutó a jelöltlistára: tervezője, Marcel-André Casasola Merkle már az Attikával is kapott említést annak idején, de a Santa Cruz szebb, jobb, családibb játék, így legalább az ajánlottak listáján befutó lesz, de jó esetben jelölést is kaphat.

A díj mindig hoz meglepetést a gyakorlott játékosok számára. Idén is jó eséllyel akad ilyen; kettő tippem lenne a sötét lovakra. Az egyik a Pictomania című partijáték Vladaa Chvátiltól, aki amellett, hogy a sokat társasozók nagy kedvence, már különdíjat is kapott korábban a Space Alertért. A rajzolós játék, amelyben mindenki egyszerre rajzol és próbálja kitalálni a többiek rajzát, a kritikusok körében nagy sikert aratott; csupán az a kérdés, hogy az állítólag elsőre kissé kusza szabály nem áll-e a díjra váltható siker útjába. A másik egy 2010-es játék, a Cornerstone, amelynek német kiadása csak tavaly ősszel jelent meg Turmbauer címen. A játék itt is a gyengén megírt német szabályon vérezhet el, noha a térbeli pepita tetris-elemekből épített toronyra építés közben minél magasabbra feljuttatandó emberek ötlete eredeti, ötletes és még esztétikai élményt is nyújt-

Említést valószínűleg igen, jelölést jóval kevesebb eséllyel kaphatnak olyan játékok, mint az Africana (Michael Schacht visszatérő vendég a Spiel des Jahres listáján), a Rapa Nui (Klaus-Jürgen Wrede ritka szereplése lehet ez a Carcassonne óta), illetve esetleg a Kalimambo és a Vegas. Reiner Knizia és a Ravensburger Take it Easy! nyomán született két új játéka, a Kreuz & Quer és az Indigo legfeljebb említést kaphat, de erre sem vennék mérget.

Nehezebb megtippelnem a Kennerspiel des Jahres esélyeseit, két fő okból is: egyrészt a díj túlságosan új ahhoz, hogy pontosan tudhassuk, milyen nehézségű játékoknak jár (valószínűleg nem a nagyon komplexeknek), másrészt jóval kevesebbet játszottam ezek közül. Ha nagyon összetett játékok mégis indulhatnak, akkor az Ora et Labora és a Trajan biztosan a jelöltek között lesz; máskülönben az ajánlott listán találhatjuk majd ezeket. A falusi stratégiát kínáló Village hiába felelne meg a legtöbb feltételnek, témája talán túl sötétnek számíthat a díjhoz. A Helvetia is hasonló problémákkal küzd, de leginkább az első kiadás gyengébb szabályain és a megjelenítés hiányosságain bukhatja el a jelölést. A Hans im Glück-féle Hawaii erős jelölt a kiadó részéről; kizárólag az a kérdés, hogy a zsűri eléggé szórakoztatónak is tartja-e ehhez. Utóbbi a kérdés Michael Schacht Coney Islandje kapcsán is; utóbbira a „nem” választ tippelem. Két játéknak adok még esélyt: a dobókockás Santiago de Cuba szép is, kellőképpen el is tér a szokásostól, családbarát is ahhoz, hogy ne hagyják figyelmen kívül (bár talán könnyedebb a kategóriánál?); a szép és eredeti történetű Last Will (amelyben milliomos-örökösként elsőként kell elköltenünk az összes pénzünket) pedig titkos befutó lehet.

Hétfőn tehát kiderül, kik lesznek a díjak idei jelöltjei… és a fenti okoskodás hirtelen idejétmúlttá, néhány pontján talán nevetségessé is válik majd…

Ha nem lennék apuka, el sem tudnám képzelni, a játszótereken hányféle logikai készségfejlesztő játék bújik meg a csúszdák, körhinták és mászókák között. Ha pedig gyerekjáték-tervező lennék, a játszóterekre járnék ihletet gyűjteni.

