Bár felnőtt fejjel túl sok élvezetet nehéz találni benne, gyerekkori emlékek is arra ösztönzik az embert, hogy igenis néha üljön le játszani a fiával olyan játékokat, amelyeknek az indiai Kígyók és létrák jelenthetik az alapját: dobunk kockával, lépünk a dobásnak megfelelően, az elért mezőn esetleg végrehajtjuk a mezőhöz kapcsolódó utasításokat, ha vannak ilyenek, majd aki előbb végigjut a kanyargós útvonalon, az nyer. (Zárójeles megjegyzés: sokan a felnőttek közül azért nem ülnek le társasozni egyáltalán, mert azt gondolják, a társasjáték egyenlő az effélékkel, a Ki nevet a végén?-nel és társaival).A gondolkodásnak konkrétan semmi szerep nem jut az ilyen játékokban – vagy inkább azt mondanám: a döntéshozásnak, hiszen azért nemcsak a mezők utasításainak értelmezése, de a megfelelő számú lépés lelépése is kihívást jelenthet ebben a korban. Nem csoda, hogy sok, ennek a korosztálynak való játék még pöttyös kocka helyett ábrákkal ellátott kockát használ, és a következő, megfelelő szimbólumú mezőre kell előrelépni. A feleségem gyerekkorából előkerülő Szezám utcás könyvben pedig egy piros-zöld korong (elvileg festett pénz, de egy fakorong is megteszi) feldobásával kell dönteni: ha zöldet dobunk, előreléphetünk, ha pirosat, akkor nem. Ehhez a faék egyszerűségű szabályhoz képest jó hosszan kanyarog az útkígyó, de nem baj, Miska élvezi a játékot, én meg ha épp türelmetlenebb vagyok, legfeljebb azon töprengek, hogy készítek egy házi, rövidebb, esetleg izgalmasabb verziót.

A másik a szintén hosszú, hipermarketes vásárlásokkal begyűjtött Hupikék törpikék társasjáték, amelyről korábban már esett szó, de így, három és negyed évesen már hajlamos végigjátszani is, bár még mindig érezhető, hogy nem véletlenül ajánlják az ilyet négyéveseknek inkább. Először is, nem is feltétlenül egyszerű megérteni azt a koncepciót, hogy ha hármat lépünk, akkor az első lépés az, hogy a következő (másik, vagyis második) mezőre lépünk, és nem a kiindulási mezőnk az első. A próbálkozásokat néző nagymama kissé türelmetlenül is reagál arra, hogy időről időre elrontja az indítást, én meg nem győzöm csitítani – majd ráérez a fiú, ne vegyük el a kedvét fölösleges kudarcélményekkel. Másodszor, logikus agyával érthetetlen, hogy ha egyszer a 15-ös mezőre érve a vakondtúrásba zuhanunk, amely átvisz a pálya másik felére, akkor ha én átlépdelek a 15-ös mezőn, hogy a csudába nem esek bele én is a vakondtúrásba? Eléggé hülyén érzem magam, amikor ezt a logikai bukfencet kénytelen vagyok annyival zárni rövidre, hogy Mert az a szabály…

A gyerekjátékos esték között időről időre azonban újra felbukkan az igény, hogy apa játékait nézegessük. Essenből hoztam haza a Rheinländer használt példányát magamnak – ebben az Acquire alapokra építkező, mégis teljesen más játékban a Rajna két partján 1-től 50-ig számozott mezőkön próbálunk területeket foglalni a lovagjainkkal; egy-egy szakasz fölötti uralmunkat egy-egy nagy, színes, műanyag lovagfigurával jelölve. A folyó partján megszerezhetjük uralmunkat többek között számokkal jelölt értékű lapkákkal ábrázolt városok fölött is.

Hogy hogy jön mindez ide? Hát úgy, hogy amint a táblát meglátja a fiam, már rá is jön, hogy a játékot hogyan kell játszani: módszeresen felállítja a lovagokat a Rajna egyik végén az 1-essel jelölt mezőkre, majd megkérdezi, hogyan mennek tovább. Először megpróbálom ostoba módon meggyőzni, hogy de hát ez nem egy ilyen játék, majd rájövök, hogy… Miért is ne? Fogom hát a városokat jelző lapkákat, és képpel lefelé megkeverem őket. Úgy döntök, ezúttal ezek helyettesítik a dobókockát: minden lovag mozgatásához fel-felcsapunk egyet, és a rajta látható számnak megfelelően lépnek előre a lovagjaink. Amikor az utolsó lapkát is felfordítjuk, újrakeverjük az egészet.

Fiam nem is tudja, hogy a külföldön viszonylag népszerű kockapaklit találtuk fel újra (ezek a „dice deck”-ek modellezik az összes lehetséges kockadobást, hogy az értékek eloszlása jóval egyenletesebb legyen, mint a hexaéderek hajigálásakor). Nem mintha érdekelné: a folyó mentén színes Rajna-lovagjaink őrült, és rendkívül szoros versenyfutással iszkolnak a tábla másik vége felé, ahol minden bizonnyal egy szépséges germán várúrnő vár epedve a leggyorsabb páncélos hősre…