Azt hiszem, az absztrakt játékokról túl sokat beszéltünk az elmúlt hetekben, különösen, hogy azért a nem absztraktak mégiscsak élvezetesebbek az ovisok számára, és gyakrabban elő is kerülnek otthon. Foglalkozzunk hát az ellenkezőjükkel, egy olyan játékkal, amelyben a szerencse, a memória is fontos, de a történet(ek) a legfontosabb(ak)!

A négyéves kortól ajánlott Der kleine Sprechdachsban olyan játékok ötletei elegyednek, amelyekről már beszámoltam itt. Mechanizmusát tekintve a lényeg ugyanaz, mint az Alles Kanone! (Vita Memorita) esetében – helyszínkártyákhoz rendelt, különböző tárgyakat, személyeket ábrázoló kártyákra kell emlékeznünk. Ugyanakkor megjelenik itt a gyerekbarát „dob és lép” ötlete is, azonban még mindig nem ez a legfontosabb és legmókásabb mechanizmus – hanem a történetmesélés. Igen, Rory Sztorikockái már egy éve népszerűek otthon, és igen, Miska is mondott velük pár mesét, de általában mégis én mesélek sztorikockákkal, mert a gyerekek még inkább hallgatni szeretnek, akkor is, ha a mese esetleg háromnegyed órásra nyúlik. No, ebben a játékban viszont mesélni is kell… És ebben Miskára igazán számíthatunk.

Először is, adott tíz helyszín (vidámpark, étterem, repülőtér stb.), amelyek a játék „tábláját” és a címszereplő csíkos bűzösborzunk által párszor bejárt útvonalat adják (a továbbiakban maradunk a kevésbé rosszul hangzó „borz” megnevezésnél). Mivel a helyszínkártyák kétoldalasak, igazából húsz helyszín közül láthatunk minden játék során tízet. És adott 40 lapka, amelyeken tárgyak (zsebóra, trombita stb.) és szereplők (például varázsló, görkorcsolyázó kenguru…) láthatók. A játék kezdetén a játékosok felváltva húznak egy-egy lapkát, helyezik el valamelyik helyszínhez, és mondanak egy kis történetet arról, hogy az adott dologgal mi is történt ott éppen. Mindegy, hogy mennyire értelmetlen a történet, a lényeg az, hogy megdolgoztassuk a fantáziánkat, illetve hogy valami olyat meséljünk, amire könnyű lesz emlékezni. Az alábbi párosításnál például a következőt mondtam: „A gólya cselesen akart békát fogni, ezért turistának álcázta magát. A vízbe hajolva aztán úgy beleélte magát a szerepébe, hogy le is fényképezte a brekit, aki a vaku villanása miatt észrevette, és gyorsan elmenekült.”

Amikor minden helyszínen van már lapka (ezeket lefordítva hagyjuk az adott helyek mellett), indulhat a játék fő része, amikor már a minden gyerek által kedvelt mechanizmus is képbe jöhet: a helyszínek között egy borzfigura járkál körbe-körbe, mégpedig annyit lép, amennyit a kockával dobtunk. Ahol a borz megáll, ott a játékosnak emlékeznie kell, hogy mi van a lapkán és mi történt. Az események rövid felidézése után felfordítjuk a lapkát, és ha jól emlékezett, megtarthatja, majd húz egy másik lapkát a készletből, és újabb történetet mond az adott helyszínről, ezúttal az új lapkán látható szereplő vagy tárgy bevonásával. Amikor a közös készlet kifogy, már nem mondunk új mesét. Amikor pedig a borz olyan helyen áll meg, ahol nincs már lapka, a játék véget ér.

Memória, dob és lép, történetmesélés – ez a játék minden szempontból nagy siker itthon, a gyerekek körében. Talán csak a hosszát leszámítva, ami a doboz szerint 15 perc, valójában azonban akár egyórásra is elnyúlhat, ami, be kell látni, túl sok egy óvodás számára (javasolt tehát a szabályban is javasolt módon, tízzel kevesebb lapkával játszani). Talán ennyire nem lenne hosszú a játék, ha Miska nem bonyolódna bele lelkesen a meséibe, de belebonyolódik. Apai szemmel öröm látni, ahogy egyre inkább belelkesedve mesél és szövi követhetetlen irányokba a történéseket, úgy, hogy legszívesebben meg sem áll az adott helyszín kereteinél – meséiben a szereplő például továbbmegy a szomszéd helyszínre, ahol még felborít két dolgot, aztán még eggyel tovább, ahol más galibát okoz és így tovább… Szintén mókás továbbgondolása a szabálynak, amikor egy-egy helyszínen a következő eseményben visszautalunk az előző eseményekre, vagyis például a pincér még mérges az előző felfordulás miatt stb.

Amilyen öröm látni, hogy Miska milyen lelkesen használja itt a fantáziáját (sokkal szívesebben egyelőre, mint a sztorikockák esetén), legalább olyan meglepetés, hogy a bátyjától lemaradni nem akaró kistestvér, a hároméves Borcsa is képes játszani a játékot. Igaz, kicsit kevésbé tud sokáig koncentrálni (rásegítő kérdések kellenek már ahhoz, hogy a helyszíneken eszébe jusson, mi történt korábban) és Miska hosszú történetei végképp kikezdik a türelmét. Rövid cselekmény-mondatokat azonban már ő is tud kreálni a helyszíneken. Például a pékségnél, ahol kétszer is ő került sorra, a következők történtek Borcsa elképzelése szerint: „Valaki a trombitát a macska fejébe húzta és ő megfulladt” (utóbbi eseményt szerencsére amikor éppen neki kellett visszamondania, rögtön helyesbített is, a cica nem fulladt meg, mert a barátja lehúzta a fejéről a trombitát), majd „A bohóc a labdájával kiverte a kifliket a helyükről, és ezért a cica nagyon mérges lett.”

De hogy mi a legérdekesebb ebben a játékban? Az, hogy a legjobb része – a történetmesélés – tulajdonképpen a működése szempontjából teljesen fölösleges. El tudom képzelni, hogy ha pár felnőtt ülne le játszani vele, nem is értenék, minek kell történetet mondani. A cél csupán annyi, hogy emlékezzünk, melyik helyszínhez milyen tárgy vagy szereplő kapcsolódik – erre bőven elég lenne annyit is mondanunk, hogy „a bicska a fa törzsében áll”. A helyzet az, hogy kizárólag ebben az esetben (és fegyelmezett felnőttekkel, nem szétszórt figyelmű gyerekekkel) tudom elképzelni, hogy bárki lejátssza a játékot a dobozon jelzett 15 perc alatt. Csak hát… abban meg mi lenne az érdekes?

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!