játszma

A lányom augusztus 2-án töltötte be a második életévét. Ennek kapcsán eszembe jutott, amikor egy játékboltban az eladóval beszélgettem, és közben beállított a kedves vevő, aki tisztán, világosan tájékoztatott bennünket az igényeiről. Olyan játékot szeretne, amit játszhat a születésnapos, kétéves gyereke, de a gyerek apjának is izgalmas, érdekes. Nemigen lehetett elfogadtatni a vevővel a tényt...

Ilyen játék nem létezik.

Persze most, hogy Borcsa kétéves múlt, és egyre inkább akar mindennel játszani, amivel az ő okos és ügyes bátyja is, kipróbáltam vele egy-két idősebb korosztálynak való, tiszta szerencsén alapuló gyerekjátékot. Például a Gyümölcsöskertet, amely, mint írtam is annak idején, könnyebb és egyszerűbb a Kis gyümölcsöskertnél is. Ezt egészen jól tudjuk játszani Miskával együtt, hármasban is, csupán annyi a fontos, hogy ha Borcsán a sor, szóljunk neki, hogy most kell kockával dobnia, aztán pedig értelmezzük, hogy mit is mutat a kocka, és akkor neki mit is kell csinálnia. Őt még arra sem próbáljuk rábeszélni, hogy az esélyeinket javítandó, a gyümölcsöktől leginkább roskadó fákról szedjen, amikor van választási lehetősége; inkább gondoskodunk a közös győzelemről mi magunk. És néha visszavesszük azokat a gyümölcsöket a kosarából, amelyeket épp csak úgy, jókedvében pakolna bele kis kosarába.

Ám a születésnapja után gondoltam, kipróbálhatnánk a Pino Sortinót is, aminek a formaberakosgatós részével már egész ügyesen próbálkozgat néha az anyjával (miközben mi a bátyóval elvonulunk komoly négyéveseknek való játékokat játszani). Úgy döntöttem, kipróbálom, mit kezd a szabályok szerinti játék elképzelésével. A hároméveseknek való szabályt még így is leegyszerűsítettem: a feladat csupán annyi volt, hogy a dobott színeknek megfelelő helyekre kellett megfelelő tárgyakat elhelyezni, az egy-egy helyszínre berakott utolsó tárgyért adandó pont(korong)-jutalmat már nem erőltettem.

Előadtam hát a szabályt, amit komoly arccal végig is hallgatott.

- Jó – mondta, azzal megfogta a fésűt, hogy berakja a (kék) fürdőszobába, a helyére.

- Várjál, előbb dobjunk a kockával.

Dobott, narancssárga. Odaraktam a pakolást elvileg segítő manót a narancssárga területre, és mondtam, hogy oda kellene tenni valamit.

- Jó – bólintott, azzal megfogta a fésűt, hogy berakja a fürdőszobába.

- De várjál, most valami narancssárgát kell leraknunk. Mi való ide?

- Nem tudom.

- De nézegesd. Mi való az íróasztalra?

- Nem tudom.

- Oké, oké, csak nézd meg. Látod ezt a formát?

- Igen.

- Mi való ide?

- A könyv.

- Igen! Okos vagy! Akkor azt most rakd ide.

- Mindjárt, csak berakom a fésűt.

- De ne rakd be, ez a lényeg, hogy mindig azt kell berakni, amit dobtunk. Odamegy a manó, és segít berakni.

- Nem akarom. Be akarom rakni a fésűt.

Oké, berakta, aztán a könyv is a helyére került. Ezután én dobtam, piros, raktam oda szendvicset, hogy prezentáljam, hogyan megy a játék. Közben megpróbálta a labdát a helyére tenni.

- Ne rakd oda a labdát. Dobj a kockával.

- Jó.

Dobott a kockával, lila. Nem baj, azért helyére rakta a labdát, aztán valami mást, amit a kezébe vett, aztán már mindent elkezdett a helyére pakolni, és kérte is, hogy én ne is rakjak, majd ő a helyére rakja őket.

Utána dobott a kockával, és odalépegetett vidáman a manóval. Aztán megint dobott és körbelépegetett. Aztán megint dobott, és mivel ugyanolyan színt dobott, mint előtte, gondoltam, akkor körbelépegetek egy egész kört a manóval, de ez neki nem tetszett; azt javasolta, a manó inkább menjen máshova.

Oké, a lányom meglehetősen határozott, sőt konok kiscsaj, de ez a viselkedés az elvárható norma egy kétévestől (ez az az életkor, amikor minden gyermek rájön, hogy van akarata és ezzel kezd kísérletezni, ennek kitalálását és érvényesítését kezdi gyakorolni). A kétéves kor nem a szabályok elsajátításának kora, még akkor sem, ha a szókincse bőségesen elég ahhoz, hogy tökéletesen értse minden mondatunkat.

Játékszabályokat először két és fél, háromévesen lehet tanítani nekik, ez lesz az a kor, amikor egyáltalán megtanulják, hogy vannak szabályok (például hogy meg kell várni, amíg újra ránk kerül a sor), amelyek szerint játszani kell, amelyeket be kell tartani, nem játszhatnak mindent teljesen szabadon, a saját akaratuk szerint.

Hogy a szabályok szerint való játékban is lehet élvezetet találni, azt mi, felnőttek és gyakorlott játékosok már pontosan tudjuk. De a kétévesek ebben semmi örömüket nem lelnék – és minek is erőltessük rájuk ezeket? Hadd játsszanak szabadon, vidáman, kreatívan, ahogy nekik tetszik, az apukák pedig pár évig még „érjék be” közös játszás esetén azzal, hogy együtt játszhatnak a törpékkel, büszkén figyelhetik fejlődésüket és osztozhatnak élményeikben, örömeikben.