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb televíziós sorozata kétségtelenül a George R. R. Martin regényéből készített Trónok Harca. Az HBO csatorna kiváló, és megszokottan magas minőségű adaptációja újra felhívta az emberek figyelmét az amerikai Tolkiennek nevezett szerző epikus regényfolyamára, A jég és tűz dalára.  A tévésorozat második évada áprilistól kerül adásba (először feliratosan, de egy kicsivel lemaradva jön a szinkronos változat is), aki az elsőt látta az biztos repesve várja a folytatást, akik nem, azoknak pedig őszintén ajánlom a könyv és a film bepótlását. Ennek alkalmából szeretném nektek bemutatni a Westeros világában játszódó társasjátékokat.

A Game of Thrones – Trónok Harca

Az első Trónok Harca társasjáték ugyan egy gyűjtögetős kártyajáték volt, ami a mostani LCG játék család alapját képezte (erről kettővel lejjebb bővebben is), mégis a legszélesebb körben elterjedt, Westeros szigetén játszódó társasjáték a magyarul is megjelent, lényegre törő című Trónok Harca. A 2003-ban piacra dobott alkotás, közvetve a sorozat sikerének is köszönhetően mára a második kiadását éli, ami egy sokban feltuningolt változat, viszont a továbbiakban inkább az eredeti, magyar nyelven is megjelent kiadásról szeretnék nektek mesélni. Nehéz erről a játékról úgy beszélni, hogy az első regény egyik fontos fordulatát el ne sütnénk, ezért a leg égetőbb információkat fehérrel írtuk, tessék kijelölni, ha nem bírunk a kíváncsiságunkkal: !!!SPOILER - ON!!! a játék ott veszi föl a történet fonalát, ahol Westeros ura, a részeges és bujálkodó Robert Baratheon király egy vadkan vadászaton, balesetben vagy egy összeesküvés folyománya képen (ez mindenki döntse el maga) meghal, és a Hét Királyság nagy múltú házai hadba vonulnak a trónjáért. !!!SPOILER – OFF!!! A játékosok egy-egy olyan nemesi család irányítását kapják meg, mint az északi Stark-ok, a gazdag Lannister-ek, a bosszúvágyó Tyrell-ek, a lázadó Greyjoy-ok vagy a királyi Baratheon-ok, akiknek mind a Vastrónra fáj a foguk. A játékosok egy ilyen család irányítását veszik kezükbe, és céljuk az lesz, hogy véren, verítéken átgázolva végül legalább hét várost vagy várat birtokol. Mindenki otthonául szolgáló városából indul hadseregével, amelyet leegyszerűsítve két gyalogos, egy lovagi egység és egy tengeri flotta képvisel. A klasszikus Rizikótól elszakadva itt az eszetlen kockadobálás helyett egy ötletes, mégsem túl bonyolult harcrendszert kapunk, amelyben az örökös csatakiáltás mellett alaposan oda kell figyelnünk az utánpótlásra, a toborzásra és a megfelelő hatalmi jelképek birtoklására. Megszerzett területeinken lévő városok szabják meg, mennyi harcost tudunk magunk mellé állítani, a birtokolt hordó szimbólumok pedig azt, hogy mekkora hadsereget tudunk megfelelően ellátni és fönntartani. Licitálással igyekszünk megszerezni a segítő tárgyainkat, a Vastrónt, ami a játékos sorrendet határozza meg és tulajdonosa dönthet döntetlenek esetén, a Valyriai acélkardot, ami a csatákban fordíthatja felénk a mérleget, valamint a Hírvivő hollót, ami a parancsok kiadását könnyíti meg. És itt el is érkeztünk a Trónok Harca társasjáték legizgalmasabb részéhez, hiszen a parancskiadás okozza a legtöbb fejtörést a játékosoknak. Minden egységünk mellé lefordítva lehelyezünk egy-egy parancs korongot, amit egyszerre rakunk le, de csak játékos sorrend szerint hajthatunk végre. Ezekkel támadhatunk, támogathatunk szomszédos egységeket, portyázhatunk, vagy szilárdíthatjuk meg hatalmunkat a környéken. A szimultán parancs kiosztással előre meg kell próbálnunk lezongorázni az előttünk álló fordulót, de gyakran ér minket meglepetés ellenfeleink gondolatmenetének fejtegetése közben.

