Az Okavango egy hazánkban szinte teljesen ismeretlen, bár nagymúltú lengyel kiadó, a Trefl 2011-es játéka, kezdő tervezőtől (Bartek Brosz). Letisztult európai játékdizájnokhoz szokott szemmel kissé gyanúsnak is találtam a tiritarka, enyhén gügye állatfigurákkal és színes szövegekkel telepakolt dobozfedőt, és amíg nem kezdtük játszani, enyhe bizalmatlansággal kezeltem. A játék maga azonban kisebb pozitív csalódást okozott.

Az Okavango leginkább két egyszerű és népszerű sikerjáték, a Ki nevet a végén? és a Furfangos labirintus keverékeként jellemezhető. A táblát négy, enyhén irreálisan („körbe-körbe” és egymást keresztezve) mozgó folyó szabdalja kilenc területre, és ezen a folyón haladva, illetve ezen átjutva kell a saját állatkölykeinket elvinnünk a tábla egyik sarkából a másik oldalára, a megadott célmezőkre (a sztori szerint az állatkölykök mamájához) ami, ha végig a folyón haladnánk, nagyjából kétharmad-háromnegyed kör megtételét jelentené mindegyik állattal.

A folyók mozgása, mozgatása a Furfangos labirintus idézi: a játékos, amikor sorra kerül, mindig húz (felfordít) egy folyólapkát (ezen általában valahány ágú uszadékfa látható) és a lapot betolja a négy közül valamelyik folyóra, a táblán nyíllal jelzett irányban, ezzel eltolva az összes lapkát azon az egyenes folyószakaszon. Ezután, ha akarja, minden állatát (ellefántját, oroszlánját, zsiráfját vagy zebráját) mozgathatja eggyel – és itt a csel, az „egy mozgatás” többet is jelenthet, ha játékosunk az egymással összekötött lapkákon, vagyis a hosszú uszadékfákon tud közlekedni. Viszont közlekedésre nemcsak ez, hanem a szigetek – a középső szigetet beleértve – is használhatók, úgyhogy jóval több lehetőség áll a kölykök rendelkezésére, mint egy egyszerű Ki nevet a végén?-ben, ahol csupán azt választhatjuk meg, hogy melyik figuránkat mozgassuk a kockadobásnak megfelelően. Itt azonban kockadobás sincs.

Igen, egy darab kocka sincs a játékban (gyakorlatlan társasozók ilyenkor hívják a kiadó ügyfélszolgálatát, miután háromszor is tüzetesen átvizsgálták a doboz tartalmát), ami nem jelenti azt, hogy a szerencse nem szól közbe: a húzott lapkákon sok múlik. Akad például két krokodil is, akiket jobb elkerülni, mert ha mellénk érkeztek, akkor, mint a Ki nevet a végén?-ben, vissza kell állnunk állatunkkal a kezdő pozíciónkba. Lehet tehát ezzel egy kicsit gonoszkodni (hiszen nem mindegy, melyik folyóra küldjük be vagy melyiken toljuk meg a krokodilt), de egyéb taktikai és/vagy gonoszkodós lehetőségek is akadnak, főként egy-egy hely blokkolásával (két állat nem állhat ugyanazon a mezőn).

A kérdés persze az, hogy mindebből a gyerekek mit látnak át. 25 éves múlt ide vagy oda, itt látom némileg a tapasztalat hiányát a lengyel kiadó részéről. Ez a játék, ha Németországban jelenik meg, a 6+ (esetleg a ritka 7+) jelölést kaphatta volna meg – Amerikában pedig a 10+-t, de az amerikai szabályozás önmagában egy vicc.  Az Okavango háromoldalas játékszabálya tele van speciális esetekkel, a játék maga pedig komolyabb tervezést, előrelátást, kombinációs képességet, a döntési lehetőségek viszonylag széles tárházának átlátását igényli.

Ilyenek például, hogy melyik folyóhoz rakjam a lapkát, milyen irányban, és miért, hogyan tervezzek a már általam is ismert lefordított lapkákkal a játék végén (ezeket toltuk „ki” a folyóról), hogyan mozgassam az állataimat – és mozgassam-e mindet – ahhoz, hogy nekem a legjobb, a többieknek a legrosszabb legyen, hogyan használjam ki azt, hogy senki nem léphet mások célmezőire stb. Efféle megfontolások számba vételével talán nagyon gyakorlott ötévesek esetén már valamelyest számolhatunk, de az „átlagközönségnek” ez még kicsit magas lesz.

A mi gyerekeink is eljátszogattak a játékkal (és főleg velünk, akik folyamatosan igyekeztünk segíteni, hogy mit, miért tegyenek), de idővel ráuntak, és az utolsó lépéseket már csak a felnőttek tették meg. És ez nem a játék hibája: egyrészt a mieink még nincsenek ötévesek, másrészt azt gondolom, ez a játék tényleg 6 éves kortól ajánlható. Mi, felnőttek például egészen élveztük…