Nyaralásra mindig viszünk magunkkal vagy egy tucat kis helyen is elférő társasjátékot, hogy amíg a gyerekek a délutáni alvásukból föl nem ébrednek, mi könnyed kikapcsolódásként vígan eljátszogathassunk. Ahogy azonban a gyerekek cseperednek (az egyik mindjárt kettő, a másik mindjárt négy), úgy válik egyre fontosabbá, hogy társasokkal rájuk is gondoljunk már. Nem beszélve arról, hogy a tavalyi nyaralás fontos tapasztalatai közé tartozott, hogy mit sem ér a vízpart pocsék időben, ezért gondoskodni kell gyerekfoglalkoztató alkalmatosságokról is.Be is pakoltam idén a Cards4You Bob der Baumeistert Miska kedvéért, aztán, miután nyaralásra indulásunk előtt pár nappal hallottam Miskánál két hónappal fiatalabb keresztfiamról, hogy ő már vidáman Unózik (nem maradhatunk le, ott az apuka nagy kártyjáték-májer), elraktam az előző nap sebtiben beszerzett Solót is. Volt még nálunk Heckmeck Junior, vagyis kisebbeknek való Kac kac kukac-variáns is, de ezzel a nyaralás alatt csak annyira jutottam, hogy a fiamnak elmagyaráztam a szabályát, ő meg azt mondta: Jó. Akkor most játsszunk valami mást.

A Solo viszont sikert aratott. Igen, korábban már játszottunk szakadt Uno-kártyák számmal ellátott példányaival valami egyszerűsített verziót (csupán a színre szín, számra szám volt a szabály, a spéci lapokat mind kirostáltam), most viszont itt volt az idő, hogy megismerkedjünk a hétféle speciális kártyával és egy-két speciális szabállyal is: négyéves korban már ezt is képes befogadni a szivacs-kölyökagy.

Egy kis érdekesség közbevetésként. Mindenki tudja, hogy miben különbözik a Solo az Unótól? Én biztosan nem tudtam, ezért összevetettem a szabályaikat. Mindkét játék a Mau-Maun, magyar ferdített elnevezésével Makaón alapul, az Uno őszinte sajnálatára – ugyanis bár az Uno minden idők egyik legsikeresebb kártyajátéka (több mint ötvenmillió példányról beszélünk), jogsértés nélkül is elég könnyű koppintásokat a piacra dobni. Ezek legsikeresebb példánya a szintén milliós példányszámban elkelt (valószínűleg 1993 óta kapható) Solo, amely világszerte nem, de idehaza közel ugyanolyan népszerű, mint a nagy testvér.

Az eltérés főként több akciókártyát jelent: van itt olyan kártya, amellyel egy másik játékossal cserélhetjük ki a kezünkben lévő lapokat, egy másik lap kijátszásával pedig mindenki továbbadja a kezébe lévő paklit a következő játékosnak. Különbség van a „húzz két lapot” és „húzz négy lapot” kártyák működésében is: ezeket ha egymásra halmozzák a játékosok (egymás után játsszák ki őket), a hatásuk is összeadódik, egyre több lapot kell húznia a következő játékosnak. És különbség az is, hogy ha pontosan olyan lapot látunk lerakva, amilyen a mi kezünkben is van, akkor nem kell megvárnunk a sorunkat, hanem azonnal berakhatjuk a lapot, és tőlünk megy tovább a kör. Az amúgy is rendkívül szerencsefüggő Uno talán még szerencsefüggőbbé válik ezekkel a lapokkal, de ezeknek a játékoknak az esetében ez már nem gond; annál szórakoztatóbbak ezek a módosítások és annál interaktívabbá teszik a játékot. Nem csoda, hogy egyrészt a két játék szabályainak összetévesztése, másrészt az új szabályok népszerűsége miatt az Uno későbbi kiadásaiban már ezek a szabályok is szerepelnek alternatív szabálylehetőségként (hogy a pakli azért mégse változzon, bizonyos számkártyákhoz rendelték a speciális képességeket).

Miskával először csak a speciális kártyák egy részét vetettem be nyaralásunk egyetlen igazán esős délutánján: azt, amivel kimarad a következő játékos; azt, amivel két lapot kell húznia, meg a paklicserélős lapokat. Rendkívüli módon élvezte azok hatását, amikor másokkal ki lehetett szúrni és mókás-bosszankodós arccal fogadta, ha vele szemben játszottuk ki ezeket. Azután követelte a következő játszmát, no meg azt is, hogy minden további lapot is vessünk be, így kerültek képbe a színkérő és iránymegfordító kártyák is. A szabály így tizenvalahány mondatosra duzzadt, de a közel négyéves kölyöknek már remekül fogadta be az agya ezt a mennyiséget (kizárólag a forduló végi kártyapontozás az, amit kihagytunk a szabályból, de így is legalább már nem nyolc-, hanem hatéves kortól ajánlott játékkal játszottunk.

A közel kétéves kishúg, Borcsa is kivette a részét a játékból afféle randomizátorként: anyja ölében ült, és Saci mindig megmondta neki, melyik kártyák közül választhat, amit kirakhat a kezéből az asztal közepére. De ő a korosztályának megfelelő játékot sokkal jobban élvezte: a dobozból ki- és bepakolósdit (sosem értettem a Micimackóban, hogy miért találja Füles jó játéknak a kidurrant lufi üres mézescsuporba ki- és bepakolását, amíg nem lettek gyerekeim)…

Miska meg valamelyik reggelen, amikor a lányok még aludtak, csöndben felébresztett, kihívott az erkélyre, és társasozást követelt. Így került hát elő az építőmesteres kártyajáték, majd pedig a Solo, hogy amíg a lányok az éjszakai alvásból föl nem ébredtek, mi könnyed kikapcsolódásként vígan eljátszogassunk.