A Trónok Harca társasjáték egyértelműen az intrikák játéka, egy ízig-vérig háborús játék, ahol hadseregeinket szimbolizáló bábúinkat tologatva komoly stratégiai döntéseket kell hoznunk. Szövetkezni szinte kötelező, így csak edzett lelkű játékosoknak ajánlanám, de akik már unják a Rizikó kiszámítható kiszámíthatatlanságát, azoknak óriási élményt fognak nyújtani Westeros igazán véres háborúi.

Battles of Westeros

Míg az előző játék annál élvezetesebb, minél többen játsszák, addig a Battles of Westeros direkt két játékos részére lett kitalálva. A 2010-ben megjelent játékban a Starkok és a Lannisterek csatái kerülnek terítékre, királyságok helyett erdők és mezők, hadseregek helyett kisebb katonai egységek vívják harcukat. A játék alcímében láthatjuk, hogy egy Battlelore játékról van szó, amit a Commands & Colors-t és a Memoir ’44-t szintén jegyző Richard Borg alkotása, a tőle jól megszokott játékmechanizmust áttematizálva egy fantasy világba (sőt nemsokára jelenik meg tőle egy-egy hasonló működésű, távol keleti Samurai Battles, illetve sci-fi világban játszódó Abaddon is), ennek nyomán készítette Robert A. Kouba Westerosban játszódó változatát. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy nem csak a színfalakat festették át George R. R. Martin világára, hanem Borg alapjára építve egy teljesen új harci stratégiát kaptunk, ami nem csak témájában, de mechanikájában is nagyon jól átalakult a Jég és tűz dalához.

Az összes szabályt még fölvázolni is sok lenne, hiszen a Battles of Westeros a sorozat eddigi legkomplexebb darabja, viszont, aki már próbálta Richard Borg valamelyik háborús játékát, annak nem fog nehezére esni átlátni a játékot. A harcok során különböző típusú egységeket (lovasságot, gyalogosokat, íjászokat) mozgathatunk a terep különböző megkötéseivel, speciális kockák dobálásával adhatunk parancsot és támadhatjuk meg ellenfelünket. Különlegességnek számít, hogy a két család fontos szereplői saját hadvezér kártyával és figurával is megjelennek a játékban, és ezek alapján minden csatában a egyedi összeállítású parancs kártyákkal küzdhetünk. Figyelnünk kell a katonák moráljára, az egyes egységek specifikus képességeire, és a terep nyújtotta lehetőségekre, miközben igazi westerosi parancsnokoknak érezhetjük magunkat a regényfolyam háborúinak megvívása közben. Nagy fanatikusoknak a játék kiadója a Fantasy Flight Games (FFG) más sorozataikhoz híven számtalan kiegészítőt adott ki, így állnak csatasorba északi és nyugati szövetségesek, a Folyóvidék lovagjai és egy hamarosan megjelenő bővítményben a teljes Bartheon hadsereg.

A Game of Thrones: The Card Game (LCG)

Elsőre fölmerülő fontos kérdés, hogy mi is az az LCG? A Living Card Game angol rövidítése egy olyan kártyajátékot takar, amelyikben egy alap szetthez folyamatosan jelennek meg kiegészítők, ám a Trading Card Game-mel (TCG) ellentétben itt mindkét (esetleg mind a négy) játékos ugyanazokból a lapokból építkezhet, ezzel kissé megkerülve a hasonló kártyajátékok „ki öl bele több pénzt” mentalitását.

A játék történeti háttere itt is hasonló, mint az eddigiekben, minden család a Westeros fölötti teljes uralomra áhítozik, amit ebben a játékban 15 kis hatalom token testesít meg. Minden körben kijátszhatunk kártyákat, amelyeken ismert karakterek, helyszínek és események láthatóak, amelyekkel három különböző típusú próbán vehetünk részt. Van fegyveres harc, amivel ellenséges lapokat semmisíthetünk meg, lehet befolyásunkat kamatoztatva intrikázni, ezzel lapokat eldobatva ellenfelünk kezéből, valamint a hatalmi játszmákban elvehetünk ellenfelünk győzelmi pontjaiból. A játék a sok lehetőség miatt izgalmas és változatos, mégis egy idővel úgyis a kiegészítők beszerzésére sarkalja a játékosokat, ami előbb-utóbb komoly gyűjtőszenvedéllyé alakulhat. A játék sokban hasonlít az ismert gyűjtögetős kártyajátékokra, hol jól, hol rosszul felhasználva a mechanizmusokat, viszont George R. R. Martin rajongóinak a magasba emeli a játékot, hogy a történet imádott és gyűlölt szereplőivel szállhatnak harcba.

