Most, hogy vége az ünnepeknek és visszatértek a dolgos hétköznapok, én is visszatérek – az időben, valahova október tájára. Méghozzá egy olyan játékhoz, ami itthon soha nem is volt kapható, és ráadásul a dobozán az „Age: 6+” korosztály-besorolás olvasható. Azért mégiscsak jól eljátszogattunk vele (és) a fiammal.

Hogy birtokomban van a Reiner Knizia’s Amazing Flea Circus, az csupán egy félreértés következménye. Bő három évvel ezelőtt, a nagy esseni játékvásáron jócskán leértékelve (ha jól rémlik, 3 euróért) láttam a dobozát, és megörültem neki, hiszen (egyik?) kedvenc tervezőm bolhacirkuszos kártyajátékának sok rajongója van külföldön, és már régen ki akartam próbálni. Csak otthon jöttem rá, hogy a sokak által kedvelt bolhacirkuszosdi címe Circus Flohcati, ez pedig egy másik játék… Főleg nagycsoportos óvodásoknak, ha a doboz igazat mond. Egy kicsit átverve éreztem magam.

Idővel aztán, amikor Miska még nem igazán társasozgatott, de már minden este megcsodált (kipakolt, visszapakolt) egyet apa játékai közül, előkerült a doboz, és rögtön volt mit szeretni rajta: a gumiszerű műanyag macskákat és kutyákat mindenképp, de a színes bolhacirkuszi népségről készült grafikákat is a kártyákon. Ezt tehát időről időre meg kellett szemlélni 2011-ben, aztán viszont már volt annyi saját játéka, hogy egyéb dobozok már kevésbé keltsék fel az érdeklődését. De tavaly októberben megint előbukkant az Amazing Flea Circus, és Miskát már nem tudtam eltántorítani: ő bizony meg akarta tanulni a játékot.

Az igazat megvallva, nagyon nem is akartam eltántorítani. Úgy gondoltam ugyanis, hogy ha már a Solót egészen ügyesen (persze komolyabb taktikázás nélkül) tudja játszani, ezzel sem lesz sok probléma. Természetesen erősen szerencsefüggő kis kártyajátékról van szó, amelyben talán a Solónál is gonoszkodósabb módon reagálunk egymás lerakott lapjaira.

Pedig a szabály meglehetősen eltér a Solo/Uno-verzióktól. Különösen azért, mert a kártyákat nem egy közös pakliba, hanem magunk elé játszogatjuk ki, a cél pedig nem az, hogy megszabaduljunk a lapjainktól (minden lerakás után újat húzunk), hanem hogy a játék folyamán minél több pontot szerezzünk. Ezeket a pontokat jelképezik a kutyák és macskák: az előbbiek kettőt, az utóbbiak egyet. Előzetesen aggódtam is, hogy a kutyák és macskák kompatibilitását nem lesz könnyű megértetni egy négyévessel, de csont nélkül vette az akadályt: négy pontot képes volt négy macska, két macska és egy kutya, illetve két kutya formájában is magához venni.

Mindezeket a nézőket (akarom mondani, pontokat) az általunk felkínált műsorral, vagyis a magunk elé lerakott kártyákkal tudjuk magunkhoz vonzani. A legegyszerűbbek a számmal ellátott kártyák: ezek annyi pontot hoznak, amennyi rájuk van írva, alapesetben a közös állatkészletből, de ha valamelyik másik cirkusz (játékos) műsorán (paklija tetején) is éppen ez látható, akkor onnan csábítjuk át a nézőket (vagyis kíméletlenül ellopjuk a pontjaikat).

A bohócokkal annyi pontot kapunk, amennyit egyszerre lerakunk belőlük;

az akrobatacsoport annyit ér, ahány akrobatakártya az összes játékos műsorán egyszerre látható. A belépőjegy-kártyákkal az ellenfelünktől veszünk el két pontot.

A sintérkocsival viszont annyit kell rajtunk kívül mindenkinek visszafizetnie, amennyi pontot a legutóbbi műsorszám ért (vagyis az utoljára odacsábuló állatokat szépen elviszi a sintér), és akkor az összes cirkusz bezár egy kicsit – a magunk előtt lévő paklikat visszakeverjük a húzópakliba.

A játék akkor ér véget, amikor az utolsó állat is elfogy a közös készletből (nincs már kinek műsort adnunk). Ezen egyébként nagyobb fejjel már lehet taktikázni is, hiszen ha nekem van a legtöbb pontom, siettetem a játék végét, míg ha az ellenfelemnek, akkor ilyenkor megpróbálok lopni tőle. Egyébként az egész Amazing Flea Circus tele van taktikai lehetőségekkel és időzítési kérdésekkel (mikor melyik lapot játsszam ki), ami megágyaz a főleg felnőtte(bbe)k által játszott hand management játékoknak, vagyis azoknak, amelyekben a kezünkben tartott, rendszerint minden körben megegyező számú kártyák lehető legjobb felhasználási sorrendjét kell kitalálnunk.

Ilyen mélységek felfedezését természetesen még hiába várnánk egy négyévestől. Egyelőre már az is büszkeséggel töltött el, hogy minden szabályt elsőre megértett, és miután játszottunk egy játszmát nyílt lapokkal, a másodiktól kezdve már ő kérte, hogy ne láthassuk egymás lapjait. És persze rendkívüli örömmel játszotta ki sorra azokat a lapokat, amelyekkel tőlem csábíthatta el a kutyákat és macskákat. Azóta ha nem is játszunk mindennap az Amazing Flea Circusszal, azért elő-előkerül a doboz… És legutóbb már ő nyert benne.

De persze csak azért, mert piszok mázlija volt.