játszma

A Civilization-ről már írtam, de úgy döntöttem, hogy egy kis naplóban osztom meg veletek a legfrissebb játék élményeimet. Tegnap este került az asztalra újra a játék, amiben nekem már van pár parti gyakorlatom, de a többiek - ugyan ismerték a PC játékot - viszont még csak most ismerkedtek a társasjáték verzióval (ha ti is így vagytok vele, akkor érdemes előbb elolvasni a régebbi bejegyzést). Ezúttal is az egyiptomiak jutottak nekem, amit mindenki nagyon erősnek ítélt meg, hiszen ókori csodaként a Rhodosi kolosszust kaptam, ami 3 kereskedelmi pontot adott minden körben, így a technológiákban hamar sikerült az élre törnöm, ami hamar célponttá tett az ellenfeleim szemében. Izgalmas és feszült számolgatások folytak, hogy hány kör alatt tudom eljuttatni népemet az űrutazásig, vagy az oroszoknak sikerül időben lerombolni a fővárosomat. A maratoni négyszemélyes játék végén mégis a jól szövetkező Kína ért először célba, mert amíg a világ a mi konfliktusunkra figyelt, addig egy óriási kulturális gépezetet épített ki a háttérben. A tapasztalat az, hogy mindenre érdemes odafigyelni, de a katonaságot semmiképpen sem szabad elhanyagolni, mert ha valaki közel kerül a győzelemhez, akkor az ellenfelek nagyon erős szövetségeket köthetnek ellenünk. Én már megvenném a játék most megjelent kiegészítőjét a Fame and Fortune-t, de a többieknek is igaza van, hogy még így is rengeteg lehetőség van kiaknázatlanul a Civilization-ben, remélem legközelebb sikerül egy másik néppel is harcba szállnom.

Akik már maguk is próbálták a Civilization társasjátékot, írjátok meg, hogy mik a tapasztalataitok, szerintetek melyik néppel lehet legjobban érvényesülni? Kinél melyik győzelem a legjárhatóbb út? Írjátok meg, beszéljük ki!

Egy veszélyes közép-amerikai szigeten elszánt kalandorok keresik a letűnt civilizációk kincseit… hát, hogy is mondjam elég elcsépelt téma, a könyvek és filmek világában. A társasjátékok világában viszont igazi újdonság az Isla Dorada, aminek tervezésében több neves szerző (többek közt Bruno Faidutti, Alan R. Moon) is kivette a részét, így rögtön tudtam, hogy a jól ismert téma mögött valami egészen különleges ötlet lesz.

A titokzatos Dorada szigetén ér földet az expedíció léghajója, viszont annyi veszély leselkedik a felfedezőkre, hogy úgy döntenek, együtt vágnak neki a sziget felfedezésnek, viszont a nehezen megszerzett információikat az elrejtett kincsekről inkább mindenki megtartja magának, hiszen osztozni csak a pancserek szoktak. A játékosok kártyáikkal és vagyonukkal licitálnak, hogy eldöntsék, melyik ősvényen induljanak el: vegyék be magukat a buja dzsungelbe, másszanak hegyet vagy vándoroljanak a sivatagon keresztül. Egy bábút irányítunk közösen, próbálunk mindenkit úgy befolyásolni, hogy minden helyszínre eljussunk, ahol a kincsünk rejlik és további átok és sorskártyák is fűszerezik a nagy kalandot. Alkalmi társasozók is hamar ráéreznek a kincsvadászat ízére, de a haladóknak is tartogat a játék egy különösen taktikázós játékvariánst.

A magyar kiadással már bátran próbálkoztam a családban is, a gyönyörű grafika miatt rögtön megtetszett nekik, és kiderült, hogy nem csak a harcias játékosokkal, hanem a békés összedolgozással is igazán jó kalandjáték az Isla Dorada.

Nehéz olyan gyerekjátékot találni, ami ugyanolyan kihívást jelent a szülőnek, mint a gyerekeknek, ráadásul a különböző korú gyerekeket is sikerrel ülteti le egy játék köré. Az Elvarázsolt Labirintus egy trükkös memóriajáték, ahol minden játékos egy láthatatlan útvesztőben próbál mágikus kincseket összegyűjteni, mindezt egy olyan zseniális trükkel megvalósítva, ami mindenkit az első percben elvarázsol.

A játéktábla alatt egy tetszőleges nehézségűre beállítható labirintus húzódik, a felszínen mozgó mágneses bábúkra pedig alulról egy kis, fém golyót tapasztunk, majd igyekszünk úgy végigmenni a láthatatlan folyosókon, hogy nem ütközünk neki egy falnak se. Ha a figuránkat mégis áttoljuk egy fal fölött, akkor a mágnes elengedi a golyót, és az nagyot koppanva gurul ki a tábla egyik sarkához. Kiskapuként jelentkezett az ez első játékoknál, hogy lassan tolva bábunkat, a fal mellett meg lehet érezni, hogy a golyó ellenáll az akadálynak, de hamar kiegészítettük a szabályt azzal, hogy csak határozottan lehet lépni a két mező között, a kis házi szabállyal már tökéletesen működött a mechanika. Egyre-másra húzzunk kis korongokat, amikért a verseny folyik a játékban, miközben mindenki próbálja a fejében megrajzolt térképen kiigazodni.