Pár kisebb próbálkozástól eltekintve, egyelőre ez a három jelentősebb Trónok Harca játék került piacra, de a könyvek és a sorozat töretlen sikerét tekintve szinte biztos vagyok benne, hogy a nagy kiadók nem csak kiegészítők tömegével fognak elárasztani bennünket. Ahogy George R. R. Martin-t az amerikai Tolkien-nek szokták nevezni, úgy a Trónok Harca társasjátékok is jellemzően amerikai típusúak. A háborúskodás témája főként ebben a világban érzi otthon magát, ezért is passzolnak nagyon jól a mechanizmusok a történethez mindhárom játéknál, kicsit jobban, vagy kevésbé. Hogy melyik-melyik? Itt csak teljesen szubjektíven sorrendet felállítva tartanám a cikk felsorolását, így nekem legjobban az egész szigeten stratégiázó Trónok Harca jött be, azzal együtt, hogy nagy a súrlódás a játékosok közt, így minden mozzanatnál nagyon észnél kell lennünk. Ezt követi a Battles of Westeros commands & colors csatatere, ami csak azért maradt le az első helyről, mert az ilyen típusú játékokból nem ezt próbáltam először, így a kategóriában a Memoir ’44 elvitte előle a pálmát, annak ellenére, hogy „középkori” terepen kétségtelenül ez a legjobb. Utolsó helyre szorult a Trónok Harca LCG, ami ötletes, a karakterek és helyszínek révén jól kötődik a regényekhez, viszont még úgy sem elég erős, hogy megpróbálták leszakítani a gyűjtögetős kártyák univerzumáról. Kinek ez, kinek az jön be inkább, viszont abban biztos vagyok, hogy a történet minden rajongója szívesen ül le egy Trónok Harca játék mellé a sorozat aktuális epizódja után, hogy megvívja saját csatáit Westeroson.

Még ma is mindenki ismeri Poszeidón elsüllyedt birodalmának, Atlantisznak történetét, egy mesés gazdagságú szigetét, amit rejtélyes módon nyelt el a tenger. A téma szinte társasjátékért kiált, több darab is készült, de a legjobb közülük kétségtelenül a mára klasszikusnak számító Cathagena szerzőjének, Leo Colovini-nek játéka, ami egy egyszerű, de kiváló játékot kanyarintott az elsüllyedt város legendája köré. Az Atlantis két éve idehaza a Piatnik gondozásában is megjelent, ennek ellenére nem keltette fel sokak figyelmét, pedig véleményem szerint méltó helye lenne az olyan népszerű, társasjátékok világába kiváló belépőt jelentő családi játékok közt, mint a Carcassonne, a Catan telepesei vagy az Alhambra.

