játszma

Ahol sok pénz van, oda állítólag már könnyen száll még több pénz. Nos, ezt az állítást sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom (sajnos), ellenben ha a "pénz" szót "társasjáték"-ra cseréljük, a helyzet máris ismerőssé válik. Amióta elvesztem a társasjátékozás bugyraiban, kaptunk már mások által nem használt játékot ajándékba, vagy kipróbálásra kölcsönbe is - és a következő pár cikkben az utóbbi típusba tartozó játékokról szó. Konkrétan a következő kettő olyan játék lesz, amelyeket megláttam és kölcsönkértem, amikor februárban két napra otthon maradtam a belázasodó Miskával (hogy aztán én is megbetegedjek, így hosszabb ideig tartózkodjunk együtt otthon).

A két játék közül az egyik három-, a másik ötéveseknek való ajánlást kapott, ezért azt gondoltam, az elsőt inkább csak Borcsával fogom játszani, a másikat pedig inkább Miskával. De a határok nálunk elmosódnak, így aztán végül mindketten játszottak mindkettővel. A hároméves kortól ajánlott Linus, a kis varázsló volt az, amelyet először kipróbáltunk, én, a nagybeteg apa és a lábadozó, (magyarul mintha semmi baja nem lenne, vígan ugrándozó, ezért némi közös mókával legalább pár percre a földhöz ragasztandó) fiam.

Szeptember 1-én Miska ötéves lett. Nemrég a lányomról is írtam egy afféle helyzetjelentést, egy éve pedig szintén beszámoltam mindkettőjük fejlődéséről a születésnapjuk alkalmából, úgyhogy ezt most is megteszem.

(Fotó: Bakainé Bernáth Szilvia)

Azt hiszem, az absztrakt játékokról túl sokat beszéltünk az elmúlt hetekben, különösen, hogy azért a nem absztraktak mégiscsak élvezetesebbek az ovisok számára, és gyakrabban elő is kerülnek otthon. Foglalkozzunk hát az ellenkezőjükkel, egy olyan játékkal, amelyben a szerencse, a memória is fontos, de a történet(ek) a legfontosabb(ak)!

A négyéves kortól ajánlott Der kleine Sprechdachsban olyan játékok ötletei elegyednek, amelyekről már beszámoltam itt. Mechanizmusát tekintve a lényeg ugyanaz, mint az Alles Kanone! (Vita Memorita) esetében - helyszínkártyákhoz rendelt, különböző tárgyakat, személyeket ábrázoló kártyákra kell emlékeznünk. Ugyanakkor megjelenik itt a gyerekbarát "dob és lép" ötlete is, azonban még mindig nem ez a legfontosabb és legmókásabb mechanizmus - hanem a történetmesélés. Igen, Rory Sztorikockái már egy éve népszerűek otthon, és igen, Miska is mondott velük pár mesét, de általában mégis én mesélek sztorikockákkal, mert a gyerekek még inkább hallgatni szeretnek, akkor is, ha a mese esetleg háromnegyed órásra nyúlik. No, ebben a játékban viszont mesélni is kell… És ebben Miskára igazán számíthatunk.

Kezdjük egy gyors magyarázkodással, ha már felmerült a kérdés, nem is először: nem, nem vagyok "hétvégi apuka" a szó elterjedt értelmében - boldog, szerető családban élek a feleségemmel és a gyerekeimmel, csupán általában este kevés időm jut a gyerekeimre, és főleg hétvégén próbáljuk minél jobban bepótolni a hétköznapi mulasztást. A rovat címe pedig azért lett Hétvégi apuka, mert ezzel hétvégenként jelentkezem lassan másfél éve, és azon bejegyzéseket akartam megkülönböztetni ezzel, amelyek a gyereke(i)mmel való társasjátékozásról szólnak. Hogy a blog jelenleg csak ebből a rovatból áll, az már más történet, és elmesélésére egy másik alkalommal kerül sor…

És akkor némi visszatekintés is a blog korábbi cikkeire: már a rovat legelső bejegyzésében írtam, hogyan kezdődött a társasozás a fiammal - észrevette, hogy a szekrény tele van "apajátékokkal", és kíváncsiságát nem tudta legyőzni, én pedig szívesen nyitottam ki vele esténként egy-egy dobozt, hogy megnézzük annak tartalmát, esetleg eljátszadozzunk vele. A Beppo der Bockot már három éve beszereztem, és Miska nemegyszer el is játszogatott az alkatrészeivel és különösen a két kis fémgolyóval, amelyek igen mókásan viselkednek a mágnes közelében. Éppen egy éve meg is említettem ezt már a blogban:

"a Beppo der Bock (…) remek kis játék. Ám ehhez már nemcsak ügyesség, de némi fizikai ismeret, legalábbis tapasztalat kellene: a társas, amelyben a kis vasgolyót úgy kell beindítanunk a mágnes felé, és a kecskefigurát úgy kell elhelyeznünk a mágnesen, hogy amikor a golyó hirtelen odapattan, a kecskét a megfelelő helyre lője ki, egyelőre teljesíthetetlen kihívást jelent. De ez nem jelenti azt, hogy immár legalább egy éve ne vennénk elő időről időre, hogy egy kicsit szórakozhassunk a vidám figurákon és a mágnes csodáján."

Az Okavango egy hazánkban szinte teljesen ismeretlen, bár nagymúltú lengyel kiadó, a Trefl 2011-es játéka, kezdő tervezőtől (Bartek Brosz). Letisztult európai játékdizájnokhoz szokott szemmel kissé gyanúsnak is találtam a tiritarka, enyhén gügye állatfigurákkal és színes szövegekkel telepakolt dobozfedőt, és amíg nem kezdtük játszani, enyhe bizalmatlansággal kezeltem. A játék maga azonban kisebb pozitív csalódást okozott.