Szeptember 1-én Miska betöltötte a negyedik életévét. Ha már a kétéves lányomról is írtam egy afféle helyzetjelentést bő egy hónapja, megteszem ezt a fiamról is. Még akkor is, ha – talán érthető okokból – egyelőre inkább róla szólnak ezek a gyerekekkel játszós bejegyzések. Ezért pár olyan témát említek, amelyek talán kevésbé kaptak hangsúlyt egy-egy játék kipróbálásának leírásakor.

Érdekes volt az elmúlt évben megfigyelni például, hogy a társasjáték „társas” felében milyen fejlődéseket mutatott. Tavasszal néha még előfordult, hogy fellázadt a szabályok ellen, de úgy, hogy akár teljesen értelmetlen szabályt erőltetett. Mivel olykor-olykor erre azt reagáltam, hogy így én nem játszom, a dacos, egyedül játszós, önző én előjött, így hol a Spiel dobókocka-piramisával játszott egyedül, hol a Gyümölcsöskerttel.

A Gyümölcsöskertben egyébként leginkább az izgalmat nem bírta, sőt még a mai napig rém aranyosan agyonizgulja magát azon, hogy sikerül-e előbb begyűjtenünk a gyümölcsöket, mint hogy a csúnya holló odaérne, hogy lerabolja a fákat. Ezt a játékot például egyszer azért játszotta egyedül, mert nem akart úgy játszani, hogy a holló is szerepel benne, én pedig épp munka utáni fáradtságban kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig anélkül semmi értelme a játéknak (egy hároméves számára bőven van, de egy négyévesnek már legyenek elvei. Vagy valami ilyesmi).

Hogy a helyzetet mennyire élénk képzelőerővel éli át, arra jellemző, hogy az egyik Gyümölcsöskert-játszmában, amikor a kocka kezdetben nem állt túlságosan az oldalunkon (a fákon a gyümölcsök több mint fele fent lógott még, amikor a kilenc hollópuzzle-lapkából ötöt már kiraktunk) egyszer csak felugrott, hirtelen elvette középről a hollólapkákat, és elrohant velük a szoba sarkába, hogy elrejtse őket. Aztán amikor újra hollót dobtunk, nem engedte, hogy kirakjam a hatodik lapkát, hanem inkább az összes maradék lapkát is elrejtette. Végül, a hetedik hollódobásnál már csak eljátszottam, bevetve pantomimtudásom legjavát, hogy a képzeletbeli lapkakupac legfelső elemét felveszem és lerakom a táblán a megfelelő helyre, de ő már fel is pattant, gyorsan felkapta a képzeletbeli lapkámat és azzal rohant a szoba sarkába. Nem, a holló semmilyen körülmények között nem jöhetett a gyümölcsökért (mellesleg kisebb mázlink volt, mert ha nem rejtette volna el a lapkákat, akkor is éppen sikerült volna összeszednünk ekkor az összes gyümölcsöt, de ez most mindegy).

Olyan is előfordult, hogy éppen hárman – anyjástul – játszottunk volna, de a gyümölcsöket nem a szabályok szerint akarta felvenni, aztán mivel ez nekünk nem tetszett, durcásan fogta, összeszedte és elpakolta az egészet (ezért egy valamirevaló játékklubból kitiltás járna, de valamirevaló játékklubban ritkán számítanak a három és félévesek törzsvendégnek). Ezután elővette a Kis gyümölcsöskertet, hogy akkor inkább ezt játsszuk, mi meg jeleztük, hogy ez nem így megy, mire nagy dacosan előkapta inkább a Pino Sortinót és bevonult vele játszani a szobába –egyedül.

Idővel azonban egészen belejött; meg is tanulta, hogy a játékszabály szent; ezért ragaszkodott a nyáron már ahhoz is, hogy a felnőtteknek való játékoknak is a teljes szabályát ismertessem, és azok szerint játsszunk – ami persze nemigen valósulhatott meg. A Zooloretto kockajátéknál például valami hasraütésszerűen összehozott állatgyűjtögetős szabályt vetettem be, amelyben a kockák pénzérme-oldalához semmi értéket nem rendeltem. Nem is lett volna ezzel gond, de délutáni mufurc ébredésekor mit látott? Azt, hogy Anya és Apa bőszen kockázgatva gyűjtögeti az állatokat, és az érméknek is van értéke. Következmény? Méretes hisztit vágott le, hogy ne játsszuk rossz szabályok szerint, hiszen ő pontosan tudja, hogy az érme, az nem ér semmit.

Valójában valahol fejlődésnek is vettem mindezt, hogy ennyire komolyan vette a szabályokat. Persze sajátokat is kitalál, amiknek egyelőre vagy nincs sok értelmük (nem baj, már kombinál), vagy olyan bonyolulttá válnak, hogy nem is tudom követni őket. Ez történt a Double or Nothing kártyái esetén – a játékban a lapokon a négy franciakártya-színből képviseli magát egy, kettő, három vagy négy. Három mondatig tudtam követni az általa felvázolt szabályokat (már nem emlékszem, de volt hátunk mögé félrerakott kártyánk, amit szükség esetén bevethettünk, meg minden színhez kapcsolódott akció, meg ahhoz is, ha a lentiekkel megegyező színű kártyát raktunk le, meg ha nem, és bizonyos esetekben pontok is jártak), aztán elveszítettem a fonalat, de sebaj, mert így legalább átérezhettem újra, milyen az, amikor az ember úgy tanul játékszabályt, hogy előtte hasonlót még nem játszott. Hagytam is, hogy minden kirakott kártyámnál megmondja, hogy akkor ennek kijátszásával most akkor végül is mi a csuda történt…

Most, így, négyéves korában, láthatom, hogy képességei nagyjából megfelelnek egy átlagos, értelmes hasonló korú gyerekének, bár nagyobb kreativitással, a számok viszonylag biztos ismeretével (írásban is) és természetesen a társasjátékok terén az átlagnál nagyobb tapasztalattal. Kézügyesség terén is egész jól fejlődik, bár az általános nemi mintáknak megfelelően úgy érzem, a húga egy éven belül lekörözheti. A társas képességek jól fejlődnek – már nem jellemző, hogy egyedül vonuljon el egy társasjátékkal, inkább igyekszik alkalmazkodni a körülményekhez. Memória és főleg koncentráció terén akad fejleszteni való, csakúgy, mint önbizalom és gyorsaság területén. Ami egyébként az itthon kínosan került reakciójátékokat illeti, pár napja reggel láttam, hogy Halli Galli Jr.-t játszottak az óvodában. Mivel nevelők és társaság hatására a gyerekek sok olyan dolgot kipróbálnak, sok mindenben részt vesznek, amiben a szülők noszogatására nem szívesen, ezt pozitívumként értékeltem. Azt hiszem, most megyek is, és megkérdezem, hogy ment neki a halligallizás.