A játék története megegyezik Atlantisz mitológiájával, a játékosok itt is a süllyedő szigetről igyekeznek minél több kincset kimenekíteni a kontinensre, hogy a letűnő civilizáció gazdagságából megőrizzenek valamit. Tábla helyett kapunk rengeteg négyszögletű kincs lapkát, rajtuk 1-től 7-ig jelzett értékkel és hétféle színnel jelölt tárgyak, ezekből kell a játék elején egy hosszú, kacskaringós utat kiépítenünk a szárazföldig. Minden játékos kap három figurát, ezekkel indulunk el a habokba merülő szigetről, és célunk az lesz, hogy az úton minden emberünkkel végighaladva a legtöbb pontot gyűjtsük a kincsek megszerzésével. Mindenki kap véletlenszerűen egy pakliból a kincsek színeivel párosítható kártyákat, ezek közül kell minden körben kijátszanunk legalább egyet, hogy egyik figuránkat mozgathassuk. Például, ha lerakunk egy sárga, koronával jelölt lapot, akkor egyik figuránkkal annyit kell előrelépnünk, hogy a legközelebbi korona lapkán álljunk meg. Minden lépésünk után egy kincset is megszerzünk, úgy hogy a mögöttünk lévő első szabad mező lapkát magunkhoz vesszük, és egy víz lapot teszünk a helyére (van, ahol két kincs lap van egymáson, ebben az esetben csak az alsó elvétele után jelenik meg a víz). Így jönnek sorra a játékosok egymás után, haladnak előre egyre több kincset szedhetünk fel, ugyanakkor a víz is útját fogja állni a mögöttünk haladóknak, ugyanis ha egy tenger mezőn át akarunk lépni, akkor ki kell fizetnünk a révpénzt. Ez mindig annyit kóstál, mint az átjáró két partján lévő kincs lapkák közül a kisebbik értéke. Ilyenkor fizetőeszköznek is a megszerzett kincs lapokat használjuk, és rendszerint kínzó agytornát jelent az, hogy nincs módunk váltásra, tehát ha csak egy hatos értékű lapunk van és át akarunk kelni egy kettőbe kerülő vízmosáson, akkor kénytelenek vagyunk háromszoros díjat fizetni visszajáró hiányában. Súlyosabb esetekre minden játékosnak rendelkezésére áll egy-egy híd elem, amelyeket lerakva megspórolhatunk egy átkelti díjat, viszont ezzel a mögöttünk jövőknek is könnyítünk a helyzetén, így ezzel is ügyesen kell bánnunk, nehogy nagyobb előnyt szerezzünk ellenfeleinknek, mint amit mi nyertünk vele. Amikor valaki elsőként jut három emberével a kontinensre, levonjuk a többiek lemaradását, és összeszámoljuk kinek sikerült a legnagyobb vagyont kimenekítenie Atlantiszról, ő lesz a játék győztese.

A dolog, mint ahogy azt a röviden felvázolt szabálya is mutatja, nagyon egyszerű alapokon nyugszik, gyakorlatilag öt perc alatt meg lehet tanítani bárkinek. Az igazi szépsége azonban csak később, a játék közben jön meg, amikor az első döntésünket kell megfontolnunk. Előreszaladjak az egyik emberemmel, vagy csapatban haladva érdemesebb menekülni? Kisebb értékeket gyűjtsünk, hogy könnyebben előrehaladhassunk, vagy már az elején pakoljuk föl a nagy értékű szobrokat, vázákat és páncélokat? Minden lépésünknél sokrétű döntéseket kell hoznunk, mégsem lehet tökéletesen kitaktikázni a menekülésünket, így általában nem fenyeget, hogy a sok számolgatás miatt leüljön a játék. Első partink alkalmával sikerült egy szabályt félrenéznünk (a bábúnk alól és nem mögül vettük el a kincs lapkákat és helyettesítettük vízzel), amit játék közben sikerült korrigáltunk, de még így is rögtön érződött, hogy egy nagyon okos játékról van szó. Ebben a bizonyos partiban könnyedén kerekedtek fölém ellenfeleim, mégis olyan lelkesen álltam fel az asztal mellől, amit kevés vesztes játszma alkalmával érzek, azóta pedig az Atlantis lett az egyik kedvenc családi játékom, ami mellé könnyen oda lehet csábítani kezdő és haladó játékosokat is bármikor.

A játékról készült kép Lacxox munkája

Előbb-utóbb mindenkit elér a közösségi média világa, így mostantól a Játszma a Facebook keretein belül is elérhető: www.facebook.com/Jatszma. Minden bejegyzést igyekszünk még frissiben feltölteni, így első kézből olvashatjátok és oszthatjátok meg ismerőseitekkel! Like?

Az óvodának két játékot vettünk a jótékonysági aukcióból befolyt pénzből: a Pappsattról legutóbb írtam, hogy igen pozitív volt a fogadtatása. Nem volt ez csoda a kedves téma mellett amiatt sem, mert az óvónők már korábban tájékoztattak bennünket arról, hogy a kicsik körében (persze a babákon és kisautókon kívül) a legnépszerűbbek a memóriajátékok és az építőkockák. A Smart Car inkább az építőkockákat és az autókat ötvözi, a nevében is jelzett "smart", vagyis "furfangos, okos" módon.