A gyerekek nálunk nagyon hamar ráéreztek a dolog ízére, egymás után szerezték meg a különböző mágikus tárgyakat ábrázoló tokeneket, és még a játék vége felé is volt olyan, hogy nagyon el kellett gondolkodnom, hogy egyes falak merre is húzódnak. A labirintusok egyre kuszábbak lettek az idővel, minden partinál bonyolultabb útvesztőket találtunk ki. Amikor csak a kicsik játszottak a pár éves korkülönbséget is kiegyenlítettük köztük úgy, hogy a kisebb oldalára eső részre kicsit kevesebb falat raktunk, így lett hamar a kedvenc gyerekjátékunk az Elvarázsolt Labirintus.

Mindenhonnan azt halljuk, hogy a mai elektronikával átszőtt kommunikációs világban egyre jobban háttérbe szorulnak az igazi emberi kapcsolatok. A közösségi médiák idejében érdekes módon sokkal kevésbé figyelünk oda a környezetünkre, a barátainkra és a családunkra. A szülők egyre kevesebbet játszanak a gyerekeikkel, kevesebb alkalom jut a baráti összejövetelekre, amikor mindenki tudja, hogy erre van a legnagyobb szükségünk.

A társasjátékok tervezői egyre jobban figyeltek erre a változásra, így igyekeznek olyan családi játékokat tervezni, amelyek valahogy közelebb hoznak bennünket, és egy hosszú, munkával töltött nap után is kimozdítanak minket a tévé és a számítógép képernyője elől, és össze tud hozni bennünket. Sok elvárást támasztanak a családi játékokkal szemben, a három legfontosabb általában az, hogy könnyen megtanulható legyen, ne legyen túl hosszú, és a gyerekek és felnőttek egyaránt jól szórakozzanak. Szerencsére már túl vagyunk a Gazdálkodj okosan és a Ki nevet a végén? sötét korszakán és a világ legjobb játékai is elérhetőek Magyarországon. A tavalyi évben a rangos Év Játéka díjat is besöprő Dixit a mesék világába kalauzol bennünket, ahol a játékosok egymás fantáziájának nyomába próbálnak eredni, asszociációs feladataival minél jobban rá kell éreznünk a többiek gondolataira. A szintén Év Játéka díjas Dominionban 500 kártyából próbál mindenki egy középkori birodalmat felépíteni, ennek köszönhetően a fél órás játékban jól megfér a stratégia, a taktika és persze a szerencse is. Az Elvarázsolt Labirintus is az ideális családi társasjátékok közé tartozik, itt a gyerekek és felnőttek, egy láthatatlan labirintusban próbálnak kincseket gyűjteni mágneses figurák és mozgatható falak segítségével.

Mindenkit más játék fog meg igazán, így érdemes elolvasni a blogon található családi játékokról szóló bejegyzéseket. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy egy igazán jó társasjáték össze tudja hozni a család apraját-nagyját, amiben mindenki megtalálja az örömét, legyen felnőtt vagy gyerek, és akárhányszor elővesszük, tudjuk, hogy egy kellemes óra elé nézünk a mai rohanó világunkban.

Amikor először láttam Sudoku rejtvényt, fogalmam sem volt, hogy miért rajonganak érte annyian. Egyszerű rejtvény, ahol egy kilencszer kilences táblázatban minden sorban és oszlopban 1-től 9-ig kell ismétlődniük a számoknak, így próbáljuk a megadott számokból kilogikázni a hiányzó számokat. A Kakuzu ennek a rejtvénynek a társasjáték változata.

A játékosok egy közös rejtvényt próbálnak meg megfejteni úgy, hogy a számokat kis kövecskék takarják, és a játékosok tippelve, vagy a Sudokuból ismert logika szerint próbálják kitalálni, hogy melyik szám lehet az adott kövek alatt, ha eltaláljuk, akkor pontozásként megkapjuk a rajta lévő kövecskét. A játék az elején inkább a szerencse dominál ugyanis, elsőre csak tippelni tudunk az első számokra. A későbbiekben már inkább a memória kap nagyobb szerepet, ugyanis a téves tippekkor felfedett számok köveit később már jó emlékezőtehetséggel meg tudjuk találni a táblán. Amikor már elég szám lesz látható, akkor viszont a kő kemény logikáé lesz a szerep, hiszen a Sudokuból ismert módszerekkel ki lehet silabizálni több szám pontos helyét is.

A Kakuzu legnagyobb erénye sokrétűsége, hiszen ugyanúgy van szükség a memóriára, mint a penge logikára és végső soron a szerencsénkre is. Azóta én is a Sudoku szerelmese lettem, de szerintem, sokkal szórakoztatóbb, ha többen, egymással versengve fejtjük meg a Kakuzu rejtélyeit.